„Én hiszek valamiben, csak elfelejtettem, mi is az”

Ez legalább három okból van így: egyrészt alkati sajátság, hogy szellemi függetlensége megőrzése érdekében nem szegődik el semelyik nagy kiadóhoz, inkább saját maga jelenteti meg lemezeit, másrészt ő is a minimalizmus neveltje, (kivált Philip Glass, John Adams és a populáris kultúrára nyitottan tekintő alapozó ősatya, Virgil Thomson zenéje hatott rá), s így elhomályosítják a „nagyok”, harmadrészt azért, mert kíméletlenül szókimondó. Igaza van ugyanis Joseph R. Daltonnak, aki Cummings igazi szellemi előképének nem a minimalistákét, hanem Kurt Weill és Marc Blitzstein zeneesztétikáját tartja, mivel Cummings radikálisan aktualizáló zeneszerző, aki a zenét nem valamiféle absztrakt létezőnek és létélménynek, hanem szocio-kulturális térben működő, mindig aktualizálható, közéleti üzenetnek szánja. Ezzel magyarázható, hogy Cummings különösen fogékony a társadalmi és politikai kérdések megjelenítésére: és természetesen mindent „másképp” lát. Céltáblája az amerikai álom és az amerikai történelem számos kényes kérdése. Cummings, aki jelenleg a világhírű Julliard School tanára, elsősorban dalszerzőként és operakomponistaként jelentős, munkái közül kiemelkedik a 2006-ban szoprán szaxofonra és zongorára komponált The Passing Month című ciklusa, melyet Daniel Gremelle számára írt. Az In memoriam Marge László című, 2004 januárjában bemutatott kamaradarabja egy sajátos sportot (roller derby) űző sztárnak és sportágának állít örök emléket. A 2000 májusában bemutatott Shakes?peare in Loves című, Shakes?peare-szonettekből összeálló dalciklusa fergeteges sikernek bizonyult, melyet szoprán és bariton hangra, valamint az általa oly kedvelt barokk együttesre írt. Insertions című remekművét James Siena, Vikram Seth, Michael Blumenthal és Hanon Reznikov verseire komponálta 1988-ban, s tárgyául a háborút és a szerelmet, illetve szexualitást választotta. Kifinomult eszközökkel hívja fel a figyelmet a hatalom akarása és a szexuális vágy közötti összefüggésekre. A háború és a koitusz egylényegűségének ábrázolása olyan paradox állítások megfogalmazásáig vezet, mint a kommunista kínai propaganda által is hangoztatott „az atombomba a béke bombája” jelszó. A három részből álló kompozíció valóságos miniopera: A szerelem részlegén kezdetű duett egy intim családi problémát vegyít össze a háborúra való készülődés irracionalizmusával a bürokrácia és a sterilizált társadalmi kommunikáció nyelvén. A középső rész (Soon) egy AIDS-beteg tragédiáját hozza emberközelbe, mintegy egyetemes érvényűvé téve a szenvedést, s elmélyítve a harc, a háború és a szerelem sokféleségének ábrázolását. Az utolsó rész (Midgetman) főként a kispénisz-komplexus – a cím Törpeférfit jelent – és a hatalmi manipuláció összefüggésrendszerét tárja fel a hadi metaforák (fegy?verek = a pénisz agressziója) tükrében. „Törpike, Törpike, mit kezdjünk teveled, Törpike / hát, fogalmam sincs, talán túl nagy a pöcsöd” – írja James Siena versbe komponálva az Amerikában népszerű szexuálterapeuta Dr. Ruth Westheimer egyik elhíresült mondatát.

Fergeteges humorú Positions 1956 című művét az 50-es évekből származó házassági tanácsadó kézikönyvek és életvezetési kalauzok szövegeire kom?ponálta.

Cummings Photo-Op című, minden bizonnyal legismertebb operájában az épp aktuális politikai beszédmódot zenésítette meg, így művének főhőse gyakorlatilag a retorika maga. A szövegírót és a zeneszerzőt az 1988-as elnökválasztási kampány, pontosabban a Bush–Dukakis vita ihlette meg: a közbeszéd gondolati kiüresedése és a hatalmi törekvések realizálása közti ellentét. A mű kétszereplős: egy férfi (bariton) és egy nő (szoprán) szövegeléseit halljuk. A két fiktív politikus alakjában Cummings nemcsak a hatalmi retorikát működésbe hozó, középszerű intellektuális képességekkel megáldott, váteszi allű?rökkel fellépő egoista alakját teremti meg, hanem egyszersmind leleplezi a nyelvbe kövült retorikai tradíció komikumát is. A meglehetősen kevés elemből építkező, kombinatorikus technikát mű?ködtető szöveg frázisok variálásából áll, melyeket a két főszereplő a végtelenségig, a tűrés?határig ismétel és ragoz. A politikai vitát vagy beszédmódot ráadásul rákopírozza a férfi–nő, férj–feleség dialógusra, s a szövegkönyv kétértel?műségei erre sokszor gyümölcsöző lehetőséget kínálnak. A hatalom és a szexualitás viszonyának fürkészése Cum?mings egyik vesszőparipája. A jelenetek többségében csupán szövegforgácsok alapján következtethető ki valamiféle reális szituáció: A new direction for you and me... kezdetű képben a fényes jövő politikai ígéretének közhelye vegyül elvileg egy intim, családi jövő lehetséges képeivel. A közhelyek mű?ködése a párkapcsolatban és a politikai beszédmódban nagyjából azonos retorikai alapokra vezethető vissza: „fényes új jövő neked és nekem” – éneklik szabdalva, hadarva, kimérten, dadogva az unalomig ismételve, a lelepleződésig. A választás legyen bármennyire korrekt is, bármilyen vi?szonyrendszerben megőrződnek az én és a te határai. A társadalmi élet legfontosabb prob?lémáinak megoldását is nagy?részt a szokványretorika lan?kasztó hatásából fakadó érdektelenség okozza. A Let’s never give up... kez?detű jelenet a bűnözés, a drogozás, a terrorizmus és a belső ellenségkép szükségszerű keresésének prob?lémakörét nyitja meg, majd a közéleti leckefelmondást az intim vallomásosság tragikomikus, sőt abszurd kételyei zárják le: „Én hiszek valamiben / Csak képtelen vagyok vissza?emlékezni rá / Én hiszek valamiben / csak elfelejtettem mi is az”. A By keeping things... felütésű rész a kis dolgokban fellelt egyetemes igazságok közhelyére építve győzködi a hallgatóságot a potenciális felemelkedés hierarchikus szükség?szerű?ségéről. Az ország nagysága a legapróbb igazságok és boldogságok megtalálásán nyugszik. Az I pledge allegiance to you... kezdetű szakasz a legtragikomikusabb valamennyi közt, s nem más, mint a grillsütős amerikai át?lag?polgár meggyőzésének kiforgatása és kiparodizálása. A politikai játszadozások és a hatalomszerzés mechanizmusai csak látszatra komikusak, hiszen nem a vészhelyzet beálltakor kell szembesülni azzal a kérdéssel, amit a két fiktív politikus az éterbe énekel: „gondolkozz csak el rajta: / meghalsz-e majd értem?” A szebb és mindig jobb jövő ideája ugyan álom, de ugyanakkor a ráirányuló vágy a retorikai visszaélések legtágasabb terepe is. A darab legvégén, amikorra a közhelyek mögöttes mondandója lelepleződik, a két politikus unisonóként odaveti választóinak: „le vagytok...”

A Photo-Op című alkotás műfaji bizonytalanságok sokaságát veti fel: alapvetően a dramatizált dalciklus és az opera közötti átmenet megnyilvánulásaként értelmeződik. A cím a fotó és az opera szó rövidített, egybejátszott hangtestéből keletkezett. Cummings valóban egy politikai kampány fotodokumentációját szólaltatja meg. A szándékoltan költőietlen, publicisztikai karakterű szöveg nagyrészt a háttérbe szorul, a dramatizálás szinte kizárólag a zene eszközeivel valósul meg. Cummings e műve áll a legközelebb a minimalizmus eszményeihez, evidensen érződik Philip Glass technikáinak hatása, a diatonikus dallamok pedig Virgil Thomsont idézik meg. A felfokozott intimitás és a szöveg kulcsfogalmainak radikális, többszörös kiemelése a drámaiság érdekében, valamint a regiszterkeverő beszédmódból fakadó zenei humor és irónia sokszínű kimunkálása a zeneszerző erényei közt tartható számon. Cummings sose rendeli alá a szöveget a zenének oly mértékben, mint pl. Glass tette az Einstein a strandon című operájában, ahol textuális síkon nagyobbrészt megelégedett szolfézshangokkal és számokkal. John Rockwall a New York Times hasábjain a darabot találóan „moralitásrevünek” nevezte. A darab bemutatóján 23 statiszta (politikai szakértők, elemzők, kampánystáb stb.) emelte ki a mondanivaló lényegét, Bill Morrison pedig filmkommentárt vetített ki az énekesek mögé. Multimediális alkotásként elképzelve a darab ereje megtöbbszöröződik. Operái közül végezetül hadd emeljek ki még egyet. A Tonkin című három felvonásos, a vietnami háborút tematizáló alkotás Robert T. Jones és Thomas Bird vietnami veterán, valamint a szerző librettójára íródott az Opera Delaware megbízásából. A Tonkin filmszerűen mutatja be Vietnam történelmét a 2. világháború óta 11 képben, számos mitikus elemmel, eleven zenei megoldással tarkítva. Cummings döbbenetes szatírát alkot, mely kísértetiesen hasonlatosnak látszik a valósághoz. A darab szerintem legszebben felépített része John Paul Scott amerikai ejtőernyős és egy Trung nevű vietnami nő duettje (A Fast Plane Out), mely késő barokk (vagy kora klasszicista) zenei aurát varázsol a meglehetősen bizarr tárgy köré.

Cummings, a nagy leleplező folyamatosan, szinte minden mű?vében a nyelv mögötti nyelvet, az igazság nyelvét próbálja meg leleplezni, kicsomagolni a retorikai díszdobozból a zene pazar eszközeivel.