Északír anyanyelvi Odüsszeia

Az írek a jogfosztottság és az elnyomás miatt sokáig hátrányként, fogyatékosságként viselték nemzeti hovatartozásukat. ĺrnek lenni a kisebbrendűség, a visszamaradottság bélyege volt. Somogyi Tibor felvétele Mennyire képes kifejezni ez az ősi nyelv a huszonegyedik századi északír valóságot?

Tökéletesen. Az ír ugyanis nem halott nyelv, az ország nyugati részén – és szórványosan más területeken is – folyamatosan használták, így aztán szerencsére életben maradt, és együtt fejlődött a civilizációval. Az utolsó harminc évben reneszánszát éli főként Belfast, Dublin és más városok vonzáskörében. Harminc év után új lendületet vett az iskolaalapítás, amelyet a britek eddig ahol tudtak, akadályoztak. Annak idején egyes csoportok aláírás- és pénzgyűjtésbe kezdtek, hogy gyermekeik anyanyelvükön tanulhassanak. A hatvanas évek északír kormánya azonban szankciókat helyezett kilátásba, azzal fenyegették meg az aktivistákat, hogy börtönbe kerülhetnek, ha csak megkísérlik az iskolaalapítást.

Ezek szerint akkoriban semmilyen ír nyelvű oktatási intézményt nem sikerült létrehozni?

De igen. Ezek az emberek ugyanis 1971-ben az akkori kormány akarata ellenére megalapították az első iskolát. A kormány az első tizenöt évben egyetlen fillérrel sem támogatta iskoláinkat, magánembereknek, szülőknek, vállalkozóknak kellett összeadniuk a pénzt működtetésükre. Mára húsz általános iskolánk van, két középfokú oktatási intézményünk működik, nyelvtanfolyamokat szervezünk, amatőr színjátszó csoportok dolgoznak, számítógépes ismereteket is tanítunk írül. Művelődési központjaink, könyvtáraink, könyvesboltjaink vannak. A nyelv tehát él. Természetesen, ahogy más európai nyelvek, az ír is számos idegen szóval, kölcsönszóval, neologizmussal gazdagodott az évek során. Úgy érzem, jó úton haladunk a bilingvizmus felé, ki merem jelenteni, hogy az én gyermekeim már kétnyelvűek.

Létezik hivatalos statisztika arról, körülbelül hányan beszélik ma az ír nyelvet?

Hála az ír aktivistáknak, igen. Az 1991-es népszámlálás adatlapján ugyanis az ő közbenjárásuk hatására már szerepelt a kérdés, beszéli-e Ön az ír nyelvet. Észak-ĺrország másfél millió lakosa közül 140 ezren válaszoltak igennel. Köztük természetesen vannak, akik csak alapfokon bírják a nyelvet, de ebben a számban már benne vannak a hivatásos írók, újságírók is.

James Joyce Ulyssesének, az írek modernkori Odüsszeiájának főszereplője, Leopold Bloom a regényben azon kesereg, hogy ír létére nem beszéli ősei nyelvét. Jellemző ez az érzés az írekre?

Igen, egyre többen kezdik tanulni a nyelvet. Azt hiszem, ez egyebek mellett annak is köszönhető, hogy egyre többet érintkezünk a kontinentális Európával. Eddig ugyanis Anglia volt a domináns szomszédunk, ott volt a pénz, a kereskedelem központja. Mostanában azonban mi is nyitunk Európa felé. Most, hogy többet találkozunk spanyolokkal, franciákkal, németekkel, saját kultúránkat, nyelvünket is egyre többre tartjuk, jobban megbecsüljük. Tudatosítjuk, mekkora értéke van ennek a nyelvnek és kultúrának. Ráeszmélünk, hogy az íreknek a birtokukban volt valami nemes és értékes dolog, amely része az emberiség egyetemes kultúrájának. Ha használhatom ezt a szót, egyre divatosabb az ír nyelv és kultúra...

...méghozzá nemcsak ĺrországban, hanem az egész világon. Úgy vettem észre, hogy az íreket mindenütt ismerik és szeretik, vagy legalábbis szimpátiával viseltetnek Önök iránt. Az ír zene, a táncok, a sör, a zöld nemzeti szín Budapesttől New Yorkig színesíti a kulturális palettát.

Ezt én is így érzem. Az utóbbi években a nyelv mellett a tradicionális ír népzene is másodvirágzását éli, úgy a hatvanas évektől kezdve. Nem is értem, miért és hogyan lett egyszeriben ennyire ismert a kultúránk. Tény, hogy a zene nagyon sokat segített, rajta keresztül bennünket is megismertek. Nekünk pedig nagyon jó érzés volt, hogy sok évtizedes elnyomás után, ha nem is a saját országunkban, de egyre népszerűbbek vagyunk. Az írek – éppen a jogfosztottság és az elnyomás miatt – nagyon sokáig hátrányként, fogyatékosságként viselték nemzeti hovatartozásukat. ĺrnek lenni a kisebbrendűség, a visszamaradottság bélyege volt. A hatvanas évektől kezdve azonban azt tapasztaltuk, hogy ami idehaza hátrány, az külföldön előnynek számít, szimpátiát kelt. Azt kezdtük érezni, hogy amiről eddig azt sulykolták belénk, hogy értéktelen, azt mindenütt másutt nagyra becsülik, értékelik.

Van egy magyar szólás, mely szerint nyelvében él a nemzet. Az ír nemzet ősi nyelvével évtizedekig alig-alig élhetett. Hogyan sikerült mégis túlélnie ennek a maroknyi népnek? Mi tartotta életben az íreket? A nemzeti büszkeség, a gyökerek, az összetartás?

Azt hiszem, ezek mindegyike hozzájárult a túlélésünkhöz. A Lá szerkesztői nem is titkolják, hogy nemzeti büszkeség fűti őket. És ezért még csak elnézést sem kérnek senkitől.