Etatizmus és karitász

A század első másfél-két évtizedében szocializálódtak ugyanis azok a politikusok és gondolkodók, akik a kisebbségtörténet első szakaszában valamilyen szerepet vállaltak, s az akkor kialakult ellentétek és barátságok részben átöröklődtek a Felföld cseh megszállását követő időkre.

Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy történtek kísérletek 1914 előtt is a kisebbségi kérdés problematikájának értelmezésére. ĺgy tehát nemcsak annak nagy a valószínűsége, hogy bizonyos, az 1920–1938 közötti időszakra vonatkozó kérdésekre az első világháború előtti korszakot kutatva kapunk válaszokat – sokszor még ahhoz is a békeévekig kell visszanyúlnunk, hogy megtudjuk, mi is a kérdeznivalónk.

A csehek bejövetele után a megszállt területeken egyetlen olyan katolikus püspök maradt, akit nem távolítottak el székéből (a püspökök hivatalból tagjai voltak a budapesti Országgyűlés felsőházának, részben ez lehetett a „püspöktelenítési” attak oka): Fischer-Colbrie Ágost, Kassa zselízi születésű, francia beütésű német családból származó magyar püspöke. Tudjuk azt is, hogy szlovák nyelvű híveinek osztatlan bizalma övezte. Van olyan tudományos munka, amely szerint helyt maradásának oka főképpen ez, illetve az, hogy a világháború előtt védte szlovák papjait (név szerint Jozef Kačkát szokták említeni, akit hadbíróság ítélt halálra, s a püspök szavára változtatták az ítéletet fegyházbüntetésre). Sebők László viszont azt állítja (A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta, Regio, 1991), a Szentszék nyíltan elkötelezte magát a kassai püspök mellett, akit az egész terület apostoli kormányzójává akart kinevezni.

Tény, hogy Fischer-Colbrie Ágost a húszas évek első felében a szlovenszkói püspöki kar doyenje volt. A belügy éveken át figyeltette mint a revizionizmus hívét és az Országos Keresztényszocialista Párt kelet-szlovákiai fő szervezőjét – amint arra Angyal Béla utal Érdekvédelem és önszerveződés főcímű, rendőri jelentésekből is sokat merítő könyvében –, s valószínűleg kísérletek történtek elmozdítására is; élete utolsó hónapjaiban Prága bizonyosan követelte az ő felmentését a Vatikántól.

Ekkoriban azzal idézte fejére a cseh kormány haragját, hogy 1924–1925 fordulóján a szlovenszkói püspökökkel közös pásztorlevelet írt híveikhez, felszólítva őket: lépjenek ki az anarchista, nihilista, szocialista és kommunista egyesületekből. A dokumentum aláírói között az első helyen az ő neve szerepelt. A pásztorlevél megszületésének hátterében az áll, hogy a Palacký-Masaryk-Beneš-féle cseh nemzeti ideológiában a Habsburg-, illetve „német”-ellenesség forradalmi antikatolicizmussal töltekezett, s 1918 októberében katolikusellenes tömegdemonstrációkban tört ki, utóbb, mint tudjuk, az egyház vagyonának elkobzásában is manifesztálódott. A húszas évek első felében fönnállt és Antonín Švehla által kínkeservesen egyben tartott cseh nemzeti koalícióban a szociáldemokraták követelték a legvehemensebben az egyház elleni akciókat, főképpen hatalmi célokból; a szocialisták a koalíción belül elsősorban Šramek páter Cseh Néppártjával feszültek szembe, Szlovenszkón pedig részben katolikus pártok képviselték az autonómia programját s az ellenzéki politikát. Az egyik nézőpontból a történet – Noszkay Ödön egyik tanulmányának fogalmait használva – az etatizmus és a karitász küzdelmeként is leírható. A pásztorlevél kiadása abba az eseménysorba illeszkedik, amelynek végén Francesco Marmaggi adrianopoli érsek, apostoli nuncius elhagyta a Csehszlovák Köztársaságot. Az általános álláspont szerint ennek döntő oka Husz János emléknapjának állami ünneppé nyilvánítása. Aki meg akar érezni valamit annak a kornak a hangulatából, az lapozza föl Szvatkó Pál A máglya fényénél című cikkét a Prágai Magyar Hírlap 1925. július 11-i számában a Husz-ünnepen rendezett prágai katolikus-, azaz a magyar publicista szerint közvetetten szlovák-, német-, magyar-, lengyel-, ruszin- és zsidóellenes nacionalista tüntetésről. Fischer-Colbrie Ágost erről az eseményről már nem tudhatott; két hónappal korábban halt meg a püspöki palotában, s nem sokkal később a nuncius vezette sírbatételének szertartását. A temetés, bár a kassai állami szervek is képviseltették rajta magukat, a végtisztességadók körét és tömegeit tekintve az egységet tükröző csendes autonomista demonstrációnak minősülhetett. A liberális, szabadkőműves alapítású Kassai Napló több terjedelmes és tiszteletteljes cikkben búcsúztatta a püspököt mint a város társadalmának vezetőjét. „Elfelejtettük – írta utóbb Takács Menyhért jászói prépost –, hogy felekezetekre, osztályokra és nemzetiségekre vagyunk tagolva”.

Fischer-Colbrie Ágost a nyugat-európai neokatolikus megújulás első magyarországi hírnökeinek egyike. Ő volt példának okáért XIII. Leó pápa – a katolikus szociálpolitikát megalapozó, s a szocialisták által is elismeréssel illetett – 1891-es keltezésű Rerum Novarum kezdetű enciklikájának első magyar fordítója. E sokat idézett, ritkán olvasott dokumentumból idézem: „Szándékunk kivitele nehéz s nem is ment a veszélyektől. Nehéz dolog ugyanis kimérni a jogokat és kötelességeket, melyeknek a gazdagokat és a proletárokat, a tőke és a munka embereit össze kell tartaniok. S veszélyes is fejtegetése, mivel azt zavargó és ravasz elemek a helyes ítélet megingatására s a tömeg izgatására és lázítására gyakran elferdítik. De bármiképpen legyen is, azt látjuk, s ebben mindnyájan egyetértenek, hogy a legalsóbb néposztályon hovahamarább és alaposan segíteni kell, miután ennek legnagyobb része méltatlanul ínségben és nyomorban sínylődik. Miután ugyanis a múlt században az iparosok céhjei eltöröltettek és helyökbe új óvóintézkedések nem léptek, és maguk az állami intézmények és törvények is kivetkőztek a régi vallásos szellemből: lassanként odáig jutottunk, hogy a munkások magukra hagyatva védtelenül ki lettek szolgáltatva a munkaadók embertelenségének s a versengők fékvesztett nyereségvágyának.”

A Rerum Novarum középpontjában a magántulajdon és a munkavállaló védelme (szociális vonatkozásban szükségesnek látja az állam kiegyenlítő szerepét), a munkások érdekképviseleti szerveinek, a (keresztény) szakszervezetek megteremtésének szükségessége, a méltányos bér és az emberi munkafeltételek követelése áll (a szöveg külön tárgyalja a gyermekek és nők megóvásának kötelességét). Az enciklika és az érvényesítésére létrejött mozgalom befolyásolni tudta a következő évtizedek szociális törvényhozását is.

Fischer-Colbrie írásos örökségében is ott szerepelnek ezek a szempontok. Az talán köztudott róla, hogy a háború alatt javasolta az egyházi birtokok fölosztását. Ennek formájára az utalásokból nem derül fény, valószínűnek tartom, hogy meghatározott időre szóló bérletekről lehetett szó; ezt a formát a püspök két saját birtokán alkalmazta is.

A cseh megszállás után az új közhatalom szemében Fischer-Colbrie Ágost tehát magyar nacionalistának minősült. Ezért kétszeresen érdekes az alább röviden ismertetendő, 1912-ben lezajlott esemény s az arról tanúskodó dokumentum.

1912. október 31-én a kassai Autonóm Katolikus Kör – „A sárosi, zempléni és abaúji papság, továbbá a Kath. Patronázs Egyesület, a kassai Szent Imre Kör s a kassai Keresztény Szociális Egyesület megnyilatkozásai után” – díszközgyűlést tartott, amelyet a Magyar Figyelő (szerkesztőbizottságának elnöke Tisza István volt) októberi számában megjelent egyik cikk váltott ki. A cikket Réz Mihály, az eperjesi jogakadémia tanára írta, s a szöveg „a kassai püspököt hazafiatlan embernek ismerteti”. A vád a Kör állásfoglalása szerint azt tartalmazta, hogy Fischer-Colbrie Ágost a tótokat támogatja a Sáros megyei magyar birtokos osztály helyett, egyszóval a magyar befolyást gyöngíti a szlovákság körében. Az összegyűltek egy dokumentumot állítottak össze a vádak tételes cáfolatára, melyet aztán a Felvidéki Újságban s később különlenyomatban is megjelentettek (Hét esztendő a kassai püspöki székben. Különlenyomat a Felvidéki Újság 1912. nov. 1.[-i] számából. Kassa, 1912, 30 p.) A memorandum megfogalmazói a szöveg második, terjedelmesebb részében összegyűjtötték és tételesen fölsorolták azokat a tevékenységi formákat, amelyek a püspök hazafiságát igazolják. A tételsor azzal kezdődik, hogy Fischer-Colbrie Ágost „részese a magyar püspöki kar értekezletein hozott határozatoknak”, s folytatódik azzal, hogy a magyar előkészítő bizottság egyházi elnökeként fontos posztot töltött be a bécsi eucharisztikus kongresszus szervezésében. Az uralkodóház tagjai közül többeket megnyert annak, hogy magyar társadalmi mozgalmak élére álljanak. A Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségének elnökeként nagy szerepe van a katolikus iparosok szabad tanításában. II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállítása idején egyházmegyéje papjaihoz írott körlevelében a függetlenség eszméje mellett foglalt állást, s szerepet vállalt az újratemetésben is. Pártolta a tudomány és az irodalom fejlesztését, gyarapítását, a középiskolákat, a jogi és a gazdasági akadémiát, támogatta a papnevelést és a Katolikus Tanítóképző Intézetet, népiskolákat szervezett és építtetett, egyházmegyéjében 87 iskola jött létre, ezekből 25 olyan helyen, ahol azelőtt sohasem volt. Ezek az iskolák magyar tanítási nyelvűek. Nagy figyelmet szentelt a munkásság kulturális és szociális támogatásának, ő fizeti a munkaközvetítő intézet működési költségeinek felét stb. A dokumentumot itt nem követjük tovább; visszatérünk az elejére. Ott ugyanis az aláírók kategorikusan megfogalmazzák, miért abszurd a hazafiatlanság vádja a szlovákok kulturális támogatásával kapcsolatban:

„A kifogások, amelyeket a Püspök Úrnak a magyarság befolyását illető magatartása ellen – a katolicizmus rendkívüli feladataira való hivatkozással is – emelnek, két pontban foglalhatók össze. Az első az, hogy erősíti és támogatja egyházmegyéjének tót nyelvű magyar népét [a mára idejétmúlt megfogalmazás az 1868-as törvény fogalmaiból indul ki, mely szerint a magyar politikai nemzet egyenlő jogú tagjai a magyar, román, német stb. népiségű polgárok – F. T. G.] s nem támogatja a birtokos osztályt; a másik az, hogy országos politikája Sáros megyében nem egyezik meg a birtokos osztály politikájával.

1. Az első kifogás tekintetében meg kell jegyeznünk a következőket:

A magyar katolicizmus büszke öntudattal tekint arra a fényes hivatásra, amelyet nemzetünk történelmében eddig betöltött. Jól tudja, hogy e fényes hivatás a jövőben is nagy kötelességet hárít reá. E kötelességet teljesíteni kívánja, és arra elég erőt érez magában.

Amint nemzetünk fennmaradása, államiságunk kialakulása, kulturális és gazdasági fejlettségünk elsősorban a keresztény civilizáció érdeme, úgy a jövőnek nagy feladatait helyesen megoldani szintén csak a kereszténység alapeszméinek szilárd talaján lehet, amelynek legnagyobb erőssége az evangélium etikája.

A katolicizmus első s legfőbb feladata tehát, hogy ezt az etikát az államban uralkodóvá tegye.

E tekintetben nem tesz és nem tehet különbséget a különböző nemzetiségekhez tartozó polgárok közt; az egyház előtt minden ember egyenlő értéket képvisel.

Ez az alapelv nem ellenkezik a hazaszeretet követelményeivel, sőt azok kielégítését, a hazaszeretet és az állam iránt való hűség terjedését mindennél inkább előmozdítja. A magyar katolicizmus, amíg vallásához hű, a hazafiságban is vezető szerepet visz.

A hazaszeretetet így előmozdító evangéliumi etika parancsolóan követeli az alacsonyabb néposztályok gazdasági, erkölcsi és értelmi színvonalának emelését.

Népünket különösen Sáros vármegyében számos veszedelem környezi. Az alkohol pusztításai, a bevándorló idegen elemek lelkiismeretlen uzsorája, saját kultúrájának elmaradottsága és sok más itt fel nem sorolható ok azzal a veszedelemmel fenyegetik, hogy kiforgatják ősi erkölcseiből, megfosztják kis vagyonától. Ez ellen a folyamat ellen hatályos eszközökkel kell megvédeni. Ha e védelemnek néhol a felekezeti harc látszatát akarják tulajdonítani, ez azért még nem felekezeti harc, hanem csak népvédelem marad.

A nemzethez való tartozás etikai kapcsolatát meg kell és meg lehet szerettetni népünk más nyelvet beszélő rétegeivel is. E rétegeket az államellenes agitáció karjai közé veti, aki szabad fejlődésüket gátolja. Ellenben közelebb hozza a nemzeti eszméhez, a nemzet egységéhez, nyelvéhez, aki felemeli, gazdasági jóléthez juttatja, erkölcsi és értelmi színvonalát magasabbra fejleszti. Aki e munkát végzi, az erősíti a magyar befolyást. Ezt teszi a kassai püspök.

Az alsóbb, bárha tót nyelvű néprétegek erősítése nem csökkenti a magyar befolyást.

A demokratikus haladás mai korszakában e néprétegek bármi elnyomására gondolni sem szabad. Az emberiség haladása csak a jogegyenlőség felé vezethet.”

A dokumentumban ott szerepel a magyar nyelv terjesztésének célja is. Azonban azt nem a szlovák nyelv helyett népszerűsítik:

„Külön kell szólanunk még a népvédelemnek arról a részéről, amely a nép értelmi és erkölcsi értékét ismeretterjesztés útján kívánja különösen emelni.

A népet szellemi táplálékától megfosztani nem lehet. A nép tanítása pedig – akár írásban, akár szóban – csak azon a nyelven folyhat, amelyet a nép ismer. Az egyház nem mondhat le arról a jogáról és kötelességéről, hogy szent eszméit terjessze; nem mondhat le csupán azért, mert a nép nem tud magyarul. Az egyháznak minden nemzetiséggel a maga nyelvén kell érintkeznie.”

„Egyházmegyénk tót nyelvű népe egyébként megbízható, komoly, hazafias nép” – olvashatjuk a 11. oldalon, s itt az eredeti szövegben egy csillag következik. Az oldal alján pedig a csillag alatti lábjegyzet ekképpen szól: „Réz Mihálynak e kérdésben nem lehet eltérő álláspontja. Idézett cikkében többek közt a következőket mondja: »Nem a született magyarok, hanem a magyar állameszme uralma az, amit mi akarunk. A keleti tót, aki ennek a híve: magyar ... Kultúrailag és gazdaságilag is támogatni kell ezt a tótságot, amely ma a magyar állameszme egyik legszilárdabb támasza.« De hát mi mást tesz a kassai püspök?” Ezután a főszöveg a következőképpen folytatódik: [A szlovákság] Századok óta együtt érez a nemzettel. Velünk küzdötte meg a nemzet nagy szabadságharcait. Velünk szenvedett, velünk örült. Erős támasza a magyar államiságnak. Kötelességünk támogatni és erősíteni, mert ha gyöngülni hagyjuk, kénytelen lesz itt hagyni földünket s más, kevésbé megbízható elemeknek engedni át helyét.”

Réz szintén el akarta kerülni a felekezeti harcot, másrészt nyilván már e díszközgyűlés előtt híre járhatott a más katolikus szervezetek fölháborodásának, így aztán a jogakadémiai professzor az Eperjesi Lapokban tisztázni igyekszik magát, gyakorlatilag elhatárolódik önmagától: „Sem a püspök úr személyét, sem kulturális tevékenységét nem támadtam, erről a cikkben nem is lehetett szó, nem is tartozik oda, sem azt nem mondtam, hogy magyarellenes irányt támogat.” A Magyar Figyelő pedig szerkesztőségi közleményben mutat rá, hogy Réz Mihály a saját álláspontját fejtette ki az inkriminált tanulmányban, nem a folyóiratét.

De milyen összefüggésbe került korábban a püspök tevékenysége a Magyar Figyelőben megjelent írásban? Réz egyenként vette számba az ország nemzetiségeit, tagolta és osztályozta őket abból a szempontból, hogy melyikük milyen hányadában tekinthető megbízhatónak a magyar államiság szempontjából. Szerinte a felföldi szlovákság nyugati része ki van szolgáltatva a cseh imperializmus propagandájának, amelynek célja „nem felszabadítási, hanem uralmi törekvés”; a felföldi szociális mozgolódás „nem a tót proletariátus, hanem a cseh kapitalizmus érdeke”.

Ugyanakkor egyértelműen állást foglalt a faji politika ellen; álláspontja szerint eredményes tájékoztatás mellett visszaszorítható a nemzetiségi agitáció, s a románok, rutének, svábok, szászok és a keleti szlovákok az állameszme támaszai, „leghívebb szövetségeseink” lesznek, illetve maradnak. Ezért is kell támogatni őket. „Legyenek is meggyőződve, hogy midőn a politikai világban »a« nemzetiségekről s a nemzetiségi »veszély«-ről esik szó: sohasem reájuk gondolunk. Elég hiba az, hogy nincs erre precíz kifejezésünk, mellyel megjelöljük az idegen anyanyelvű állampolgárok állambontó tendenciájú elemeit. Ezek azok, akiknek nem akarunk politikai jogokat adni; ezek azok, akiktől féltjük országunkat. A magyar nemzeti politika nem valamely közös vérségi kötelékkel egybekapcsolt faj önző, érvényesülő törekvése; hanem oly európai viszonyok követelménye, amelyek tőlünk magunktól is rendkívüli áldozatot és lemondást kívánnak. Az a magyar állam, amelynek fennállhatása más faji aspirációktól áldozatokat követel: saját faji aspirációiból maga is áldozni kénytelen. Valamint a magyar állam létfenntartása kívánja tőlünk ez áldozatokat; úgy a mi aspirációinknak is hatást szabnak a monarchia létfeltételei.” A status quóról van szó tehát, amely az európai béke garanciája is; annak feltétele volna az egységes magyar állam, amelynek létét pedig e gondolkodás szerint semmi egyéb nem biztosítja, mint a magyar hegemónia. Egyébként maga Réz magyar–román vonatkozásban a magyar nemességet hibáztatja a helyzet kiéleződéséért, s elvileg nem akar több áldozatot a nemzetiségektől, mint amit az állam fönntartása szerinte föltételez: „amit az állam egysége és magyarsága megkívánt, attól elállnunk nem lehet, de azon túlmenni nem érdekünk”.

Tizenhárom év múlva Čarsky püspök mondotta szlovák nyelvű búcsúbeszédében a kassai dóm előtt Fischer-Colbrie Ágostról: „Hivatásában felülemelkedett a politikai és szociális irányokon. Nem ismert különbséget. »Mindenkinek mindene akart lenni.« Hogy a dómban nem szűntek meg a szlovák istentiszteletek, hogy a kispapok szlovák katekizmust tanultak, hogy terjesztette a szlovák folyóiratokat s megparancsolta a Szent Adalbert Társulat [kiadványainak] terjesztését, mind nagy érdeme. Nem értették meg akkor, mint ahogy ma sem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy kötelességeit nem egyoldalú, pillanatnyi nézőpontból, de magasabb vallási nézőpontból látta.”

Réz Mihály kulcsfogalmai: status quo és hegemónia. Mögöttük-alattuk ott a rém: az állam (egységes) nyelve. Ugyanezek lettek a fordulat után a Csehszlovák Köztársaság kulcsfogalmai is.

Ezt az ördögkört törte át a maga eszközeivel a kassai püspök.

Nyilvánvaló, hogy a magyar nemzetállamiság szempontjából sem érdemel ezért bírálatot. Éppen az elszakadás szempontjából közömbös volt ugyanis mind az anyanyelvükön művelődő, mind a nemzetük nyelvét elveszítő szlovákok akarata. A versailles-i békerendszer dokumentumaiban kizárólag a nagyhatalmi érdekeknek jutott szerep – s az új nemzetállamok irányítására kész elitek propagandájának. Azon elitekről van szó természetesen, melyek fő célja – nyilatkozataik szerint – e nagyhatalmi érdekek védelme és szolgálata volt.