Fehéren feketén

A fekete-fehér fénykép színvak. Sorsa érthetetlen számomra. Kétségtelenül kisebb alkotóteret nyújt a fényképésznek, mint a színes, hiszen csak a fehér és a fekete színt használja ki, meg a szürke árnyalatait. Sőt, a szürkét is felfoghatjuk a fekete árnyalatának, hiszen tulajdonképpen világosfekete.

A fekete-fehér fénykép nem valósághű színeiben ábrázolja a világot. Kevésbé realisztikus és hiteles, a színes képpel se a művészi lehetőségek, se a dokumentáló funkciók terén nem kelhet versenyre. És mégis, míg a laikusok már évek óta színes képeket készítenek, a profik továbbra is ragaszkodnak a monokrómhoz. Fekete-fehér gépbe való film ma már csak szaküzletben kapható. S alighanem ez az egyetlen olyan médium, ahol a hozzáértők a technológia egy alacsonyabb fokát használják annál, amit a tömegfogyasztás. Csak a fénykép ilyen.

Médiatörténettel és -fejlődéssel foglalkozom. A tizenharmadik karácsony című kiállítás sem a témájával fogott meg (a társadalmi életben a rendszerváltást követő utóbbi tizenöt év alatt bekövetkezett változások nálunk és a szomszédos országokban), hanem az alkalmazott technológiával. A hét résztvevő ország fényképészeinek részvételét ugyanis egyetlenegy feltételhez kötötték, a fekete-fehér fényképhez való hűségükhöz. Kíváncsi voltam, melyik művész miként birkózott meg azzal, hogy a közelmúlt lüktető vagy inkább villogó színes világát színtelen képeken kell megragadni.

Arra ugyan számítottam, hogy a kiállítás nem váltja ki a nagyközönség rendkívüli érdeklődését, de hogy a nagy csarnok teljesen üres lesz, mégis meglepett. A bejáratnál egy nyugdíjas asszony ült, világosbarna kosztümje a fekete-fehér áradatban oda nem illő különcködésnek hatott. A rendező fontos szerepet osztott neki: minden látogatót rá kellett kényszerítenie, hogy a terembe való belépésekor azonnal és legalább egyszer beírja nevét egy vastag füzetbe, dokumentálandó, minő nagy figyelemnek örvendett országunkban ez a nemzetközi kiállítás.

A mai dátum alatti mintegy tíz aláírás oszlopába beírtam a nevemet. S mosolyogva saját tréfámon, az aláírás mellé kanyarítottam, hogy Lenyűgöző, noha egyelőre még egyetlen képet sem volt alkalmam megtekinteni.

Lenyűgöz a színvak objektívnak az a képessége, hogy kihangsúlyozza a fotográfus szándékát. S így volt ez ezen a kiállításon is. Az egyik fénykép ökölbe szorított férfikezek erdejét örökítette meg valamely tüntetésen, de tekintetünk óhatatlanul egy csenevész női öklöcskére esett, noha egészen hátul volt. Rögtön mellette egy stilizált pillanatfelvétel tele roma gyermekek nagy fénylő szemével, de figyelmünk épp a legkisebb, kócos kislányra terelődött, aki lehunyt szemmel hátul ült a falon. Mintha csak álmodott volna, épp ezért kaphatta a kép az Elvárások címet.

A fekete-fehér fénykép a szomorú hírek követe. A diktatúra elleni forradalom első napjainak fekete-fehér emberek alkotta jókedvű tömegébe is mintha már a győzelem pillanatában bele lett volna kódolva a következő évek okozta kiábrándultság. S itt voltak az akkori disszidensek boldog arcképei, melyek valahol rejtve már tartalmazták a valódi politikába történő belépésük utáni sorsukat: hogy megvesztegethetők, alkalmatlanok, demagógok lesznek, vagy legjobb esetben magányosak.

Az egyik fényképtől a másikig haladtam. Ebben nem zavarhatott meg az a csapat középiskolás lány sem, akik mintha csak azért tértek volna be egy pillanatra a kiállításra, hogy aztán kacagva bevághassák maguk mögött a nagy ajtót.

Noha a felvételek szerzői térségünk különféle országaiból származó hírügynökségi, szerkesztőségi és művész fotósok voltak, úgy tűnt, a fejlődés mindenütt egyforma volt. A diktatúrák bukása után az utcákon szomorú sietős emberek jelentek meg, arrogáns újgazdagok, szégyentelen prostituáltak, magabiztos drogüzérek, kopott koldusok, megalázott öregek.

Ez Bukarest volna? – kérdeztem magamtól, mikor elolvastam a soron következő fénykép címét, mert ugyanilyen éjjeli jelenet minálunk is készülhetett volna. Ez a férfi krakkói? – csodálkoztam el, látván a következő fényképen egy ismerős arcú embert nagy nejlontáskákkal. A következő panel egy családot rögzített abban a pillanatban, amikor a karácsonyi bevásárlással elhagyja a kivilágított nagyáruházat. Elolvasva a képaláírást, elégedetten biccentettem. Végre eltaláltam: ezek az emberek valóban idevalósiak.

Aztán a szegények konyhája következett, szenteste, valahol az állomáson, majd egy pap, amint két punkkal beszélget, és a sarokban, a bal oldali meg a hátsó fal között egy kép, mely előtt majdnem összecsuklottam.. Meg kellett kapaszkodnom az egyik panelben, hogy egyensúlyomat megtartsam. Ő volt az.

Ő volt azon a képen. Az ő szeme, a nagy és egészséges, az ő szája, mint mindig, kissé nyitva, készen a cigaretta megízlelésére. Apró orra, borús homloka, sápadt arca, spicces álla. Ő volt az.

Annak idején, évekkel ezelőtt az összes fényképet és videokazettát, melyen rajta volt, levittem a pincébe, s máig ott vannak. S most egyszeriben egy hatalmas fényképről az ő szeme néz vissza rám fürkészve. Én meg össze vagyok zavarodva a látványtól.

Valóban inkább zavart éreztem, mint bánatot. Sarkon fordultam, gyorsan az ajtóhoz lépkedtem. Futottam az elől a fénykép elől. Egyre azt hajtogattam magamban, hogy csak szívok egy kis friss levegőt, de gyáván megfutamodtam.

Nem tudom, hogyan jutottam a rakpartra. Át kellett mennem a kereszteződésen s át kellett ugornom egy elég magas kőfalat is. Fogalmam sincs, ez hogyan sikerült vagy hogy miért épp ott kötöttem ki. Alighanem csak egy rejtekhelyre volt szükségem, ahol úrrá lehetek a zavaromon.

A folyóvíz párája által felfrissített decemberi légkör térített magamhoz. Mélyen beszívtam a hideg levegőt. Erőt merítettem belőle. Tudtam, hogy még aznap visszatérek a kiállításra, de előbb mindent nevén kell neveznem és logikus sorrendbe raknom.

Végül is nem volt benne semmi különös. Valaki egyszerűen akkor, régen lencsevégre kapta. Véletlenül. Tán öt évvel ezelőtt, talán héttel ezelőtt. De nem, héttel ezelőtt nem lehetett, akkor még egyszerű diáklány volt. Nem lett volna érdekes egy fekete-fehér fényképek fotósának objektívja számára.

Csak később kapott rá, hat és fél évvel ezelőtt, nyáron. Én csak őszszel jöttem rá, tán októberben. Azt a karácsonyt még együtt töltöttük, a következőn már nem volt jelen. Közben volt az a tavaszi kilábalási kísérlete. Egyedül kellett boldogulnia, én nem avatkoztam a dolgaiba. Meg nem is tudtam, hogyan védhetném őt meg. Két hónapig bírta. Tulajdonképpen csak ezt állította nekem, valójában tán csak két hétig bírta. Ma se hiszek neki...

Azt nem figyeltem meg, vajon az a kép szintén karácsonykor készült-e, mint a kiállítás képeinek többsége. Ha igen, akkor hat évvel ezelőtt kellett készülnie, mert az öt évvel ezelőtti karácsonyon már nem tudták volna lefényképezni.

Lassan tértem vissza. Noha jeges szél fújt, s némely helyeken még tartotta magát az éjszakai zúzmara, éreztem, hogy izzadok. A hónaljam körül biztos átütött a verejték az ingemen, és a gallérját is nedvesnek éreztem. Annyiszor sírtam az elmúlt években, de most még mindig nem hullattam egyetlen könnycseppet se. Olyan hirtelen jött az egész, hogy a sírásnál határozottabb reakciót kellett kiváltania.

A kiállítóterembe lassan léptem be, szinte félve. Alázatosan végrehajtottam a bejáratban szolgáló idős hölgy utasítását, és fölösleges magyarázkodás nélkül másodszor is beiratkoztam a látogatók könyvébe. Aztán áthúztam a Lenyűgöző szót, amit fél órával korábban írtam oda.

Mintha magam se hittem volna, hogy jártam már itt, lassan odaálltam az első panel fényképei elé. És a képek egytől egyig mind újra elvonultak a szemem előtt. Az ökölbe szorított kezek, a roma gyerekek szemei, a győzelmes forradalom tánca, vidám disszidensek. S megint a szomorú hétköznapok arca, az újgazdagok arroganciája, utcalányok, drogdílerek, koldusok a táblájukkal, öregek a megalázottságukkal. S megint a behavazott éjszakai utcák, reklámszatyrok az öregúr kezében, a bevásárló család, szegények szentesti vacsorája, a pap és a punkok... Most fog jönni.

Kétségkívül ő volt az. Az arcát csak rövid ideig néztem, aztán arra kényszerítettem szemeim, hogy a kép egyéb részeit vizsgálják. Csakhogy ismét visszatévedtek egy pillanatra az arcára. De megint úrrá lettem rajtuk, úgyhogy újból a körülötte levő dolgokra tudtak összpontosítani.

Az éjszakai utcát nem ismertem föl. A távolban gépkocsik fényszórói. A csillogó kirakatokat sem tudtam azonosítani, szándékosan elmosódottak voltak. A fénykép készítője akarta így, nem a végre kicsorduló könnyeim voltak az oka.

Alighanem egy padon ült. Az volt rajta, ami azokban a hónapokban szinte mindig: fémgombokkal díszített gallérú farmerzakó, mely alól kilógott vastag pulóvere, kasmírkendő, széles szárú nadrág. Csuklóján karkötő fénylett. Elnéztem az arcát. A fényképész abban a pillanatban kapta el, amikor épp cigarettát készült a szájába venni. Az idő tájt a közönséges cigarettát is a hüvelyk- és a középső ujja között szokta tartani, akárha manilai kender lett volna.

Valami azonban zavart. A combján újság volt kiterítve, s úgy tűnt, mintha csak azért hagyta volna abba az olvasást, hogy lefényképezhessék. Ő azonban ki nem állhatta az újságokat. Neki a jól értesült karrieristák világát jelképezték, és a hozzájuk hasonlítani akaró ostobákét, akik ezért legalább a sportról meg a bűnözésről igyekszenek tájékozódni. Mások ugyanez okból a tévét gyűlölik, ő az újságokat választotta.

Mindig csodaszép szeme volt. Az a szemétség előbb a tekintetet üríti ki, de az ő szeme nagy maradt, és kíváncsi. Úgy meredt rám, mintha azt kérdezné, vajon ma is annyira biztos vagyok-e benne, hogy akkor mindent megtettem a megmentéséért.

Világos, hogy százszor is megbántam. Több türelmem lehetett volna, magasról fütyülhettem volna az elveimre. Bizonyos helyzetekben az embernek meg kell magát tagadnia, sutba kell vágnia minden konvenciót, és meg kell védenie a hozzátartozóját. Ha öt és fél évvel ezelőtt több szerelem lett volna bennem, mint amennyi elv, ma itt állhatnánk egymás mellett, s nézegethetnénk egy egészen más lánynak a fényképét, aki éppen cigarettát emel a szájához és újságot olvas.

Ez az újság... Biztos nem olvasta. Talán csak azok a dolgai voltak belecsavarva. A fecskendő, a kiskanál, az öngyújtó, a csövecske vagy mi a fenét használt. Akkor már az egyszerű marihuánát megvetette.

Igyekeztem megállapítani az újság címét. A lapokat meg lehet egymástól különböztetni a tördelésük és a betűtípus alapján is. Amikor azonban figyelmesebben megnéztem, rájöttem, hogy ez német. Világosan látszott rajta a Zeitung szó. Mi több, alatta látszott a kiadás dátuma. Ő nagyon jól beszélt ezen a nyelven, s néhány német napilap nálunk is kapható.

Újra és újra megnéztem a dátum számjegyeit. Forgattam a fejem, közelebb hajoltam, hátráltam. Semmivel sem lettem okosabb. Azon a napon, mely az újság címoldalán állt kinyomtatva, ő már három hónapja...

Három hónappal azelőtt, hogy megjelent ez az újság, a rendőrök közölték velem, mi történt. Azt állították, hogy már hosszabb ideje élt három narkóssal egy elhagyott nyaralóban. Ráadásul ez már a második tűzeset volt, amit ott okoztak. Csakhogy ezúttal nem voltak képesek kijönni onnan. Még a festékoldó is – a legolcsóbb kábítószerük – csak szította a lángokat. Az összes test fölismerhetetlenné égett. Nem akarták megmutatni, és én nem akartam látni. Arról győzködtek, hogy fölösleges DNS-vizsgálathoz ragaszkodnom. A mintát ugyanis – a tűz az embert mintává változtatja – külföldre kellene küldeniük. Nem volt okom erre kérni őket.

A fénykép szerzőjeként a Droxxi név volt föltüntetve. Arra utalt volna ez az álnév, hogy a fényképésznek is köze volt a kábítószerhez? Ez tulajdonképp nem érdekelt. Csak az érdekelt, hol és mikor fényképezte őt le. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a felvételt, de semmilyen további, az időt és a teret azonosító jelet nem találtam rajta.

A világosbarna kosztümös idős hölgytől a bejáratnál katalógust kértem, abból szerettem volna Droxxiról több információt szerezni. Hogy már elfogyott. Még azt se tudta megmondani, hol találom a kiállítás rendezőjét vagy kurátorát. Mindössze egy betanult valószínűtlen története volt arról, hogy a kurátor Amerikába utazott, mert állítólag ott is igényt tartanak erre a kiállításra.

Még egyszer keresztülmentem a csarnokon addig a fényképig, de kis idő múltán az ügyeletes hölgy távozásra szólított azzal, hogy ma négykor zárnak.

Otthon azonnal elkezdtem keresni Droxxit az Interneten. Az első Droxxi egy roppant magabiztos norvég középiskolás volt, aki énekesnek, zeneszerzőnek, szövegírónak és performernek nevezte magát. Rövid életrajzából megtudtam, hogy abban az évben, amikor az a felvétel készült, kilencéves volt. A második Droxxi egy kozmetikára, drogériára és gyógyszerekre szakosodott nemzetközi terjesztőhálózat volt. A harmadik Droxxi, teljes nevén Doctor OxyGenius X, allergiások számára gyártott házi légtisztító berendezés volt. Kitartóan nézegettem a további oldalakat. Szex, sci-fi, baseball és mindenféle egyéb Droxxi.

Végül mégis találtam valamit az egyik egyetem honlapján. Eszerint Rónay Robi magyar fotográfus munkássága a naturalista portréalkotásnak ahhoz az eszmeköréhez köthető, melyet a Droxxi nevű legendás együttes tűzött zászlajára. De semmi egyebet.

Aznap elhanyagoltam a kötelességeim. Nem vittem le sétáltatni az ő kutyáját. A pincét se szellőztettem ki. Egyre csak az Internet végtelen terein száguldoztam. Elképzeltem, amint Droxxit – ezt a minden bizonyára bohém alakot, könyökhajlatában tele tűszúrás okozta folttal – a nyakánál fogva tartom, s addig püfölöm, míg eszébe nem jut, hol és mikor készítette azt a fényképet.

Fejjel a billentyűzeten aludtam el. Hajnalban aztán végignyúltam a nappaliban a heverőn. Alig bírtam kivárni, hogy ismét elmenjek a kiállításra. Mindenekelőtt a szervezőivel kellett felvennem a kapcsolatot. Majd ők megmondják, hogy kicsoda – vagy kicsodák – az a Droxxi.

Nem tudom, miért, de reggel tervet változtattam. Az Egyetemi Könyvtárba mentem, majd a Városi Galériába. A Droxxi nevű együttesről kerestem bármiféle említést. Minél több könyvet és folyóiratot néztem át, annál nagyobb kedvet kaptam továbbiak átnézéséhez. Csakhogy semmit se találtam. Az eredménytelen nyomozást csak dél körül szakítottam félbe, hogy végre elmenjek a kiállításra. Megint kellemetlen fagyos idő volt.

A csarnok bejáratában az az idős hölgy állt. Megint a világosbarna kosztümjét viselte. Először be sem akart engedni, merthogy a A tizenharmadik karácsony című kiállítást úgymond bezárták. Nem törődve az illemmel, benyomakodtam a helyiségbe.

Igazat mondott. A panelek fele már üres volt. Az utolsó, melyen már nem volt fénykép, éppen az volt, amelyik miatt ide jöttem. Az öregasszony dühös volt rám, és nem volt hajlandó semmit elárulni. Csak szidott, amiért olyan durván benyomultam.

Kisvártatva jött két munkaruhás férfi, s szedték szét a további panelokat. A fényképeket fadobozokba rakták. Nem voltak készségesek, de közölték, hogy a képek első felét egy furgon jó egy órával ezelőtt elszállította. De nem tudták, hová. Akkor hozzánk lépett a világosbarnába öltözött nő. Kárörvendően kiegészítette őket, mondván, hogy az autó Németországba tart, s onnan a fényképeket repülő viszi Amerikába. Sértődötten megjegyezte, jól emlékszik rá, mennyire hitetlenül fogadtam tegnap a szavait arról, hogy a kurátor Amerikába utazott. Pedig így van, és a kiállítás anyaga már útban van oda.

Hazatértem. Végre kivittem az utcára a kutyát. Igyekeztem visszafojtani az érzéseimet, és racionálisan meghányni-vetni, hogyan tovább. Ez a Droxxi elillant, mint a kámfor. A fényképezés helyére és idejére vonatkozó információkat máshonnan kell megszereznem.

Öt óra tájt nekiláttam vacsorát készteni. Egy kis lábasban megmelegítettem a konzervet, átöntöttem műanyag pohárba a tegnapi tea maradékát. Ezekkel lementem a pincébe. Alig nyitottam ki az ajtót, lépések hallatszottak, meg a lánc csörgése. Tegnap reggel óta nem kapott enni. De eltökélt szándékom volt, hogy addig nem adok neki egy kortyot és egy falatot se, amíg meg nem mondja az igazat. Tudnom kell, miként jutott ki innen egy nap, öt évvel ezelőtt, és mi célból fotózta le az a gané. Ha nem sikerülne megtudnom, nem lehetnék biztos abban, hogy most már tényleg képes vagyok őt megvédeni.

Pavol Rankov (1964, író)

Csanda Gábor fordítása