Én nem fegyverrel a kezemben vagyok humanista

„A közéletben zömmel magam választhatom meg a partnereimet” Ľuboš Pilc felvételeiMit is takar a megnevezés? Egyesülést, amelyet az ENAMIKÉ (dr. Enyedi Nagy Mihály és dr. Kálmán Éva) kezdeményezett, és az Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával valósult meg. Tíz kategóriában (Elektronikus médiumok, Kulturális sajtó, Irodalom és tudományok, Mozgókép [film, videó], Színház és mozgásművészet, Zene, Képzőművészet és fotó, Építészet és iparművészet, Közgyűjtemények, Közművelődés) 10-10 olyan, a közvélemény által is elismert alkotó személyiséget jelöltek a kurátorok, akik teljesítményükkel kimagaslanak a magyar kulturális és szellemi életből. Az Irodalom és tudományok kategória egyik sztárja – Esterházy Péter, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Margócsy István, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Térey János és Tolnai Ottó társaságában – Szigeti László, a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó igazgatója, az OS című szlovák társadalomkritikai havilap főszerkesztője, az Új Szó szerkesztőbizottságának elnöke lett.

Sztárrá választása kapcsán megjegyezte: nem érti, mivel érdemelte ki a besorolást e fölöttébb színvonalas társaságba.

Minden álszerénység nélkül mondom, eleinte valóban kakukktojásnak éreztem magam. Ugyanis a már említett európai rangú magyar írókon és költőkön túl a Száz Sztár listáján olyan nagyságokkal találkozhatunk, mint például Baló György, Friderikusz Sándor, Kepes András, Vitray Tamás, Jancsó Miklós, Szabó István, Gothár Péter, Bodó Viktor, Jordán Tamás, Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Presser Gábor, Sebestyén Márta, Banga Ferenc, Jovánovics György, Bachman Gábor vagy Makovecz Imre. Még a hajón is azon töprengtem, vajon melyek azok az ismérvek, amelyek az én tevékenységemből összevethetőek a felsorolt nagyságok már-már mitikus méretű és kisugárzású tevékenységével? Most sem tudom, tevékenységeim közül melyiknek volt perdöntő ereje abban, hogy sztárrá avanzsáltak. De hát nem is ez a lényeges. Az a fontos, hogy mi húzódik a tiszteletre kötelező kezdeményezés mögött: Törekvés arra, hogy a sztár fogalma, a sztárság funkciója új értelmet nyerjen a valós szellemi értékeket diadalittasan elsöprő bulvár közegében.

Csakhogy a szappanoperák és az egyéb giccsek befogadói közegének ízlését a fogyasztói magatartás tömegessé válása, a globális világ konjunktúrája határozza meg, s nem az ilyen kezdeményezések.

Tény, hogy a valós szellemi értéket produkálók rangját nagyon nehéz lesz visszaadni. Természetesen, ez a Száz Sztár kezdeményezés sem lesz képes arra, hogy egyik napról a másikra gátat vessen az érzelmi és társadalmi sémákkal manipuláló szappanoperák, showműsorok felszínes, lelketlen csevelyeinek. Nem lesz képes ellenállni a tömeghülyítés diadalútjának, illetve a vérbosszú, a gyilkosság, a parázsló gyűlölet iránti keresletnek. Egy ilyen kezdeményezés önmagában nem garantálhatja, hogy a primitív színezésű, bugyuta sztárok helyébe élesen látó, az emberi lét gondjairól perspektivikus jelentést adó alkotó személyiségek kerüljenek a középpontba. Miközben nem nekik, hanem annak a társadalomnak lenne szüksége erre, amelynek morális igénye szinte már teljesen megsemmisült. Az okvetlenül győzni, meggazdagodni, uralkodni jelszava mögött az esztétizálódott tömegkultúra még a legeldugottabb zugokban is meghonosítja az erkölcsi parttalanságot, a lelketlenséget és a szellemi sivárságot. A kép és a hang szép lassan igába hajtja a gondolatot. Pedig egy-egy társadalom jövője nem parlamentekben és korunk újdonsült katedrálisaiban, a bankokban dől el, hanem a lelkekben.

„Hála isten, mind a cseh, mind a magyar szellemi elit mára kellő mértékig függetlenedett a politikai hatalomtól” Ez nem a hatalmukat vesztett értelmiségiek jajveszékelése?

Egyetlen olyan történelmi váltópillanatról tudok, 1989-ről, amikor a közép-európai értelmiségiek a kommunista diktatúrák elsöprésének folyamatában hatalomra kerültek. Politikusok lettek, a hatalom képviselői, akik ezzel a lépéssel önmaguk mondtak le kritikusi autonómiájukról, azaz értelmiségi posztjukról. De ennek már vége. Hála isten, mind a cseh, mind a magyar szellemi elit mára kellő mértékig függetlenedett a politikai hatalomtól. Sajnos, a szlovák kevésbé, s még kevésbe a szlovákiai magyar. Kisközösség lévén, sajnos, a szlovákiai magyar értelmiség jövőjét, sorsát elfogadhatatlan mértékig determinálja a szlovákiai magyar politika hozzá való viszonya. Mindaddig, amíg ez a viszony nem garantálja a semlegesség jogosultságát, a szlovákiai magyar szellemi élet résztvevői – a politikai holdudvar holdkórosaiként – a politikai kényszerek, hisztériák és elvárások foglyai lesznek. Itt nem jajveszékelésről van szó. A Száz Sztár kezdeményezéssel az európai orientáltságú magyar szellemi elit sem siránkozni akar, mint Jób a szemétdombon, hanem intelmezni. Intelmezni a társadalmi folyamatokban bekövetkezett torzulásokra. Ma a bugyuta, ostoba, partikuláris érdekek mentén gagyogó, számonkérő és átszervező politikusok a médiasztárok. Legalább annyira ismertek, mint a szappanoperák és showműsorok ripacskodó vérszopói. Csakhogy az emberiség történetében általában nem ez a fajta közszereplő világosította meg a lelkekben az emberi együttélés feltételeinek kifinomult vetületeit. Igaz, a hatalom s a hátterében húzódó érdekhálózatok maradék morzsáit mindenkor ők osztották. Csakhogy a politika vagy a tőke hatalmától megrészegültek általában gyorsan elfelejtik, hogy az ember csak úgy őrizheti meg a lelkét, ha emberszabású marad. Meggyőződésem, hogy a Száz Sztár listájára fölkerültek közül senkit sem köt belülről az emberi szabadság, az emberi lélek autonómiája, s az emberi szellem tudásvágya iránti közömbösség.

Ön az 1989-es rendszerváltás után kisebbségiként rendkívül jelentős szerepet vállalt a csehszlovákiai politikai életben, mégis felhagyott az aktív politizálással. Társaival együtt 1991-ben megalapította a Kalligram Könyv- és Lapkiadót, de nem csak ezen keresztül maradt aktív részese mind a szlovák, mind a magyar közéletnek. Elengedhetetlennek tartja, hogy egy kiadó igazgatója közéleti szerepet is vállaljon, vagy inkább egyedi esetről van szó, amelyet a helyspecifikus körülmények determinálnak?

Márait parafrazálva kérdezek vissza: mi lehet néhány tucat világháborún vagy népszámláláson át a rengeteg emberi erőfeszítésből? Egy festmény? Egy kínai váza? Egy Bach-fúga? Micsoda? Én sem tudom. Tény, hogy még ötvenen túl is erőfeszítő életet élek, de nem az én dolgom, hogy aktivitásaimat minősítsem. Örkény mondta, hogy a helyzet hozza ki az emberből a jót vagy a rosszat. Annyit talán elmondhatok magamról, hogy én nem fegyverrel a kezemben vagyok humanista. A tudással, cselekvőkészséggel felvértezett embert szeretem, s számomra nem egy esetleges betegség vagy maga a halál a legnagyobb büntetés, hanem a kényszerű együttműködés az alantas, lusta, közönséges ízlésű, tapintatlanul radikális, lelketlen emberekkel. Ezért hagytam ott a politikát. A közéletben zömmel magam választhatom meg a partnereimet. Könyvkiadóként nem kell egy asztalhoz ülnöm azzal a tévhitben élő, radikális, mondhatni közveszélyes politikussal vagy befolyásos emberrel, aki azt hiszi magáról, hogy próféta, s égő csipkebokor övezi a fejét.

A Kalligramról Göncz Árpádon át a cseh Petr Pithartig és a lengyel Adam Michnikig többen leírták, hogy a szabadság és az európai együttműködés intézménye. Az általa kiadott irodalmi és társadalomtudományi művek hatása nemcsak a szlovák, hanem a tágabb Kárpát-medencei társadalmi köztudatra is hatással vannak. Pozsonyi magyar kiadóként, amely szlovák, cseh, lengyel és angol nyelvű köteteket is megjelentet, az együttműködés elvét paradigmává emelő szellemi párbeszédek egyik legrangosabb elősegítője és éltetője. Ebben a vonatkozásban mi az, amit nagy sikerként, eredményként könyvel el?

Azt, hogy határainkon innen és határainkon túl is jegyeznek minket. Számolnak velünk. Akik ismernek minket Washingtontól Párizson át Varsóig, Prágától Bécsen át Belgrádig, azok mind tudják, hogy a Kalligram olyan szlovákiai magyar intézmény, amelyben a kiadói tevékenység mögött megannyi más szorgalmi feladat is áll. A közjó érdekében. Nem akarom mellékmondatba sűríteni a Kalligram és az OS című havilapjaink, a Kalligram Alapítvány és a különféle munkacsoportjaink munkatársainak képességeit és közösségi jellemrajzát, ezért csupán annyit mondok, egyikük sem hagyja, hogy a politika és a tömegkultúra közönségessége legyőzze bennük azt a hitet, hogy értelemmel lehet segíteni az embereken.

A közelmúltban a Gazeta Wyborczával közösen lengyelül jelentette meg A szlovákkérdés a XX. században című antológiát, Rudolf Chmel összeállításában. Néhány nappal korábban pedig egy másik lengyel kiadó, a Swiat literacki gondozásában jelent meg az az interjúregénye, amelyben Ön a világhírű cseh írót, Bohumil Hrabalt faggatja életéről, munkásságáról.

A lengyel kiadó Drybling Hidegkutiego címmel jelentette meg ezt a könyvet, mert az egyébként remek fordító képtelen volt rálelni a Zsebcselek szavunk lengyel megfelelőjére. De ez az esemény csak annyiban kötődik ide, hogy a Kalligram volt a Hrabal–Szigeti interjúregény magyar kiadója. Jómagam alaposabbnak, mélyebbnek tartom a Párbeszédkísérlet címmel megjelent, Mészöly Miklóssal készült interjúregényemet. A vaskos Chmel-válogatáshoz mint távoli kuriózumhoz nyúlt a lengyel közönség, hiszen a több mint harminc tanulmányt csokorba szedő antológia az első olyan lengyel nyelvű kötet, amely átfogó képet igyekszik nyújtani a huszadik századi szlovák nemzeti habitusról. E nemzeti jelleg legfőbb traumatizáló eleme az a magyar szindróma, amelynek megfogalmazására ebben a kötetünkben is többen tesznek kísérletet. Az utószót a lengyel közélet egyik fenegyereke, társkiadóm, Adam Michnik írta. A sikeres bemutatót követő varsói éjszakában megállapodtam vele, hogy a következő közös kiadású könyvünk Bibó István válogatott műveit adja majd közre lengyel nyelven.

Végezetül essék néhány szó az előkészületben levő könyvekről. Melyek azok a művek, amelyek kiadásra várnak, és melyek azok, amelyek megjelentetését Ön is nagyon fontosnak tartja?

Mindegyik Kalligram-könyv és folyóirat megjelentetése fontos számomra. Karácsonyig még mintegy húsz könyvünknek kell napvilágot látnia, s csak akkor lennék hűséges, ha mindegyikről számot adnék. Csakhogy ez helyszűke miatt lehetetlen. De talán valamennyi szerzőnk megbocsátja, ha mégis kiemelek egyet, az egyik legkiválóbb szlovákiai magyar történész, Vadkerty Katalin harmincöt ívnyi trilógiájának szlovák nyelvű kiadását. Ez a hatalmas, rendkívül színvonalas munka azt a három Vadkerty-kötetet tartalmazza, amely a csehszlovákiai magyarság 1945– 1948 közötti hányattatását elemzi és dokumentálja, s amelyet magyarul A kitelepítéstől a reszlovakizációig címmel adtunk közre. Szarka László, a téma egyik legjobb ismerője írt hozzá bevezető előszót, de függelékként hozzátettem Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső memorandumait is, amelyekben bár erősen érzelmi alapon, mégis józan ítélőképességgel mondanak véleményt a kollektív megaláztatás és kényszerű hontalanság embertelenségéről. Ez a könyvünk éppen ezen a héten kerül piacra, s ismerve Eduard Beneš köztársasági elnök dekrétumai körül kialakult európai színjátékot, kíváncsian várom a szlovák reflexiókat. Szerencsére a Kalligram békítő, közvetítő jellegével és jellemével mind a szlovák politikai elit képviselői, mind az európai irányultságú szlovák értelmiségiek tisztában vannak. Tudják, nem provokálni akarunk, hanem létünkkel és aktivitásainkkal a végzetes ellentétek mélységeiből európai dimenziókba, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére kívánjuk segíteni mind a magyar, mind a szlovák közgondolkodást és közérzetet.