Fényűzés – a la Kalligram

FejekFodor KataA Kalligram Könyvkiadó a gründolás novemberi eseményeket követő időszakában jött létre. Az egyesületek és alapítványok ideje volt ez, amikor a kultúra sokszínűsége belső szükségletté vált.

A kultúra a pluralitás otthont adó közege, a szabadság domíniuma és lakmuszpapírja. Elképzelhetetlen szabad, független és egyszersmind öntörvényű, autentikus alkotók nélkül. Ott, ahol a kultúra nem szabad, búvópatakként él tovább, és előbb-utóbb felszínre tör.

ĺgy volt ez a nyolcvanas évek végén is. Az irodalomban a szabadság és a pluralitás új egyesületek, kiadók és folyóiratok igénylésében nyilvánult meg. ĺgy jött létre Szlovákiában az Archa (Bárka), a Fragment (Töredék), a Tichá voda (Csendes Víz), a Modrý Peter (Kék Péter), később a Drewo a srd (Fa és Harag), az L. C. A., a Studňa (Kút) és egy sor más kisebb kiadó Eperjesen, Námesztóban (Námestovo) vagy Szenicében (Senica).

A Kalligram Kiadót és kiadói folyóiratot 1991-ben teremtette meg a szlovákiai magyar irodalom pluralizálásának szükségessége. Mert „az új könyvkiadóknak és folyóiratoknak köszönhetően felgyorsult és láthatóbbá vált az a differenciálódási folyamat, amely a szlovákiai magyar irodalomban jóval a politikai fordulat előtt kezdődött”.

A Kalligram nem a szlovák kulturális közeg meghatározta kiadóként jött létre, hanem a szlovákiai magyar kulturális közösség azon törekvéséből, hogy a magyar kultúra kontextusában megőrizze sajátos arculatát. A szlovákiai magyar kultúra számára ez kulcsfontosságú kérdés, ez határozza meg a helyét az egyetemes magyar kultúrában.

Grendel Lajos ezzel kapcsolatban asszimilációs és integrációs törekvésekről beszél, és ezen nem a magyarok szlovákiai asszimilációját érti, hanem kultúrájuk integrálását a magyarországi magyar kultúrába. Az integráció Grendel szemében sajátosságot jelent. Tehát még egyszer: a Kalligram nem a szlovák, hanem a magyar kultúra felé fordul. Ezért kell mindjárt az elején leszögeznünk, hogy a Kalligram a hazai, szlovákiai magyar olvasót megcélzó nagyralátó integrációs projektum, amelynek nemcsak a közös nyelv, hanem érdekes kínálata révén sikerült Magyarországon teret nyernie.

A Kalligramnak már a kezdet kezdetén széles volt a látóköre, hamar túllépte a kisebbségi látásmód korlátait. Érdeklődése az irodalomtól a történelmen, szociológián és filozófián át a politikáig terjedt, a Csallóköz regionális kérdéseitől Közép-Európa történelmi, politikai és bölcseleti kérdéseiig.

Nálam hivatottabbaknak kell eldönteniük, milyen mértékben sikerült a Kalligram Kiadónak magyar közegben keresztülvinnie integrációs törekvéseit. A kívülálló csupán annyit állapíthat meg, hogy a szlovákiai viszonyokat tekintve ez nem volt könnyű feladat. Gazdaságilag azért nem, mert manapság könyvet kiadni böjttel felérő vállalkozás, ideológiai szempontból pedig azért, mert az ablakon kidobott kommunista ideológia nacionalista változatban szüremkedett az ajtón vissza. ĺgy aztán Mečiar uralmának idején annak a képtelen intézkedésnek is tanúi lehettünk, hogy a Kalligram Kiadót kiakolbólították a budapesti Szlovák Intézetből, noha ott a szlovák kultúrát közvetítette – igaz, hogy magyaroknak, és magyarul.

Napjainkban azonban kevés a könyvkiadáshoz a kultúra iránti igény kielégítésének szándéka. Nietzschei imagináció kell hozzá, az embernek egy kicsit gyermekké kell válnia, vagy ahogy Kukorelly Endre írja egyik versében Szigeti Lászlót jellemezve – két kábítószer rabjának kell lennie: a könyvé és a kávéé.

Szigeti Lászlóban egy életre rögzült nemzedékünk vágya, hogy szabadon megválaszthassa olvasnivalóját. A hatvanas évek elején akár egy teljes éjszakát is képesek voltunk eltölteni az antikvárium előtt, mert este fölfedeztük a kirakatában Joyce Ulyssesének 1930-as égszínkék, számozott kiadását Ladislav Vymětal és Jarmila Fastrová fordításában, Josef Kaplický kötéstervével valódi angol papíron és valódi angol vászonkötésben. Az én „kisorakozott” kötetem volt a 132. De biztos vagyok benne, hogy ha talán nem is cseh, hanem magyar fordításban, Szigeti Lászlónak is van otthon egy hasonló Joyce-a.

Aztán végre eljött az idő, amikor már nemcsak az antikváriumokban, hanem a könyvesboltok pultjain is elérhetők lettek a „mi könyveink“. És már nemcsak az első köztársaság kiadóitól, hanem az újak, az Odeon, a Mladá fronta, a Vyšehrad, a Melantrich, a Československý és a Slovenský spisovateľ vagy a Smena kiadásában. Vagy öt évig tartott ez, aztán húsz évre ismét mindennek befellegzett. A jó könyvek másutt jelentek meg.

Ez a vágy az, amely tökéletesen érthetővé teszi számomra Szigeti László elhatározását, hogy 1989 után könyveket fog kiadni, noha lett volna számos egyéb lehetősége is. Ha pszichoanalitikus lennék, bizonyára előhozakodnék a tudatalattival, így azonban inkább a szenvedélynél maradok. Mert ugyan mi más, mint a szenvedély, juttathat el egy egyébként épeszű embert odáig, hogy immár nem csupán azt kívánja szabadon eldönteni, hogy mit olvas, hanem azt is, hogy milyen könyvet ad ki.

A Kalligram Könyvkiadó két ajándékot kapott útravalóul, az emésztő szenvedélyt és önnön szükségességének tudatát. És e kettőhőz 1994-ben egy harmadik is társult. A Kalligram első szlovák nyelvű kiadványaként megjelentette Juraj Špitzer Nechcel som byť Žid (Nem akartam zsidónak születni) című visszaemlékezéseit, majd 1997-ben elindította az OS (Tengely, illetve az Občianska Spoločnosť — Polgári Társadalom kezdőbetűi) című folyóiratot.

Ez volt a szlovák olvasót kiszemelő kalligrami kaland kezdete. Létrejött a Domino nevű könyvsorozat, amelynek talaján megszületett a kilencvenes évek szlovák esszéje. A Váhy (Mérleg) című sorozatban a hasonló, magyar nyelvű Tegnap és Ma sorozat mintájára egymást érték a múlt század utolsó negyedének szlovák íróiról készült monográfiák. Az OS-sorozat keretében globális kontextusba ágyazott szlovák és közép-európai kérdéseket elemző esszéművek fordításai jelentek meg; elindult egy nagyszabású sorozat, a Majstri vied (A Tudományok Mesterei) kiadása korunk legégetőbb tudományos kérdéseiről, s a megszűnt Archa Kiadótól a Kalligram filozófiai művek kiadását is átvállalta.

Ráadásképpen újabb lehetséges tervek kezdeményei bontakoztak ki:

Megjelent az expresszionizmus Krik a ticho storočia (Az évszázad kiáltása és csendje) című antológiája, amely mintegy előrevetít egy újabb, a huszadik századi költői „izmusokat” tárgyaló sorozatot; két színháztudományi tanulmány, Arthur Schnitzlerről, illetve a shakespeare-i színházról a Theatrum Mundi című sorozat első köteteként; valamint Nádas Péter, Csáth Géza, Závada Pál és Talamon Alfonz műveinek szlovák fordításai, melyek lehetséges magyar szerzők sorát vetítik előre.

Létrejött a kapcsolatok igen finom hálója. A magyar vagy a szlovák olvasók Szlovákiában, illetve Magyarországon nemcsak saját irodalmuk szövegeit vehették kezükbe, hanem szlovák, cseh, lengyel írók műveit is, és ráadásképpen valamiféle közép-európai „időjárás-jelentést” is, a közép-európai szellemi légkörről írt, a nemzeti látásmódon felülemelkedő elmélkedéseket.

A szlovák szerző a Kalligram Könyvkiadó révén a közép-európai kontextus részévé vált. Része lett nemcsak a magyar, hanem a cseh, lengyel, szlovén, horvát és szerb összefüggéseknek és kapcsolatrendszereknek is, a szlovák olvasó pedig természetesen e művek fogyasztójává vált. Vagyis a Kalligram kétszeres tett szolgálatot a szlovák kultúrának.

A Kalligramban minden megkétszereződik, ennek a kiadónak cseppet sem könnyű, többszörös identitása van. A magyar írókról szóló monográfiák segítik a szlovák írókat bemutató monográfiák világra jöttét, a filozófiai művek fordításai eljutnak a szlovákiai magyarok kezébe is, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Földényi F. László, Drago Jančar és David Alhabari a szlovák kulturális kontextus részévé szervesül, Pavel Vilikovský, Martin M. Šimečka, Jáchym Topol és Peter Pišťanek a magyar részévé válik, és sorstársunk, Talamon Alfonz egyszeriben nemcsak ugyanannak a Trianon előtti kocsmának a törzsvendége, amelyet Grendel Lajos látogat, hanem annak is, amelybe a két fiatal szlovák író, Vladimír Balla és Michal Hvorecký jár.

Az a modern szlovák esszé tanít meg gondolkozni, amelynek hagyományait a magyarok alapozzák meg. Emlékezni, megjegyezni és nem felejteni pedig Juraj Špitzer, Miroslav Kusý, Ján Čarnogurský, František Mikloško, Ľubomír Lipták, Jozef Jablonický, Ivan Kamenec és Milan Šútovec, akiket történetük, sorsuk és hagyományaik minden különbözőségében és merőben eltérő voltában a romantikus messianista, Michal Miloslav Hodža-féle „diametrális egység” fog öszsze, talán szlovák mivoltuk közép-európai értelmezéseként.

ĺgy fest a gyakorlatban a közép-európai kultúra, még ha értelmiségi körökben erről már-már illetlenség is szót ejteni. Ez Visegrád, ha nem is az, amelyet a Visegrádi Négyek támogatnak. De ez már a hamisítatlan közép-európai paradoxonok egyike.

Ahogy a történelem paradoxonai közé tartozik a hétköznapok történelme is, amelyről elmondható: az ember nem is közép-európai, ha életében legalább egyszer nem erőszakolták meg valamiért, akárcsak Grendelnél a kassai Schmidt család, amelyben az unokának „eszébe ötlött, hogy talán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában mindenki angolul beszélne”. És aki még mindig hitetlenkedik, az megtudhatja, hogy „egyrészt mert az angol világnyelv, másrészt, se nem német, se nem orosz.” Legalábbis így van Grendel hazájában, Abszurdisztánban, amely feltűnően hasonlít Valér Mikula regénybeli Mucsájára (utalás Mikula Na Zapadákove nič nového – Mucsán semmi újság című könyvére, szlovákul ugyanis a Zapadákov – Mucsa összecseng a Nyugat – Západ szóval), amelyből sohasem lesz Nyugat, mert nincs benne soha semmi újság.

És ha valaki még mindig nem hinne a hétköznapok történelmének, olvassa el Bibó István filozofikus történelemmagyarázatát arról a Közép-Európáról, amelyet a három európai történelmi régió egyikeként Szűcs Jenő így ír le a Kalligram OS című sorozatában: „A magyar történelem »közép-kelet-európai« jellege azért sajátos képlet, mert hibrid módon kettős arculatú: egyrészt kora újkori »kelet-európai« fordulata a nyugati képlethez képest szélsőségessé fokozta a gazdasági-társadalmi szerkezet torzulásait és kiegyensúlyozatlanságát (következésképpen a társadalmi és politikai erőviszonyok megmerevedését), másrészt azonban a fordulat századokon át sem volt képes kiiktatni a szerkezet »nyugatias« alkatelemeit.” S hogy ez a felemás állapot a kora középkortól egészen napjainkig tart? De hiszen még mindig Közép-Európában vagyunk, és mi ketten Szigeti Lászlóval tudjuk, hogy soha semmilyen kimondott álom nem valósul meg, s ha netán igen, akkor csak megkésve, mint a könyveknek ez a fényűzése a számítógépek és az internet világában.

De így is megéri. Még ha a Kalligram Könyvkiadó tíz évéből az is kiderül, milyen magas a szabadság kitáruló kapujának íve, amely alatt áthaladva a kultúra eljutott a régi hatalomtól az újig.

A Kalligram Kiadó minden új könyve esetében Szigeti László dunaszerdahelyi lakása a Duna mente középpontja és Közép-Európa gondolatbeli közepe. De ez is csak kimondatlan álom, és Szigeti előtt jobb, ha nem beszélünk róla, nehogy rontást hozzunk rá. Enélkül is kapunk nála kávét és könyvet, és mert udvarias, ahogy mifelénk szokás, mindenkit meghallgat, és legalább egy pillanatig az lesz az érzésünk, hogy igaza van.

(Fordította F. Kováts Piroska)

NÉVJEGY

Fodor Kata grafikus- és festőművész

1984-ben végzett a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola grafika szakán Orest Dubay tanítványaként. Ma elsősorban festőként és illusztrátorként van jelen a hazai képzőművészeti életben. Kedvenc technikája az akvarell, amelyet azonban nem az akvarellfestészetben gyakori tartalom, téma, vagyis a táj megörökítésére használ, hanem elsősorban viselkedési típusokat, a férfi-nő viszonyt kifejező egész alakos figurákat és fiktív, ún. pszichológiai portrékat fest. A zömmel az erősen intenzív piros és annak sokféle árnyalatából, valamint a rózsaszín és a narancssárga színekből építkező, nagymértékben expresszív figurális akvarelljeinek középpontjába stilizált emberi alakok kerülnek. E figurák nagy ívű gesztusaiban, provokatív testtartásukban az érzelmek, az ember érzésvilágának állapotai tükröződnek. Ezeken a nagyméretű ironizáló testképeken és portrékon a lélek rezdüléseiről árulkodnak a képalakok arcán leginkább kiemelt, szélesre festett szájak, óriási fogak, hatalmas fogsorok is, amelyekről az is leolvasható, milyen érzelmekkel fogadjuk a külvilágból felénk érkező impulzusokat. A stilizált figurával kombinált állati testrészek, a védekezést, támadást kifejező gesztusok, pózok nem a legfinomabb és legértékesebb belső tulajdonságainkra, és a nem éppen tökéletes emberi kapcsolatokra (is) utalnak. A telített színek, az egybeérő és együttélő piros-rózsaszín-narancssárga hármas színtest ütköztetése a viharos kékkel és a méregzölddel, a hol lágyan hullámzó, hol erőteljesen cikázó spontán vonalvezetés egyfajta nem ártatlan és nem veszélytelen játékra utal. Nem teljesen veszélytelenre, mert ezt a „játékot” – mindennapi létünket – meglehetősen vad szenvedélyek fűtik. (tallósi)