Értékrendhagyók – kortárs kocsonyában

Hagyománytisztelők és -rombolók, belső forradalmárok és külsődleges hőzöngők, történetek és állapotok, színészkoncertek és szépen komponált képek, díszek és üzenetek, közönségajnározások és kegyetlenkedések, de legfőképpen az „egy kicsit mindenből” elvét vallók és a mát tétován szemlélők jól megfértek egymás mellett, az „új” címke által összegyűjtve.

A „kortárs” jelző alatt általában valami provokatívat, nehezen érthetőt és lassan emésztendőt, esetleg gyorsan elutasítandót képzel el a konzervatív iskoláinkban nevelkedett olvasó, néző, befogadó. Pedig a kortárs mű egyszerűen csak arra a bizonyos bárányra hasonlít: ő is ma született. Ez a metaforikus állat, miután kiszabadult a kötelező realizmus aklából, persze másképp béget sokszínű és a hagyományokkal, értékrendekkel játékos és dacos kisgyerekként bánó korunkban. Bár éppenséggel ez a bégetés bármilyen kort szívesen felidéz, s nagy előszeretettel veszi fel eddig megvetett, léhának tartott műfajok stíljegyeit. Egyébként ez a fesztivál is bizonyítja: néha a szabadság a legnagyobb rabság. Nagy ügyesség kell úgy felvállalni a szabályok eligazító gúzsát, hogy az alkotói szabadság sértetlen maradjon.

Két előadás is az ismerősség érzésével ajándékozta meg a hagyományosabb színházra vágyó nézőket. A Kassai Állami Színház Martin McDonagh drámáját, a Leenane szépét hozta a fesztiválra. Michal Vajdička rendezésének elrajzolt, szinte karikatúrává torzult figurái ugyanakkor szeretetéhesen világvégére szorult emberek – családi pokolban vergődésük egyszerre szórakoztató és megrendítő. Egy kis közösség poshadt levegője tágul univerzummá az előadásban, a sebzettség és a téblábolás állapota azonban ritkán keveredik, a komikum esendősége és a tragikum emelkedettsége még inkább egymás mellett létezik. A túrócszentmártoni Szlovák Kamara Színház és a Báčsky Petrovec-i Szlovák Vajdasági Színház közös vállalkozása volt a szerb Nebojsa Romčevic Bűn című darabjának előadása, mely szintén a nyomasztó hétköznapokat igyekezett létdrámává sűríteni. Ľuboslav Majera rendezésében a két színész (Lucia Jašková és Martin Hronský) aprólékos, kisrealista eszközökkel építi fel a két figura karakterét, mentesen a darab kínálta szentimentalizmustól és nagy érzelmektől, frissen, könnyeden, érzékenyen, nagyon természetesen. A rendező azonban az eredeti panellakás helyett egy stilizált térbe helyezi a két színészt, egy elvarázsolt padlás költői káoszában vagyunk, a konkrétumokra épülő alakítások belevesznek a tér általános poétikusságába és jelszerűségébe. Nem normális emberek kínlódásainak vagyunk tanúi, nem egy konkrét helyzetet, hanem valami egyetemesen érvényes morális modellt látunk, s így elspórolódik a szembesülés a hús-vér emberekkel.

A fesztiválnak volt egy sajátossága, mely a zsűrit és kritikusokat is nehéz helyzetbe hozta. Mivel párhuzamosan több versenyelőadást játszottak a társulatok, lehetetlenség volt mindent megnézni. ĺgy történhetett, hogy a szlovák dráma kategóriában legjobbnak ítélt alkotás, a pozsonyi Skrat Színház Halj meg, múlj ki, dögölj meg… című előadása kimaradt a saját fesztiválomból. A szövegkönyv kollektív improvizációk alapján született, s az előadás a 80-as, 90-es években divatos, úgynevezett szerzői színházzal rokon. A civilizmust bizarr ötletekkel keverő fragmentumokból áll össze a darab, mely inkább kanavász, mint a szó hagyományos értelmében dráma. Persze hagyományos értelemben véve nagyon kevés szöveg nevezhető jellemekkel és szituációk kibontásával foglalatoskodó színdarabnak. Furcsamód talán a fiatal Roman Olekšáknak a kortárs drámairodalom értékdegradálódást vizsgáló vonulatába tartozó darabja, a Smajlíci (Vigyorgók) pályázhat leginkább a hagyományos címre. Ám ebben az esetben ez inkább fáradt és kilúgozott radikalizmusnak nevezhető, mint teljes- értékű, bonyolultan rétegződő drámai világnak. A szöveg az angol cool-dráma rokona mind nyelvében, mind provokativitásában, mind a társadalmi szonda szerepének betöltésére való szándékát tekintve. A végletekig durva, trágár nyelv azonban sótlanná hígult, a bizarr és kegyetlen helyzetek laposakká és érdektelenekké lötytyedtek, a társadalom pedig leszűkült egy elképzelten modoros művészvilág és az egyszerű elesettek egymás mellett létezésévé.

Karol Horák szociálisan érzékeny, de az agitatívan leegyszerűsített világlátás felhangjaitól sem mentes monodrámát írt. A szöveg maga kifejezetten izgalmasan kibontható színházi anyagnak tűnt, az előadás viszont, a színészi teljesítményt leszámítva, mélyen alatta maradt a lehetőségeknek. A szöveg nem vállalja a szociodráma végletes dokumentarizmusát, sem nyelvi ámokfutással dúsított pamfletindulatát. Megpróbál valódi karaktert teremteni, valódi sorsot, életet adni a családját pénzért otthon hagyni kénytelen bérmunkásnőnek, de megteremti egy általánosabb jelentés jelképrendszerét is. A szlovák dráma kategóriában szerepelt Rastislav Ballek szövegmontázsa is, mely Tiso életét nem jellemfejlődésként, hanem a gondolkodásmód alakulásaként mutatja be. A személytelenség határán balanszírozó szövegekből (prédikációkból, védőbeszédekből, parlamenti interpellációkból, politikai kampányszövegekből) áll össze a pályakép. E szerint Tiso életének fő tanulsága, hogy az elhivatottság, a hivatalos ügyek, a köz szolgálata elnyeli a személyt, a jellemet, s nem marad más, mint a küldetéses monstrum, aki számára általános érvényűvé válik a személyes frusztráció.

Stanislav Štepka a rendszerváltozás óta sikeresen züllesztette magát patronpuffogtató, olcsó kabarészerzővé, s ez azért is sajnálatos, mert sok izgalmas téma sikkad el nála. Štepka megírja a ma is sztálinista éjszakai portás találkozását az őrangyalával, vagyis közvetve az istennel. A rendezés „provinciális Mátrixként” láttatja a történteket, de a remek ötlet nem válik borzongató számvetéssé. Az előadás kedélyesen primitív alaphangjától az utolsó előtti parancsolat fanyarul melankolikus, valószínűtlenül álmatag, bágyadtan érzelmes története üt el. A vidéken bóklászó fővárosi Orpheusz semmiben szertefoszló majdnem-megváltástörténetét talán érdemes lenne egy drámában kibontani. Laco Kerata szintén improvizatív, fragmentáló technikával élő előadását a fesztiválszervezés szintén nem tette lehetővé megnézni, így a Fosszíliák automatikusan besorolódott a szerzői színház kategóriába. Dráma lehetett volna a Zuza Ferenczová–Anton Medowits szerzőpárosnak a mai életérzést szexuális frusztrációk kibeszélésén és kiélésén keresztül kerülgető dialógussora is, a Rečičky (Szóbeszéd). A szöveg viszont inkább emlékeztet egy szexuális önterápia jegyzőkönyvére, mint fejlődő és titkokat rejtő jellemek összecsapásából kibomló drámára. A színpadra állítóknak pedig semmi más nem jutott eszébe a szövegről, csak a tisztelet.

A kortárs drámák előadásánál gyakran előfordul, hogy a zene a legizgalmasabb része a produkciónak. Amit a színészvezetésben, látványvilágban, helyzetkomponálásban nem mernek következetesen végigvinni az alkotók, gyakran a zeneszerzők pótolják. A lüktető, rafináltan dallamos, de ha kell, zörejekké, fülsértő zajjá is széteső kompozíciók szuggesztív hátteret biztosítanak az időnként enervált rendezői-színészi-drámaírói próbálkozásoknak. A Rečičkyben a grafikus-zenész Žltý démonian nyomasztó basszusgitárfutamai, időtlen egykedvűséggel kattogó elektromos alapjai szinte leválnak a szürke masszaként kavargó, egyhangú előadásról. A Smajlíciban is a zene győz, ez klasszikusabb elektromos tánczene, a Nylon Union, de az előadástól mi sem áll távolabb, mint a lazán elborult techno-diszkó hangulat. Slavomir Solovič zenéje mer gátlástalanul kommersz, öngúnyoló lenni, de hátborzongatóan éteri is, akárcsak az Isten egy DJ című előadás, melyhez nem kísérőzene kellett, hanem teljes értékű partner, hiszen a valóságshow-k sziporkázóan üres, kegyetlenül hazug, észrevétlenül önmaga paródiájává váló és mégis teljes életeket is rejtő univerzumából indul ki. A kommunista-feminista-anarchista kiáltvány-díva, Elfriede Jelinek Motorest című darabjához Juraj Péč szerzett remek stílusérzékről tanúskodó zenét. Az örökzöldek hangzásvilágát, a népies zene elemeit és a féktelen elektromos tobzódást egyformán hasznosító kompozíció az ízléstelenség misztikus világába kalauzol el. Igazi csemege az agresszív tehetetlenséget szigorú minimalizmussal erősítő Vettem az Ikeában egy lapátot, hogy megássam a síromat című előadásban a ZDEN névvel jegyzett kísérleti zene, mely teljesen lemond a dallamról és a ritmusról, talált zörejekből, hangkonzervekből áll össze az indusztriális, elektromos zajszőnyeg, mely zseniális ellenpontja a gond nélküli befogadásra vágyó fogyasztói kultúrának.

A fesztiválon Ondrej Spišák előadásai a természetbe vetett ember, az ösztöneivel birkózó, megváltásra vágyó kicsi vagy nagy hős vad történeteit mesélték el. A Kővarjú az egész világ fölötti uralmat barátságra cserélő boszorkányról szól. A Közellenség az erkölcs belső kényszerének külső terrorrá válását énekli meg. Az Ilja próféta pedig a szentet és a profánt teszi egyenértékűvé egy szó szerint földhözragadt közösség keresztút-szerencsétlenkedésében. Juraj Nvota rendezése, a Nyugdíj előtt pedig Thomas Bernhard epeömléses hőseit avatja a civilizáció árnyékában létező nyárspolgári otthonokban megbúvó csendes rémekké.