És győz a gonosz?

megszokott természetességgel sétál valóság és mese között. Ezúttal

azonban nem választ külön mesehőst, hogy általa közvetítse evilági és (nem túl-, hanem) mesevilági tapasztalatait az olvasóknak; a főhős, elbeszélő, megtapasztaló itt ő maga, ezt a pozíciót az első személyű narrációval is megerősíti.

„Ma is emlékszem” — kezdi meg a szerző a történetet, mely nyilván korábbi emlékekből táplálkozik, alapszintje egy ház vásárlása, berendezése körül bonyolódik, és újabb költözéssel fejeződik be. Túl egyszerű és hétköznapi lenne azonban, ha az írónő csak az elsődleges valóságot ábrázolná. Mindjárt a történet elején az idilli hangulatba, a ház és természet tökéletes összhangjába robban a balsejtelem, a volt háztulajdonos feleségének különös víziója. A baljósságot, a gonosz létezését és romboló munkáját a később előbukkanó falkaparászó manók elbeszélései is bizonyítják. A gonosznak ebben a könyvben rendkívül változatos a megjelenési formája, baglyok, sárkány, vérfarkas-ivadékok és az előzmények nélkül felbukkanó Szipirty mami, aki (nem tisztázott módon) a teljes pusztulás előidézője.

Mert a történet végén — sajnos — teljes a pusztulás. A fákat kivágják, a kertet letarolják, a házból a lakók továbbköltöznek. A kedves mesebeli lények pedig eltűnnek, felszívódnak, és ezen a ponton számomra megbicsaklik a történet. Miért erősebb a gonosz a jónál? S ha ezt a tényt elfogadjuk is mint realitást, akkor is nehéz megbékélni azzal, hogy a jó erői fel sem veszik a harcot a gonosszal, meg sem próbálják legyőzni azt, vagy legalább késleltetni a pusztulást. Mindenki menti a bőrét. Az írónő és családja, a tündércica, a manók, a beszélő csóka. A fák kiválasztott királya, Topolya úr is, aki elbúcsúzik alattvalóitól, és odébbáll. Ijesztően emberi viselkedés. Ijesztően reális, minden meseiség nélkül.

Talán éppen erről szól ez a könyv: hogy tűrjük a rosszat — gyávaságból vagy kényelemből vagy tehetetlenségből. A rossz sorsszerűen bekövetkezik, utána elölről kezdjük máshol, másokkal, és soha nem állunk ellen. Talán nem is mese. Inkább allegória.

Ha a jó nem harcol, mi értelme vajon annak, ha valaki megérzi és megérti a természetet és a meselények alakjában jelentkező fikciót?

Ha ezt a képességet nem használhatja ki semmire, csak a keserű tapasztalat továbbadására?

Merjük-e reménysugárnak venni a harmadik generációra is átöröklődött képességet? A kérdésekre nincs válasz. Az idő kereke tovább forog, és az írónő hálás, hogy unokája véletlenül kiejtett szava révén visszatértek az emlékek. A végkicsengés nem pesszimista. A sokat megtapasztalt, sokszor szenvedett ember megnyugvása ez, aki képes volt a szépet, a harmóniát emlék formájában megőrizni a pusztulás közepette is, aki képes volt meglátni az idillt, mely hébe-hóba felvillant.

A maga módján nyilván számvetés ez a könyv. Megmérettetés és (talán) könnyűnek találtatás. Szerencse, hogy a gyerekolvasók mindezt még nem érthetik meg, őket remélhetőleg leköti a két szimpatikus manó, a mogorva csóka és a világoskék cica felbukkanása, no meg Topolya úr csodálatos átváltozása.

Kozsár Zsuzsanna