Felemás asszimiláció

Kovács Éva írja a Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918—1938) című, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és oa Lilium Aurum Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent kötetében: „A zsidó identitáspolitikák (…) egészen más kontextust kaptak a két világháború közötti Magyarországon, mint Csehszlovákiában. Magyarországon a magyarosítás/magyarosodás maradt — még a felerősödő antiszemitizmus ellenére is — a domináns elvárás, míg Csehszlovákiában a lojalitás(csere), az elkülönülés, a helyi és regionális identitások, sőt az etnikai reneszánsz útjai is megnyíltak a zsidóság számára. Az asszimilációs logika kevésnek bizonyult ez új tendenciák értékeléséhez.” Erre a megállapításra a kutató a több mint tíz évvel ezelőtt készült értekezéséhez fűzött utólagos utószóban jut, amelyben főként azt járja körül, milyen csapdahelyzetet teremtett-teremthet, hogy az egyetemes vagy kisebbségi magyar történetírás a (történelmi) Magyarország zsidóságának múltját elemezve az asszimiláció/asszimilálódás modelljét alkalmazta-alkalmazza. Hozzáteszi: „1920 után a modell végképp alkalmatlannak bizonyult — azért merem ezt leírni, mert saját magam véreztem el kvantifikációjában.” Néhány sorral lejjebb megjegyzi, az asszimilációs modell „csak egyik, roppantul szabályozott és uralomra törő kolonialista diskurzusa volt a kornak (a 19—20. századnak — K. Á. megj.) és a vizsgálni kívánt népességnek (vagyis a zsidóságnak — K. Á. megj.) — mely más diskurzusokat és formációkat akár eltakarni is képesnek bizonyult, megszüntetni azonban nem.”

Bár Kovács Éva szerint tanulmánya „elvérzett az asszimilációs modell kvantifikációján”, olvasójának — a fogalmakhoz kapcsolódó körültekintő tartalmakat megismerve — éppen az a benyomása, hogy éppenséggel felfedi, felvillantja a „más diszkurzusokat és formációkat”.

A kötet bevezetője a kutatás jellegét, módszereit vázolja, s röviden bemutatja a forrásokat, említést téve a kutatási tilalmakról is. Leszögezi, írása nem történeti munka, hanem történeti szociológiai jellegű esettanulmány. Hipotéziseit négy fejezetben ismerteti (Asszimiláció vagy disszimiláció? Iskoláztatási stratégiák a kassai zsidóság körében, Az etnikailag vegyes házasságok alakulása Kassán 1920–1938 között, A politikai attitűdök mint a nemzeti azonosságtudat mutatói), amelyeket egy rövid összegzés zár. A már említett utószót az egyéni életstratégiákat megrajzoló öt interjú követi, amelyek még plasztikusabbá és élményszerűbbé teszik a kötetben foglaltakat. Azt, aki részletesebben is szeretne megismerkedni a témakörrel, válogatott bibliográfia is segíti.

A kassai zsidóság két világháború közti egyéni és közösségi magatartásformáit számos szálon boncolgatja Kovács Éva. Itt most csupán arra van lehetőség, hogy egy-egy hipotézis kapcsán néhány fontos, érdekes megállapítását ismertessem.

Az asszimiláció és disszimiláció kérdését elemezve a kutató arra a feltételezésre jut, hogy az első republikában „a zsidóság nyelvi asszimilációja (integrációja) a szlovákság irányában megindult, és politikai disszimilációja a magyarságtól bekövetkezett, anyanyelve a magyar maradt”. (Kovács Éva kiemelései — K. Á.) Jól tükrözi ezt a lelkiállapotot (illetve azt, hogy a jelenségre a korabeli csehszlovák oktatáspolitika is felfigyelt) a magyar tannyelvű neológ elemi iskolákban tanított versike is: „Magyar anyától születtem, / magyar az én anyanyelvem, / de azért jó honfi vagyok, / szlovákul is tanulgatok.” Az oktatási stratégiákról szóló adatgazdag fejezet summázata az, hogy — az ugyancsak meglévő identitásfeladás vagy -elhallgatás mellett — „meghatározó tendencia (…) a nyelvi integráció, melynek egyik típusa az államnyelvnek az iskolában való elsajátítása a korábbi identitás feladása nélkül.” A szerző megjegyzi (és példákkal igazolja), hogy a szlováksághoz való természetes nyelvi integrációt a kisebbségi (magyar) iskolákkal szembeni diszkriminatív fellépés is felerősíthette (például kevés volt a magyar középiskola). A vegyes házasság a kassai zsidóság körében annak ellenére sem vált népszerűbbé, illetve szükségszerűbbé, hogy Csehszlovákia szekularizáltabb állam volt, mint a korabeli Magyarország. „Ennek legfőbb okát az erős ortodoxiában kell látnunk, de hozzájárulhatott a cionizmus, a zsidó reneszánsz is” — véli Kovács Éva. Egy további szempontot is felvet: szemben a magyarországival a csehszlovákiai zsidóság „kevésbé kényszerült arra, hogy státuskompenzációs céllal vegyes házasságra lépjen.” Érdekes, hogy a politikailag egyébként számos pártban aktív és befolyásos zsidóság Kassán (sem) tudta magát hatalmilag zsidó (cionista) pártban artikulálni — ennek ismertetése azonban már messzire vezetne.

Esszencia vagy kiindulási pont a könyv? Mindkettő, ami a könyvnek erénye, kivált, ha tudjuk, hogy a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben íródott, s törzsanyaga még javarészt 1989 előtt, tehát ideológiai és (éppen ezért) nehezebb objektív körülmények közepette gyűlt fel. Az egyetemes és kisebbségi történetírásnak azonban hátránya, hogy egyszerre kell ezt a könyvet esszenciaként és kiindulási pontként kezelnie. (Persze, erről a szerző nem tehet.) Leíró kötetek tucatjaiból (s ilyenekből nálunk is egyre több van, gondoljunk csak például a dunaszerdahelyi, az érsekújvári vagy az ipolysági zsidóság történetét feldolgozó munkákra) ugyan eszmetörténeti és szociológiai szálak is kibogozhatók, de a két világháború közötti szlovákiai magyar (vagy magyar kultúrájú, kötődésű) zsidóság rendszerezett története nincs meg.

És az eszmetörténete (ez csak amolyan „munkafogalom”) is hiányzik, amiként az első republikában élt szlovákiai magyarság eszmetörténete is. Együtt hiányzik ez a kettő, mert — oly erős lévén a kölcsönhatás, sőt, meg merem kockáztatni, az átfedés — egyik nélkül a másik nem lehet. Azt pedig csak mai közegünk tudja (ha tudja), hogy mennyire és meddig nélkülözheti ezt a két-egy munkát.

Korpás Árpád