Etnicitás és regionalitás

Véget értek a választások, eljött az ideje néhány lényeges kérdés tisztázásának. Egyebek között annak, hogy valójában milyen párt az MKP, mit válaszoljon arra, hogy állítólag etnikai tömörülés. Ha ideológiája és így stratégiája is lenne a Magyar Koalíció Pártjának, akkor már rég nem lehetne vitatéma az „etnicitás“ nevetséges vérvádja. Ezzel szemben az MKP defenzív reagálása arra döbbentett rá, hogy olyan vád tudja zavarba hozni egynémely pártvezetőt, amely nem hamis vagy igaz, hanem értelmetlen. A következőkben ezt próbálom bebizonyítani. Azonban előre kell bocsátanom, hogy a komolyabb liberális hagyományokkal rendelkező demokráciákban közhelynek számítanak azok az evidenciák, amelyek nálunk még jelen sincsenek a köztudatban. Nemrég például egy, a politikai etikával foglalkozó hazai szlovák szervezet vezetője azon csodálkozott, hogy mintát keresve egy etikai kódexhez, nem talált semmi hasonlót Nyugaton, csupán a Szlovákiához hasonló országokban, amelyekben még fiatal a demokrácia: tőlünk nyugatabbra ugyanis nincs szükség közhely-kódexekre. Nálunk viszont van, és kiderült, hogy nemcsak a szlovák pártoknak, hanem az MKP-nak is, méghozzá nem csupán a politikai etika területén, hanem a puszta önmeghatározáshoz is. Ebben az önmeghatározásban az éretlen szlovák politikai közgondolkodás okozza a legtöbb gubancot.

A Magyar Koalíció Pártjával szemben hangoztatott vádhoz hasonlóval nem találkoztam sehol Szlovákián kívül. Vajon ki hallott már arról, hogy a szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket „nem polgárinak” minősítenék valahol, mert azok „csupán” a munkavállalók érdekeinek védelmét tűzték zászlajukra? Ezzel szemben a szlovák politikai közgondolkodás logikája szerint éppen az a Mussolini-féle fasiszta korporatizmus tartandó „polgárinak” és demokratikusnak, amely közös szervezetbe kényszerítette a munkavállalókat a munkaadókkal. Arról sincs tudomásom, hogy a zöld és feminista pártokat arra buzdították volna, hogy ügyükkel szemben semleges, netán ellenséges polgárokat vegyenek fel soraikba. Pedig hát ezek ugye „zöld” és „nemi” pártok, és nem „polgáriak”.

Itt azt vethetné ellen valaki, hogy ezek nem etnikai pártok, így rájuk nem vonatkozik az etnikai-polgári ellentét. Az ellenvetés azonban hamis: megfigyelhető ugyanis, hogy Nyugat-Európában egyszerre erősödtek meg az alternatív („etnikai”, feminista, regionális stb.) pártok és mozgalmak, és ez nem véletlen. A változás azzal a szemléletváltással függ össze, amely elfogadja a másságot, illetve a partikuláris érdekeket és értékeket, illetve ezeknek politikai szinten is való képviselhetőségét; sőt mindinkább ezek mentén kezdett szerveződni a demokrácia és a parlamentarizmus. Ebben a szemléletmódbeli eltérésben rejlik a különbség Szlovákia és Európa között, ami nem csupán az ország többi nemzeti közösségével szembeni intoleranciában nyilvánul meg. Míg Európában egyre nagyobb szerepet játszanak a „partikuláris” érdekek képviseletén alapuló civil szervezetek, addig Szlovákiában a civil szféra és annak önszerveződése gyerekcipőben jár. Míg Európa lassan a régiók Európájává válik és ez lesz az Unióba való belépés egyik feltétele is, addig Szlovákia uniós nyomásra is csak valamiféle álrégiók megszervezésére volt képes. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a Nyugaton ma már általánosnak számító etnikai területi autonómiát nem engedélyezi, hanem egyre gyakoribbak azok a hangok, amelyek a nem szlovák etnikumok politikai képviseletének jogát is kétségbe vonják. E jelenségek mind egy tőről fakadnak. Ennek magyarázatához közelebb jutunk, ha megvizsgáljuk, mi is rejlik az etnikai – polgári szópár használata mögött a jelenlegi szlovák diskurzusban.

Itt ugyanis az MKP kritikusai nem azt mondják, amit szó szerint állítanak, hanem asszociációs képességünket kihasználva valami mást sugalmaznak. Ezért célszerű a vádat közelebbről is elemeznünk. Kezdjük a szópár első tagjával, az „etnikaival”. Az „etnikai” kifejezés elsődleges asszociációja a sok közül elég primitív ahhoz, hogy könnyen „lefordíthassuk”: „nem szlovák” illetve „soviniszta”. De akkor miért folyamodnak az „etnikai” kifejezés használatához? – kérdezhetnénk. A válasz egyszerű: mert a valóságban az MKP nem soviniszta, s így ez tényszerűen nem is állítható. De a sugalmazás és az asszociációk birodalma nem a tények világa. Annak ellenére, hogy a most említetten kívül még több és jóval rafináltabb jelentés is rejlik az „etnikai” szó használata mögött, nem akarunk itt bővebben foglalkozni vele, mert témánk szempontjából sokkal fontosabb a szópár második tagja, a „polgári”. Miért nem polgári az MKP? Egy bizonyos szempontból – a beneši dekrétumok szempontjából – tényleg nem az, hiszen vezetőinek és választóinak nagy része de jure valóban nem teljes jogú polgár. De valószínűleg nem erre gondolnak az MKP polgári jellegét kétségbevonók, hiszen ez már arcátlan cinizmus lenne. Itt ennél jóval többről van szó.

Annak okát, hogy miért tér el jelenleg a „polgár” kifejezés használata a szlovák és az európai diskurzusban, a jelenlegi szlovák használat meglepő archaizmusában kell keresnünk: a kifejezés ilyetén használata ugyanis a 19. századi nemzetállam–politikai nemzet paradigmájába helyezve nyeri csak el teljes értelmét. Ennek megértéséhez azonban egy kisebb történelmi kitérőt kell tennünk. A francia nemzetállam – amely később a legtöbb nemzetállam bevallott mintaképévé vált – kiépülése a „17. századi hadügyi forradalomtól” vette szorosabban vett kezdetét, amikor az egymással versengő hatalmaknak létérdeke volt a modern tömeghadseregek megteremtése és fenntartása. Ezt Franciaország – ellentétben a nagy kereskedelmi tőkével rendelkező Hollandiával és Angliával (ennek a különbségnek máig érezhető hatásáról a hetvenes évek óta könyvtárnyi irodalom született) – csak a központi hatalom megerősítésével és a társadalom anyagi és emberi teljesítőképességének nagyfokú igénybevételével érhette el, amit azonban akadályozott a francia királyság középkori eredetű struktúrája az adómentességek, belsővámok és különféle egyéb (egyéni, testületi és territoriális) privilégiumok kaotikus világával. A jól funkcionáló állam alapvető feltétele volt mindezek eltörlése vagy legalábbis radikális visszaszorítása. Azonban nem csak a privilégiumok estek áldozatul a racionalizálásnak és a centralizálásnak, hanem a nemzetiségek is. Nem az (akkor még nem létező modern) nacionalizmus hatására szorították vissza a francián kívül az öszszes többi nyelvet, hanem hogy megakadályozzák a csupán felerészben francia anyanyelvű monarchia adminisztrációjának bábeli zűrzavarba fulladását. Ezt az örökséget vitte tovább a francia forradalom is, amely végképp eltörölt minden privilégiumot, és Franciaország minden lakosára kiterjesztette az addig csak a nemességet magába foglaló francia politikai nemzet fogalmát. Az ekként felfogott francia politikai nemzetnek és a továbbra is erőteljesen élő etatizmusnak volt köszönhető, hogy a forradalom után létrejött klasszikus nemzetállam nem ismert el semmiféle olyan „partikuláris” érdeket, amelyek mentén ma, a decentralizálás korában, egyre inkább szerveződik a társadalom.

Van azonban egy mélyebb oka is ennek a „partikularizmus-ellenességnek”: a felvilágosodás és a modernizmus dogmatikus hite az egyetlen univerzális igazságban. Abban, hogy kidolgozható egy racionális és univerzális értékrend az egész emberiség számára. Ennek a felfogásnak azonban – amely az eredendő, származástól független egyenlőséget tette meg alapelvül – minden pozitívuma mellett megvoltak a maga árnyoldalai is, amikor az egyenlőségre és racionalitásra hivatkozva volt intoleráns minden másság iránt. A brit gyarmatosítás így ebből a magasztos eszmerendszerből meríthette a maga elvi igazolását, amikor a gyarmatosítást „civilizálásnak” tüntette fel. Ebből merített a viktoriánus prüdéria is, amikor a „racionalitásra” és a természettudományokra hivatkozva elnyomta a nőket és büntette a homoszexualitást. És ebből merített a fasiszta és a bolsevik ideológia is. A logikai egyetlen igazság bűvkörében az egyenlőség csakis az egyformaság formájában lehetséges.

Azonban nem csak Franciaországot hozhatjuk fel példaként, hiszen a Habsburg-monarchia is ezt a fejlődést követte. Mikor a felvilágosult és „civilizátor” II. József – a helyi hagyományoktól függetlenül – birodalmát sablon-körzetekre osztotta fel és centralizálta, illetve a német nyelvet tette meg egyetlen hivatalos nyelvvé, a francia felvilágosodás által közvetített francia mintát követte. Ugyancsak a kor leghaladóbb irányzatát követte a magyar politikai vezető réteg 1848-ban, mikor az addig csak a magyar nemesség által alkotott magyar politikai nemzetbe bevette az ország összes lakosát (természetesen a cenzus alattiak és a nők kivételével – mint ahogy Európában mindenütt). Mint tudjuk, a magyar politikai elit nem volt hajlandó elismerni más politikai nemzetet, mint az így kiterjesztett magyart az ország egyetlen politikai nemzetének – ami viszont tökéletesen megfelelt a kor jogi felfogásának, és nem volt sok köze a sovinizmushoz. Ennek a jogi felfogásnak a csökevényei ma is léteznek: példának okáért az állampolgárság esetét említhetném. Kissé furcsán hatna, ha én nem tartanám magamat SZLOVÁK állampolgárnak azon az alapon, hogy magyarnak tartom magamat, és sérti a nemzeti érzésemet a SZLOVÁK szó használata. Mert itt nem nemzeti kérdésről van szó, hanem egyszerű jogi terminusról, mint ahogy a 19. században a politikai nemzet fogalma is csak jogi terminus volt, illetve azt megelőzően a ,,magyar” nemesség is - etnikumtól függetlenül. A szlovák köztudatban viszont történelmi bűntényként él, hogy a magyar (liberális) politikai elit az Osztrák-Magyar Monarchia idejében ugyanazt a vádat hangoztatta az akkori szlovák kezdeményezések és szerveződések ellen, amit most a szlovák politikai elit az MKP esetében: etnikaiak és nem polgáriak; partikuláris érdekeket képviselnek és nem univerzálisakat (a parlamentnek az országépítést kell szolgálnia, nem pedig nemzetiségi sirámok meghallgatását, meg amúgy is elsősorban polgárok és csak azután szlovákok stb.). Történt ez abban az időben, amikor még ténylegesen az a klasszikus nemzetállam-paradigma volt az uralkodó, melyben csak az említett jogi értelemben vett politikai nemzet, illetve ennek tagja, „a polgár” volt a politikai társadalom és a politizálás alanya. Amikor a partikuláris érdekek (politikai szintű) képviselése nem volt elfogadott. Vajon tényleg elítélhető a magyar politikai vezetés ezért a hozzáállásáért? Bizonyos szempontból nem: az előbb említett történelmi szempontból. Viszont másrészről igenis el – anélkül, hogy hazug retrospektív történelmi szemlélethez kellene folyamodnunk: egyrészt akkorra már voltak, akik a klasszikus politikainemzet- és polgárságkoncepciót felülvizsgálták és elvetették, mint báró Eötvös József és a száműzetésben élő Kossuth (tudomásom szerint a világon elsőkként): így lett volna minta az elvetésére. Másrészről a semleges jogi kategória, a „(magyar) politikai nemzet” és az azt alkotó „polgárság” valójában szintén partikuláris érdeket, a magyarosítást rejtette magában.

Az univerzalizmus és partikularizmus ilyetén szembeállása döntötte romba az említett 19. századi politikai gondolkodás paradigmáját, és sodorta magával a klasszikus liberalizmust is. Amikor kiderült, hogy a brit birodalom polgára valójában európai és angol, nem pedig indiai (amennyiben azonban az lenne, akkor előtte „civilizálódnia” kell, tehát európaiasodnia). Az angol gyarmati tisztviselő kultúrája nem az univerzális Civilizáció, és a bennszülött hindué nem alsóbbrendű partikuláris kultúra. És nem utolsósorban az is kiderült, hogy az univerzális Ember, a Polgár igazából férfi, és a nőknek kell nadrágba bújniuk emancipálódásuk jeléül – nem a férfiaknak szoknyába. Ahogy a hetvenes évek óta mindezt össze szokás foglalni: „Nagy Fehér Protestáns Halott Férfiak”. Nem véletlen, hogy a nemzetállam univerzális kategóriáinak „ethoszában” élő Szlovákiában nincs igazi feminista mozgalom sem. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a szlovákiai pártok közül az MKP számít a legdemokratikusabbnak, mert egyedül ő volt rákényszerülve, hogy vállaltan „partikuláris” (etnikai és regionális) érdekeket és értékeket képviselve kitörjön a Szlovákiában uralkodó 19. századi politikai paradigmából. Abból a paradigmából, amelynek hatására Szlovákiában még mindig bevallottan a nemzetállam kiépítése a cél, és ahol az alkotmány egyetlen politikai nemzetet ismer el: a szlovákot. És ahol az MKP-t ennek a szlovák politikai nemzetnek „polgár” fogalmával való azonosulására akarják kényszeríteni még azok a liberálisok is, akiknek legfőbb feladata lenne az atavisztikus nemzetállam-paradigmával való leszámolás.

Ezek után vizsgáljuk meg a „regionalitás” problémáját. Az önmagát meghatározni képtelen MKP az egyik zsákutcából a másikba menekül, amikor magát újabban „regionálisnak” kezdi titulálni. Holott nyilvánvaló, hogy a regionalitás problematikája ugyanabban a „partikularitás”-problémában gyökerezik, mint az „etnicitásé”. Kérdés, hogy megfelelő felkészültség hiányában hogyan fogják politikusaink kivédeni a párt „regionalizmusát” bíráló támadásokat, ha már az etnicitás vádját is képtelenek voltak kivédeni. A legkézenfekvőbb vádak a következők lehetnek: nem polgári, mert regionális, hiszen nem az összes polgár, hanem csak a régió partikuláris problémáival foglalkozik; ezekkel a problémákkal az önkormányzatoknak kell foglalkozniuk, nem a parlamentnek; akár fel is lehet oszlatni a parlamentet, ha nem lesznek parlamenti pártok, amelyek országos ügyekkel foglalkoznának, hanem csak amolyan regionálisak; nem a középkorban élünk, hogy megyékként épüljön fel az országgyűlés stb. Az MKP szűklátókörűségét mi sem mutatja jobban, minthogy minden számítás és koncepció nélkül belevág egy olyan önmeghatározásba, amelynek objektíven sincsenek meg a feltételei. Kérdés ugyanis, milyen régióról beszél egyáltalán, amikor az ő kormányzása alatt született meg az a közigazgatási „reform”, amely megszüntette minden ilyesfajta regionális koncepciónak a lehetőségét (már látom lelki szemeim előtt, ahogy az MKP-ra szavaznak a „régió” északi lakosai). Ellenben le kívánja rombolni saját társadalmi bázisát azzal, hogy bejelentette: nem lesz többé „etnikai“ párt, holott igenis a magyar etnikum képviseletével bízták meg. Egy teljesen együgyű vádnak köszönhetően feladja saját, valóságosan funkcionáló bázisát, hogy egy olyan alapon szerveződjék újjá, melynek feltételeit maga rombolta le rossz politizálásával. Továbbá, ha komolyan gondolja, hogy a többi, nem szlovák nemzeti közösség érdekeinek védelmét is fel akarja vállalni annak ellenére, hogy ennek problémás volta már az Együttélésben is megmutatkozott, ám tegye, de ne formálisan, egy-két nem magyar jelölt indításával, hanem koncepciózusan vállalja fel ezeket az érdekeket. Pl. a médiák (Markíza stb.) cigányellenes és rasszista megnyilvánulásait jelentse Brüsszelben és Hágában; vagy a zsidó hitközség elrablott ingatlanjait segítsen viszszaszerezni (ezzel ugyanis már megkeresték az MKP-t, de nem sok megértésre találtak). Szintén felvállalhatja a regionális érdekek képviseletét, de majd csak akkor, ha ennek megteremtette objektív feltételeit is, és komoly (gazdasági stb.) koncepció húzódik meg mögötte – nem pedig üres frázis.

Mindezt összegezve: Amennyiben az MKP fenn akar maradni, akkor vezetőségének jelenlegi amatőrizmusával fel kell hagynia; profeszszionálódnia kell és kidolgoznia a párt ideológiáját. Egy olyan ideológiát, amely a jelenlegi európai demokrácia-felfogással kompatibilis, nem pedig az archaikus szlovák nemzetállami „demokrácia”-felfogással.

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem filozófia-történelem szakos hallgatója