Ez már volt: egyetemalapítás politikai eszközökkel!

Nyolc hónappal ezelőtt, amikor a Pravda napilap szerkesztőnője megkérdezte tőlem, hogy elképzelhetőnek tartom-e a magyar egyetem politikai akkreditálását, abszurdnak tartottam az ilyen alternatívát, mert az példátlan precedenst eredményezne az európai kompatibilitásra törekvő szlovákiai felsőoktatási rendszerben, sőt a mečiari éra reminiszcenciáját is felkeltené. Az országos nyilvánosság felvállalását követően létrejött szakmai találkozókon, így például a Szlovákiai Magyar Oktatási Fórum tavaly decemberben Csölösztőn megtartott, majd a Pozsonyi Polgári Klub márciusi rendezvényén is megegyeztünk abban, hogy a kormány független szakmai tanácsadó testületének – a szlovákiai Akkreditációs Bizottság – véleményét tisztelni kell, legyen az pozitív vagy negatív. Ez ugyanis a felsőoktatási rendszerben zajló képzés és tudományos tevékenység minőségének hitelesítésére és minősítésére létrehozott tanácsadó testület, amelyről a 131/2002-es sz. törvény, azaz a Felsőoktatási törvény 81–87 §-ai rendelkeznek. Ráadásul egy olyan testületről van szó, amely nem csak a létrehozás szakmai feltételeit vizsgálja, hanem a létező felsőoktatási rendszer minőségét állandóan ellenőrzi, hozzá kell fordulni kérelemmel karalapítás, szakindítás stb. esetekben. De ez a testület hivatott minősíteni vagy átminősíteni az egyes felsőoktatási intézményeket, hogy azok főiskolai, egyetemi vagy tudományegyetemi rangúak, s ugyancsak az ő véleménye a meghatározó a karok, egyetemek, főiskolák összevonása és megszüntetése esetében is. Tehát ez az instancia az akadémiai világ szaktekintélye! Éppen ezért döbbentettek meg az elmúlt hetek fejleményei, amikor Albert Sándor parlamenti képviselő az Akkreditációs Bizottság magyar egyetemmel kapcsolatos határozatát kommentálva, mindössze „szépséghibának” (ÚSZ, 2003. 07. 11.) minősítette a bizottság támogató ajánlásának hiányát, az egyetem szerinte az Akkreditációs Bizottság pozitív véleménye nélkül is létrehozható. Mindezt Csáky Pál nyilatkozata tetőzte, aki szerint „politikailag motivált folyamatról, a nemzetállami görcsök utolsó rúgkapálásáról van szó” (ÚSZ, 2003. 07. 12.).

Tragikomikus helyzetbe került ez által a magyar egyetem ügye és az egyetemalapító politikai elit. Az elmúlt közel másfél évtized ugyanis arról győzött meg, hogy a politika (legyen az szlovák vagy magyar) mindig akkor veszi elő a politikai beszédmódot, akkor sejtet politikai cselszövést, amikor tervei saját hibájából vagy szakmai inkompetenciája miatt futottak zátonyra. Ez a beszédmód eredményes lehet a szlovákiai magyar választók irányába, még Csáky Pál párton belüli, igencsak megtépázott tekintélyén is javíthat valamit, sőt eredményezheti a brüsszeli képviselői széket is, de az egyetem ügyét egy milliméterrel sem viszi előbbre. Milyen politikai indíttatás szólhatott közbe, amikor a koalíciós partnerek a magyar egyetem ügyében lojálisan kitartanak a kormányprogramban foglaltak mellett? Milyen politikai cselszövésről lehet szó akkor, amikor az egyetem létrehozását maga a KDH-s oktatási miniszter is támogatja? Bizonyára csúcspolitikusaink annyira elszakadtak a mindennapi élettől, hogy el sem tudják képzelni: sok dolog szakmai kritériumok és nem a koalíciós tanácson zajló kölcsönös zsarolások alapján dől el. Komikus a politikai megfúrás vádja, mert az MKP elmúlt hetekben tanúsított magatartása, a KDH mellett való szervilis kiállása éppen arra engedett következtetni, hogy a fundamentalista kereszténydemokrata tervek támogatásáért cserébe az egyetem létrehozásában reménykedik. Kívülről tehát éppen ellenkező, az egyetem létrehozásáért kifejtett politikai nyomás lehetőségének látszata körvonalazódott. A lehetséges politikai nyomásgyakorlást éppen Csáky nyilatkozatának azon része sejteti, amely szerint a „hátráltató igyekezeteknek” a jövőre való tekintettel „komoly politikai következményei lehetnek”. Remélem, nem az Akkreditációs Bizottság összetételének hatalmi megváltoztatására gondolt a miniszterelnök-helyettes. Ez a nyilatkozat egyébként a kisebbségi virtuális valóság politikusok által kreált újabb szegmense. Ha politikai céljaik elérése távolodik, akkor a szlovák kártya előhúzásával hisztériát, nacionalista görcsöket váltanak ki a szlovákiai magyarban, nehogy az rájöjjön, hogy nem a rossz szlovákok, hanem mindössze a komoly minőségi mulasztások miatt nem jöhetett létre eddig a magyar egyetem vagy főiskola. A hisztériakeltés ellenére a remény tovább él. A minősítő testület zsolnai jegyzőkönyve ugyanis kimondja: „Az Akkreditációs Bizottság nem fogadta el a komáromi Selye János Egyetem létrehozásával egyetértő határozati javaslatot, a statútum 5. cikk. 1 bekezdése értelmében az érintett javaslatról a vitát megszakította.” (lásd www.akredkom.sk) Tehát a folytatás októberben következik. Érthetetlen e helyzet csúcspolitikusok által történő túlreagálása, mert éppen ezek a nyilatkozatok bizonyítják a háttérben lappangó politikai töltetet – a magyar fél oldalán. Valljuk be, hogy ez az elnapolás akár pozitívumként is értékelhető, hogy az Akkreditációs Bizottság máskor keményszívű, rigorózus döntései ellenére ebben az esetben még egy esélyt kínál. Éppen ezért az Akkreditációs Bizottsággal szembeni vádak kisstílűek, arra engednek következtetni, hogy maguk az egyetemalapítók nem bíznak a sikerben, mintha már a negatív döntés utáni terep előkészítésén munkálkodnának. A hiányosságok egyébként hónapok óta ismertek, többen is szóvá tették a pártszakemberek köldöknéző, tévedhetetlennek vélt, titkolódzó magatartását. A politikusi nyilatkozatok ködösíteni igyekeznek, ez a tervezet ugyanis távolról sem volt „a valaha készült legjobb” (Csáky), mindnyájan, akik jelen voltunk az említett polgári klub rendezvényén, éppen Bauer Edittől hallottuk, hogy a benyújtott akkreditációs anyag eléri azt a minimális szintet (!), amivel az egyetemalapítás megvalósulhat. Az egyetemalapítók egyikének visszafogott, minimális szintet megnevező szavaiban nincs okom kételkedni, akkor miért hazudunk a szlovákiai magyaroknak, hogy minden rendben van részünkről, sőt lekörözzük bármelyik szlovákiai felsőfokú oktatási intézmény akkreditációs anyagát.

Egyet azonban végképp nem értek, hogy az MKP illetékesei miért nem reagálnak rugalmasan. A három kar egyre távolabb kerül a megvalósítástól, erre enged következtetni, hogy a BKÁE székhelyen kívüli közgazdászképzésének akkreditációs anyaga is az Akkreditációs Bizottság elé került, hogy megszerezze a kormány működési engedélyét. Ám a legjobb kondícióval, a nyilatkozatok szerint, a református teológia rendelkezik, akkor miért áldozzák fel a teológia ügyét az álomegyetemért? Az egy karral létrehozott főiskola is felsőfokú oktatási intézmény, Bc. és Mgr. szintű képzésre jogosult, annak struktúrája tovább építhető, újabb karok csatlakozhatnak hozzá. Sőt a teológusképzés elképesztő anyagi helyzete is megoldásra találna, akkreditált nyilvános felsőoktatási intézmény révén az állami költségvetésből finanszírozhatná tevékenységét. Ehhez azonban stratégiaváltásra van szükség, valamint a Felsőoktatási törvény 50 §-a értelmében a református teológia szakjegyzékbe történő felvételének kérelmezése. Sajnos ez nem történt meg, annak ellenére, hogy a szakjegyzék már 2002. december 16-án (!) ismertté vált (az SZK Oktatási Minisztériuma 2090/2002-es számú rendelete), tehát az is, hogy a református teológia nem szerepel a szlovákiai felsőoktatási intézményekben hallgatható szakok között. Az egyetemalapítók a rendelkezésükre álló hónapok ellenére sem nyújtották be az Akkreditációs Bizottsághoz ez irányú kérelmüket, amelynek tartalmi és formai követelményeit az említett 50 §, 5 bek., a-f pontjai precízen meghatározzák. E mulasztás miatt nem lehet létrehozni a református teológiai kart, mert a hatályos 131/2002-es Felsőoktatási törvény 50 §, 3 bekezdése szerint a Szlovák Köztársaság területén felsőoktatást csak a szakjegyzékben feltüntetett szakokon lehet folytatni (azonos törvényi szabályozás érvényes pl. Magyarországon is). A magyarázatok egyikét talán Bauer Győző december elejei nyilatkozatában találjuk, szerinte ugyanis a „református lelkészképzés nálunk nem az oktatási minisztérium keretében, hanem a kulturális minisztérium engedélyével történik” (Vasárnap, 2002/49). Egyetemalapítóként (valamint az Akkreditációs Bizottság tagjaként) illett volna tudnia, hogy ez átmeneti kényszermegoldás volt, ami csak egyházi berkekben működött, a teljes értékű felsőfokú képzést nyújtó református teológia is csak a felsőoktatási rendszer (amely nem a kulturális tárcához tartozik!) keretében képzelhető el. A 2002 áprilisától hatályos 131/2002-es, többször idézett Felsőoktatási törvény 2 §-ának 4 bekezdése is kimondja, hogy a felsőoktatásban a felsőoktatási intézmények kizárólagos joggal rendelkeznek. Minden más fél- vagy illegális megoldás (vonatkozik ez a magyarországi egyetemek, főiskolák szlovákiai kihelyezett képzéseire is, amelyek a kormány engedélye nélkül működnek, lásd a Felsőoktatási törvény 47 §, 13 bekezdését, ill. a 47–49 §-ait!).

A tragikomikus helyzet azonban feloldható! De nem a probléma politikai síkra való terelése, a kormányon és a parlamenten való erőszakos átültetése révén, és végképp nem a Csáky Pál által előhúzott szlovák kártya megjátszásával. Minden józan felsőoktatási kezdeményezés fejet hajt az Akkreditációs Bizottság véleménye előtt, ha a megmérettetésen alulmaradt, mindent megtesz, hogy tervezetét minőségileg feljavítsa, átdolgozza. Ezt az utat kellene követni, akár egy új tervezet kidolgozásával, amely pótolná a mostani egyetemalapítók által mellőzött és elmulasztott tudományos (nem csemadokos és MKP-s!!) helyzetfelmérést, amely egy reális, fokozatosan épülő felsőoktatási struktúrában, specifikus szakokban gondolkodó, a komplementaritás elvét tisztelő és a 2004. májusától valósággá váló EU-s közegnek megfelelő koncepciót eredményezne. Búcsút kellene mondani a monumentális egyetem-koncepciónak, a magyar nyelv kizárólagosságának (a szlováknak és más nyelveknek nem az egyetemi körökben kínos mosolyt kiváltó szakkonverzációk keretében kell megjelennie!), a pedagógiai karnak (a nyitrai ötödik kar is ősszel kerül az Akkreditációs Bizottság terítékére), a klasszikus universitast pedig ne is emlegessük! Végre nyíltan valljuk be, hogy egy egyetemhez nélkülözhetetlen hazai magyar tudományos, oktatói potenciállal nem rendelkezünk, a külföldi kar- és szakfelelősök felmutatása pedig nem standard eljárás. Egy karra azonban futhatja erőnkből, ha együttműködünk a hazai szlovák és külföldi szakemberekkel, ezért egy regionális, hazai szakfelelősökkel, hazai (magyar és szlovák) és külföldi vendégoktatókkal lefedhető főiskolai karban kell gondolkodni az első lépésben, amely bővülhet, s a továbbiakban akár az egyetemi és a tudományegyetemi minősítést is megkaphatja az Akkreditációs Bizottságtól az oktatási és tudományos eredmények alapján.

A mostani helyzet konklúziója, hogy az MKP 5-6 tagú csapata szakmai szempontból nem jelesre vizsgázott egyetemalapításból, a szakmai ellenérveket pártállami magatartással söpörte le az asztalról, ezért vállalnia kell a felelősséget (de nem brüsszeli székek, nagyköveti megbízatások formájában). Abban az esetben, ha az MKP képtelen a szembesülésre, ha a politikai konfrontációt választja, s az Akkreditációs Bizottság ajánlása nélkül is meg kívánja valósítani az egyetemet, akkor az MKP az amúgy is kiürült értelmiségi holdudvara miatt nehezen talál együttműködésre hajlandó további párton kívüli (!) szakértőket. Az is nehezen elképzelhető, hogy akkreditált egyetemek oktatói egy nem akkreditált, tehát felvételit nem meghirdethető (55 § 2. bek.), oktatási programokat nem megvalósítható, állami finanszírozásban nem részesülhető (89 §, 2. bek.) – de facto nem létező – nyilvános felsőoktatási intézményben folytassák szakmai pályafutásukat. De van még egy komoly ellenérv a „márpedig lesz magyar egyetem” Csáky-magatartás ellen: utoljára ilyen politikai arroganciával a HZDS-SNS-ZRS hozott létre „egyetemeket”, amelyek mind a mai napig szakmai létükért és hitelükért küzdenek. A tanárok hiába kaptak annak idején kétszeres fizetést lojalitásukért az akkori kormányzattól, a hallgatók jelentős része ugyanis nem szerezhette meg egyetemi diplomáját, Szlovákia más egyetemére kellett átlépnie, hogy álmait megvalósíthassa. A hallgatóról, a leendő értelmiségről kellene, hogy szóljon az egyetemalapítás, de erről az alapítók megfeledkezni látszanak a magyar egyetem esetében is. Ellenkező esetben ugyanis nem erőszakolnák mindenáron a politikai megoldást, mert arra elsősorban a leendő hallgatók fizetnek rá (lásd Besztercebánya példáját). Amenynyiben a politikai és koalíciós szemlélet kerekedik a szakmai fölé, akkor az arra is rámutat, hogy a csúcspolitika számára a saját céljai az elsődlegesek, áldozatok ugyanis mindig vannak.