Fényképek temetői síremlékeken

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjában évek óta foglalkozom a temetkezési szokások és temetőkultúra dél-szlovákiai megnyilvánulási formáinak kutatásával. Előadásomban az eddigi kutatásaim egy sajátos szegmensét, a fényképes síremlékek kérdését tárgyalom. Mivel Dél-Szlovákia viszonylatában korántsem beszélhetünk egy etnikai szempontból homogén területről, s e terület vallási szempontból ugyancsak tarka képet mutat, a fényképhasználatot e tények tükrében komplex módon vizsgáltam.

TEMETŐK ÉS SĺRJELEK

A temető egy közösségi intézmény, amely az elhunytak végső nyughelyéül szolgál. A sírjelek a halottak emlékének megörökítését szolgálják az utókor számára. Néhány kivételtől eltekintve (a későbbiek folyamán erre még külön is kitérek) a síremlékeket általában a hozzátartozók állítják, tehát ők döntik el, milyen formájú legyen, milyen anyagból készüljön, s ezen milyen szimbólumok, feliratok szerepeljenek stb. Az újkori európai temető – Georges Duby francia történész megfogalmazása szerint – a reprezentáció helyszíne, minden síremlék a jelenhez, az élőkhöz szól, az ő számukra akar bizonyos információkat közvetíteni. Tehát mindenekelőtt emlékeztetni akar az elhunytra, a lehető leghosszabb ideig megőrizni annak emlékét. Egyszersmind azonban azt is kifejezésre juttatja, hogy a hozzátartozók milyen mértékben akarják megosztani gyászukat, veszteségüket a külvilággal, s ettől függően ők szabják meg e reprezentáció formáit, fokozatait. Természetesen ennek anyagi, ízlésbeli és sok egyéb tényezői, vetületei vannak. Valaki megelégszik a legegyszerűbb sírjellel, míg mások nagyobb és drágább emléket állítanak. Vannak, akik csak egy nevet vésetnek rá, mások az elhalálozás dátumát vagy sírverset, különböző szimbólumokat, kiegészítő díszítéseket (pl. galambot, eltört rózsaszálat stb.), s vannak olyanok is, akik az elhunyt képmását is rátetetik. Dél-Szlovákia temetőiben a 20. században nagymértékben megszaporodtak az állandó, azaz a kőből vagy betonból készült síremlékek, s ezzel párhuzamosan az ezeken szereplő fényképek számának növekedését is megfigyelhetjük.

A SĺRJEL A HALOTT KÉPMÁSA

A fényképes sírok előzményei időben nagyon távolra, több ezer évre vezethetők vissza, s valószínűleg azon az ősi hiedelmen alapszanak, miszerint a sírjel az elhunytat személyesíti meg, a sírjel a halott képmása. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk talán az őskori ember-alakú urnákat, illetve az etruszkoknál az elhunyt alakját felidéző síremlékeket (ők az elhunytakat ábrázoló terrakotta szobrokat, képmásokat helyeztek a sírokra), továbbá a rómaiak monumentális, a halott képmását relief formában megőrző sírköveit. Európa-szerte azóta is számos epitáfium található a templomokban, a templomok külső falán, családi sírboltokban, s még tovább folytathatnánk a sort. Az elhunyt alakjának megörökítését minden korban szükségesnek tartották, de ezt csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Az alacsonyabb társadalmi csoportba tartozóak számára ez elérhetetlen volt, így ők más módszerrel, más formában, szimbólumok segítségével igyekeztek megörökíteni az elhunyt alakját. Egyes vidékeken a faragott fejfák készítésénél igyekeztek olyan formát választani (ún. ember alakú fejfák), hogy az pontosabb információkat közvetítsen az elhunytról: más formájú fejfa jelezte a férfi, a nő és a gyermek nyughelyét, kifejezte családi állapotát, társadalmi helyzetét, sőt bizonyos fokig – alapvetően a sírjel színe – a halál körülményeit is.

A fényképek megjelenése a 19. században, majd általános elterjedése és elsősorban anyagi szempontból való könnyebb elérhetősége az átlagember számára forradalminak számított az elhunytak alakjának a síron való megelevenítésének vonatkozásában. Ezt támasztja alá a tény, hogy a 19. század vége felé már megjelentek Európában a síremlékeken, majd a 20. század elejétől fokozatosan teret hódítottak nem csupán a városi, hanem falusi temetőkben is. Az általam vizsgált területen a fényképes sírok a 20. század elején terjedtek el délnyugat-európai, elsősorban olasz és francia hatásra. Európa más területeihez hasonlóan először a nagyobb városokban, majd aránylag rövid időn belül a mezővárosokban és falvakban is feltűnnek.

A fénykép az utókor számára többlet információval szolgál az elhunytról, így nem csupán a hozzátartozók, hanem az idegenek is pontosabb, életszerűbb tájékoztatást kaphatnak arról, ki nyugszik az adott sírban, s ez az üzenet megőrződik mindaddig, amíg a fénykép ki nem fakul, vagy tönkre nem megy.

A 20. század első felében a fényképes sírjelek zömét elsősorban a fiatalon, főleg tragikus körülmények között elhunyt személyek nyughelyei alkotják. Ide sorolhatjuk az első és második világháborúban elhalálozott fiatal katonák síremlékeit is. Tehát olyan elhunytakról van szó, akik halála a legnagyobb mértékben rázta meg a családot, illetve az adott települést.

A fényképészet fejlődésével a fényképezkedési szokások is megváltoztak, egyre elérhetőbbé vált az átlagemberek számára is, gyakoribbá vált az arcképkészítés, hiszen például a különféle igazolványokhoz is szükség volt fényképre. ĺgy már volt miből válogatni: a hozzátartozók azt a fényképet választhatták ki, amely számukra a legkedvesebb volt, és szerintük a legjobban tükrözte vissza az elhunyt személyiségét. A fotográfiák általános elterjedése a háztartásokban maga után vonta azt is, hogy a fiatalok képmásai mellett egyre több idősebb ember portréja is megjelenik a síremlékeken. Mára a fiatalabb és idősebb korosztályt ábrázoló fényképes sírok közötti aránybeli különbségek kiegyenlítődtek.

A fényképezés elterjedésével a kisebb gyerekekről is egyre gyakrabban készíttettek felvételeket, ezeknél elsősorban az egész alakosak dominálnak. A csecsemők síremlékein látható fényképek eltértek a többi korosztályétól. Az ő síremlékükre kezdetben a róluk ravatalon készített fényképek kerültek fel. Az egy-két hónapos csecsemők esetében ez szinte mindig így volt. Ennek egyszerű a magyarázata: a csecsemőkről ebben az életkorban a 20. század első két harmadában életükben csak nagyon ritkán készültek fényképek, mivel a fényképezőgép még nem volt általános tartozéka egy háztartásnak. Mivel tehát más fénykép nem volt a háznál, a ravatalon örökítették meg elhunyt gyermeküket. A fényképezőgép általános elterjedésével a síremlékeken fokozatosan csökkent az ilyen ábrázolások száma. Kutatásaim során nagyobb gyerekek vagy felnőttek esetében ilyen jellegű ábrázolásokkal – egyetlen kivétellel – a vizsgált területen nem találkoztam. A szóban forgó síremléket egy gömöri település, Süvete temetőjében sikerült dokumentálnom (hasonló jellegű ábrázolásra a szakirodalomban ez ideig nem találtam).

A házasulandó korban lévő fiatalok síremlékein általában az arckép a leggyakoribb, de elvétve (elsősorban lányok esetében) itt is találkozhatunk egész alakos ábrázolással. Ugyanez vonatkozik a fiatalasszonyok fényképeire is. A fiatal férjek síremlékein eddig egész alakos ábrázolással nem találkoztam (kevés kivételt képeznek a katonaruhában ábrázolt, a háborúban elesett vagy eltűnt férjek síremlékei), inkább az arcképek a gyakoribbak, amelyet legtöbb esetben az eredeti felvételből vágtak ki, de nem ritkák az elhunytat majdnem deréktól ábrázoló kivágások sem.

Gyakoriak a házastársak közös fényképei is a síremlékeken, ezek nagy része azonban fotomontázs, csak ritka esetben van szó eredeti közös felvételről. Az ilyen közös felvételek általában idősebb házaspárok síremlékein láthatók. A 20. század második felében terjedt el az a szokás, hogy az elhunyt házastárs fényképén kívül ráteszik a síremlékre a még élő feleség, illetve férj képmását is. ĺgy a fénykép sokszor (ugyanúgy, mint a közös fényképek esetében is) nem a valóságot közvetíti, hanem egy jóval fiatalabb életkorban örökíti meg az elhunytat. Végső soron tehát elferdíti a valóságot. Egyesek inkább azt a megoldást alkalmazzák, hogy a még élő házastárs számára csupán a fénykép helyét jelölik ki, így csak haláluk után kerül a sírra az ő képmásuk is. A síremlékeken szereplő fényképek zöme fekete-fehér, a színes felvételek száma elenyésző.

A 20. század utolsó harmadában a képmások egy új ábrázolási módja jelent meg Dél-Szlovákia temetőiben. Ennek lényege, hogy a fénykép alapján ún. maratásos eljárással viszik rá a síremlékre az elhunyt képmását. Ez az ábrázolási mód azonban csupán sötétebb, illetve fekete színű anyagon oldható meg. Ezt a megoldást minden korosztálynál alkalmazzák, a kisgyerekektől az idősekig, de eddig kizárólag csak arcképekkel találkoztam, egész alakos ábrázolással nem. A házaspárokról ezzel a technikával zömében közös képek készülnek, amelyet valamilyen virágággal vagy más motívummal díszítenek (pl. virágcsokor, pálmaág), s néha az elhunytak vallási hovatartozását, vagy foglalkozását jelző szimbólumok (pl. bányászjel) is rákerülnek. Hogy mennyire közkedvelt ez az új megoldás, bizonyítja az a tény, hogy a már síremlékeken lévő porcelán foglalatú fénykép mellé ezzel a technikával is ráviszik utólag másodszor is ugyanazt a képmást. Arra is van példa, hogy ha a síremléken eredetileg nem szerepelt fénykép, utólagosan ezzel a technikával ráviszik, de ha a síremlék nem sötét színű anyagból készült, hogy ez megoldható legyen, akkor egy külön sötét lapra készíttetik el, s ezt a lapot helyezik rá a síremlékre. Nagyon sok fiatalon elhunyt személy fehér színű síremlékén látható az így utólagosan fekete lapra rámaratott képmás. Hogy a szóban forgó eljárás aránylag ilyen rövid időn belül teret hódított, egyszerű a magyarázata: a fényképekkel ellentétben ezek nem fakulnak ki, nem repedeznek meg és nem esnek le a síremlékről. Ezáltal tehát biztosítottnak látják az elhunyt emlékének (vagy saját emlékük) megmaradását mindaddig, amíg a síremlék áll. Az adatközlők nagy része azonban azon a véleményen van, hogy ezek az ábrázolások nem élethűek. Ebben a vonatkozásban meg kell jegyeznünk, hogy az új technikai megoldás fokozatosan maga után vonta a kiházasítatlan fiatalok és gyereksíremlékek színének megváltozását is. Eddig a fehér volt az általános szín, az utóbbi néhány évben azonban egyre gyakrabban jelennek meg a fekete színűek, mivel – ahogy azt már a fentiekben is említettem, az új technika a sötét alap függvénye.

Néhány katolikus településen, elsősorban a Zoborvidéken figyelhető meg az a szokás, hogy a síremlékre az elhunytak képmásán kívül (ugyanolyan porcelánfoglalatban, mint a fényképek) szentkép is kerül. Házastársak közös síremlékén arra a részre, ahol a feleség nyugszik, Mária-, ahol pedig a férj, oda Jézus-ábrázolás. Arra is van példa, hogy az elhunytak képmása nem is szerepel a síron, csupán a szentképeket tetetik rá. Fiatalon elhunyt hajadonok és fiatal asszonyok, valamint fiatalemberek és férjek síremlékén is megfigyelhetjük ezt a jelenséget.

MIRŐL MESÉLNEK A FÉNYKÉPEK?

A fényképek azon túl, hogy az elhunyt emlékét hivatottak megőrizni, más fontos funkciót is betöltenek. Segítségükkel képet kaphatunk a korabeli viseletről, egyes foglalkozások sajátosságairól, azonban sokszor közvetíthetnek információt az adott társadalmi, politikai viszonyokról is. A viseletkutatás szempontjából elsősorban az egész alakos fényképek a legértékesebbek, de a mellképek is közvetíthetnek különféle fontos információt az utókornak. Az 1948-tól 1989-ig terjedő kommunista időszak lenyomatát is megtalálhatjuk számos sírfényképen, fiatalokén és idősekén egyaránt. Ilyen például a kisiskolásokról az úttörőszervezet egyenruhájában (fehér ing, vörös nyakkendő) készült fénykép, a Népi Milícia egyenruhájában fegyverrel a kezében ábrázolt idősebb férfi, vagy a kitüntetésekkel teletűzdelt ruhájú középkorú partizánhölgy stb. Fiatalon elhunyt feleség vagy férj sírjára néha az esküvő alkalmából készített portré, vagy pedig a közös fényképről az elhunytat ábrázoló rész kerül. Az elhunyt foglalkozását is jelezheti ruhája. A katonasírokon szereplő egyenruhás katonák ugyancsak közvetítenek számunkra információt, de a kisgyerekekről készült különféle felvételek is, például a karácsonyfa alatt ülő kisgyereket körülvevő szobabelsőről és még tovább folytathatnánk a sort. A fényképek tehát fontos kultúraközvetítők, s a fényképhasználat történetének kutatásához is adalékokkal szolgálhatnak.

A bevezetőben már utaltam arra a szokásra, hogy néhányan még életükben előre elkészíttetik saját sírhelyüket és síremléküket. Ez az idősebb házaspárok körében vált gyakorlattá, főleg a 20. század utolsó harmadában. Az előre elkészített felirattal ellátott, s csupán az elhalálozás dátumát nélkülöző síremlékre olykor a fényképek is rákerülnek.

A temetkezési szokások, a síremlékek állítása és a fényképhasználat is egyre öncélúbbá válik, s azt a megállapítást erősítik, hogy a síremlékkészítés ma sokkal inkább az önreprezentáció szerepét tölti be, mint a kegyeletét. Az előre elkészített síremlékek nem az elhunyt emlékére készülnek, nem az utókor dönti el, hogy milyen emléket állít az elhunytnak, hanem maga a „leendő halott” öncélúan maga szabja meg a formát. Az előre elkészített fényképes sírok esetében is a valóság meghamisításáról is beszélhetünk, hiszen a síremléken szereplő fényképes információ az utókor számára nem a haláleset bekövetkezése időpontjának valóságát közvetítik, hanem egy jóval korábbi állapotot.

A síremlékeken szereplő fényképek, portrék az utókor számára bár legtöbbször közvetve, de számos esemény emlékét is megőrizhetik. Egy-egy fénykép kapcsán gyakran feltárulhat előttünk egy egész település közösségi élete, szokásai, néha egy ország történelmi eseményei, politikai berendezkedésének emlékei is.

A Komáromtól 10 kilométerre fekvő település, a csallóközi Keszegfalva régi temetőjében egy három részből álló síremlék közepén két mosolygós fiatal lány közös fényképe látható. A síremlék jobb oldalán lévő felirat szlovák, a baloldali magyar nyelvű. Az elhalálozás dátuma megegyezik, a vezeték- és keresztnevek különböznek. Tragikus eseményt sejtet a síremlék, a felirat viszont nem árul el részleteket. Hogy pontosabb információhoz juthassunk, a helyieket kell megkérdeznünk. S ekkor derül ki számunkra, hogy habár közvetve, de milyen sok információt közvetít felénk a falu életéből ez az egyetlen fénykép. Sokkal több mindenre derül fény, mint a két lány halálának tragikus körülményei. A magyar felirat egy katolikus magyar, a szlovák nyelvű pedig egy evangélikus szlovák lány emlékét őrzi. Ez utóbbi szülei az 1947-es úgynevezett szlovák–magyar lakosságcsere során kerültek ebbe a faluba, a másiké pedig egy helyi magyar család. Barátnők voltak, mégpedig „életre-halálra”, ahogyan az adatközlő fogalmazott. E két barátnő tragikus balesete egy olyan eseménnyel függ össze, amely a falu számára nagy megpróbáltatást, katasztrófát jelentett. 1965-ben hatalmas árvíz pusztított a Csallóköz falvaiban, az ár a szóban forgó települést, Keszegfalvát is elérte. A házak zöme – mivel vályogból épültek – összedőlt, így szinte az egész falut újjá kellett építeni. A munka meggyorsítása és segítség céljából állami támogatással Csehszlovákia különböző területeiről szakmunkások érkeztek a településre. A két fiatal barátnő összebarátkozott néhány munkással, s este a főúton sétáltak, amely akkor még nem volt kivilágítva, így a kanyarban kiforduló daru sofőrje a sötétben nem vette észre az arra sétálókat, a hatalmas monstrum oldalról eltalálta őket, aminek következtében mind a négyen azonnal szörnyethaltak a helyszínen. A két elválaszthatatlan barátnő szülei úgy határoztak, hogy a lányok halálukban is egy helyre kerüljenek. Egymás mellé temették őket, annak ellenére, hogy különböző vallásúak és nemzetiségűek voltak. A temetési szertartást a katolikus és evangélikus liturgia szerint is lefolytatták, s mi több: az evangélikus pap szlovákul, a katolikus pedig magyarul beszélt. Folytathatnánk a történetet, hiszen a temetés részleteit is megtudhattuk az adatközlőtől. A temetőben járó érdeklődését valószínűleg nem keltette volna fel maga a síremlék, hiszen annak felirata nagyon nehezen olvasható, de mivel a fénykép még mindig nagyon jó állapotban van, vonzza az arra járó szemét. Segít abban, hogy a két lány tragikus története, a második világháborút követő ún. magyar–szlovák lakosságcsere, az 1965-ös nagy árvíz ne merüljön feledésbe. De a fényképek közvetítésével képet kaphatunk a község interetnikus és vallási viszonyairól is.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy az elhunytra való emlékezésben a fényképeknek nagy szerepük van minden dél-szlovákiai etnikum temetkezési szokásaiban, s különösebb területi sajátosságok sem mutathatók ki. A fényképek arra motiválnak bennünket, hogy több információt szerezzünk az elhunytról, s ha szerencsénk van, akkor ezeket az információkat az adatközlők segítségével meg is kaphatjuk. A fényképes sírok száma a temetőben nem csökken, csupán a kivitelezés technikája változott meg. E változás lehetővé teszi, hogy a képmások mindaddig megmaradjanak, míg maga a síremlék létezik. Információs értékük már valamivel kisebb, mint a hagyományos fényképeké, azonban nem tudhatjuk előre, a jövőben milyen irányba fejlődik tovább a képmáskészítés technikája, s az elhunytak milyen jellegű ábrázolását részesítik majd előnyben. Lehetséges, hogy néhány év vagy évtized múltán erre a kérdésre is választ kaphatunk.

A bambergi Otto-Friedrich Egyetem Néprajzi Tanszéke a Hans Seidel Alapítvánnyal karöltve 2003. április 14–16-án a bajorországi Kloster Banz-ban „Kegyelet és emlékezet” címen tartott nemzetközi néprajzi konferenciát. Az írás az ott elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata. A referátum tanulmánnyá bővített magyar nyelvű verziója a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana rövidesen megjelenő 5. kötetében olvasható majd.