Fals, félrehalló fülszöveg egy jó regényhez

,,Therese húszévesen hagyja el otthonát, hogy nevelőnőként független életet élhessen, ám hamarosan rá kell jönnie, hogy az elferdült polgári viszonyok kegyetlen világában... képtelen kiszabadulni a számára ...megélhetést biztosító családok igája alól. Arthur Schnitzler regénye mai szemmel nézve egy emancipációs történet” — olvasom az ismertetést a könyv hátsó borítóján. De egy-egy fejezet után visszatérően rámeredek a fentiekre, vajon ugyanazt a regényt olvasom-e, mint a fülszövegíró.

A mai olvasónak jogtalan előítéletességeken kívül semmit nem sugall az utalás a Monarchia (esetleg a húszas évek) ,,elferdült polgári viszonyaira”. Nem mintha a megesett Therese vagy a kéjencen gazdag Benkheim gróf vagy a kéjencen szélhámos Kasimir nem lennének típusok: azok, de kortól függetlenek, ahogy az öszszes regénybeli alak. Therese nőtörténete tökéletesen alkalmatlan lenne a manapság divatos gender-probléma történeti fejlődésének kultúrantropológiai vizsgálatára, a Therese ugyanis egyáltalán nem korregény. És egyébként is, valljuk be: mint passzióinak hódoló jómódú bécsi villatulajdonos, mint botránydámák úrírói szerzője s (főleg!) mint Hugo von Hofmannstahl Café Griensteidl-beli társa zavaros, promiszkuis nőügyekben — nos, legkevésbé Schnitzlernek lett volna erkölcsi joga beszélnie ,,elferdült polgári viszonyokról”.

A Therese nem több és nem kevesebb, mint sorsregény. Történetében talán még az ösztönnek van nagyobb szerepe, de ez sem mérvadó, és főleg: ez a regény nem emancipációs történet. A ,,férfiak közömbössége” (fülszöveg) kibogozhatatlanul összekeveredik a szülők (az apa, Hubert Fabiani, az írói ambíciókat dédelgető anya) és a sok rosszindulatú nőtárs (pletykákkal operáló barátnők) közömbösségével; továbbá a feltételezett hímsoviniszta közöny nagy mértékben ellenpontozódik a regényben szereplő pozitív férfialakokkal, leginkább Alfred és Wohlschein úr szerepeltetésével. Ráadásul: hogyan lehetne emancipációs az a történet, amelyben a nő végzetesen és visszavonhatatlanul csődöt mond mint anya? Ha valami, akkor ez itt a legpszichoanalitikusabb vonulat, mármint hogy milyen lelki deformációk, elfojtások révén válik a gyermekét őszinte gyönyörrel megszülő Therese kiégett gyermekgyűlölővé, mert egyébként Schnitzlernek ez a regénye (hiába tartották őt Sigmund Freud kreatív írói másának) szinte egyáltalán nem viseli magán a pszichoanalízis hatásának nyomait. Nagyrészt hiányzik belőle a század eleji pszichoanalitikus ihletettségű irodalom lényeges vonása, a ,,belső történések mélylélektani nézőpontja” (Fried István), és nincs benne az a szubjektív perspektívabeli remeklés, az a minden eseményt az individuum tudatán átszűrő narráció, amely oly izgalmasan nagyszerűvé teszi pl. az Else kisasszony című novellát.

Therese egyáltalán nem ,,szuverén nő”: sírhatnékunk támad, annyira sorsszerűen szerencsétlen és oly mértékben kiszolgáltatott. Mint a legtöbb ember. Akár a Monarchiában élt valaha, akár a szomszédban látjuk őt zokogni esténként. Ezért nem számít, hogy Schnitzler hetvenhat éve írta, s ezért vonzó olvasmány ma is a Therese.

Vajda Barnabás