Eufória a határ mindkét oldalán

Ő is elvesztett egy fogadást…Somogyi Tibor felvételeiA város mint felbolydult méhkas készült a Mária Valéria híd megnyitására. Még a környező falvak iskoláiban is csak az első néhány tanítási órát tartották meg, de általában a gyermekek azokról is elszöktek. Tegnap minden megbocsátható volt. Esztergomban szerdán délután a leveleket rázták a fákról, hogy azok ne a nagy napon terítsék be a várost.

A több ezres tömegből több ismerős arc is felsejlik, itt van az egész MKP-vezérkar, az omegás Benkő Lászlót is többen felismerik. A biztonságiak nincsenek irigylésre méltó helyzetben, nem is állnak a helyzet magaslatán. Mire a párkányi hídfőhöz érkezik a majd ötszáz vendég, teljes a káosz. Mindenki megindul a hídra, amikor is a mellettem álló biztonsági őr talkie-walkie-jából megszólal egy hang: csak a bilétásokat engedhetitek be, de akkor már késő. Teljes eufóriában megindul a tömeg, mindenki hallani akarja a politikusok beszédét. – Ne nyomakodjunk! – szól a rend őre, de ez senkit sem érdekel. A határőrök totóznak, minden harmadik ember útlevelét kérik csak el. Míg a kassai Fehér Albatroszok bemutatója tart, az emberek rövid időre elfeledik a térfoglalást. Nyíllal átlőtt szivecskét rajzolnak az égboltra a repülősök, ami nagy tapsot vált ki. Megszólal a magyar himnusz, több ezren hangosan éneklik, majd a szlovák, amelynek második strófájára mindenki elhallgat. Annak szövegét már senki sem ismeri.

– Dobrý deň! Jó napot kívánok! – mondja Mikuláš Dzurinda szlovák miniszterelnök hatalmas ováció kíséretében. Orbán Viktor és Günter Verheugen is két nyelven köszön, óriási sikert arat, csak a távolabb állók konstatálják szomorúan, hogy annak volt igaza, aki tolakodott, mert ők, ott hátul nem hallanak semmit. „Azt hittem, ünnepelni jöttünk, ehelyett teljesen elszomorodtam” – mondja később egy idősebb asszony, aki Nagyölvedről érkezett a hídavatásra, de nem hallotta a tósztot. Lánya Magyarországon él, nagyon fontos neki ez a híd.

„Még mindig nem hiszem el ezt az egészet. Fogadtam is, hogy idén nem lesz kész a híd, de én vagyok a legboldogabb vesztes” – hadarja párkányi ismerősöm.

Kezdődik az avatási ceremónia a híd közepén, oda már csak azok mehetnek, akiknek van hivatalos meghívójuk, meg az ügyesebbek. Hárman vágják el a szalagot, négy történelmi egyház, a zsidó, a református, az evangélikus és a katolikus vezetője áldja meg a hidat. Először a zsidó, de amikor megszólal héberül, néhányan röhögni kezdenek. Nagy tapsot kaptak a miniszterelnökök, amikor Európáról beszéltek, de úgy látszik, a toleranciára még várni kell. Az áldás után irány Magyarország, valahogy teljesen természetesen lépkedünk a hídon, talán mert ennek így kell lennie. A korlátot a párkányi és esztergomi óvodások festményei díszítik, a Guinness-rekordok könyvébe szeretnének kerülni többszáz méteres művükkel. Az esztergomi oldalon, ha lehet, még nagyobb a káosz, mint a párkányin. A vendégek az autóúton haladnak, az egyszerű emberek helyét a járdán egy piros-fehér-zöld szalag jelöli. Amíg el nem vágják, mint a miniszterelnökök a sajátjukat. Mindenki az úttestre nyomul, és gyűjti az ereklyét: nincs ember, aki ne akarna egy kis darabot szerezni magának a szalagból. A szemem előtt verekszik össze két nyugdíjas korú: én szlovákiai magyar vagyok, üvölti az egyik, én magyarországi, kiabál a másik, és tépik egymás kezéből a szalagot.

– Bugár úr, üdvözöljük Önt Esztergom vármegyében – szorongatja az MKP elnökének kezét egy idősebb úr, fölöttük a korláton egy siheder lóg. „Eddig akartam élni” – mondja egy idősebb esztergomi úr, akit a hídról kérdezek. Hozzáteszi, most már bármi jöhet.

Visszafelé baktatunk a hídon, véget ért az ünnepély hivatalos része. Szemben velünk pókállásban (két tenyere és két talpa a földön) közeledik egy úr, ő is elvesztett egy fogadást, de végigmegy a hídon, bár 20 méter után sörért kiált.

Délután megindul a forgalom, de Párkány ünnepel. Tánc, dínom-dánom hajnalig. Ma és holnap is folytatódik. Mintha megtalálták volna a város ütőerét.