Emlékezetbe vésett Kossuth-szobraink

A szobor emlékmű, vagyis valakiről vagy valamiről emléket állító műalkotás az utókornak és — tán naivan — az örökkévalóságnak szántan. A szobor az emlékezés anyagszerű megnyilvánulása, amely az idő és a tudat sajátos kölcsönhatásai révén jelképpé magasztosulhat. A szoborállítás — túl azon, hogy tüntető tett is lehet — a szobrot emeltetők emlékezése úgy, hogy a további nemzedékek emlékeztetése is egyben. Figyelmeztetés tehát az emlékezés szükségességére. Intés olyan elemi szükségletre, amely nélkül igazából nem azok vagyunk, akik: annyit sem tudhatunk (meg) magunkról, amennyit módunkban állna.

A szobor eltüntethető, megsemmisíthető. Akik az eltüntetésének vagy megsemmisítésének szem-, de legalábbis kortanúi, azok emlékeznek a szoborra — már csak eltávolítása okán is vagy főként amiatt. A szobor eltűnése — paradox módon — erősítheti is azok együvé tartozásának tudatát, akik a szobrot állították, illetve arra mint jelképre tekintettek. Az elme emlékeibe vési a közelmúlt még viszonylag szilárd talapzatán álló, ércbe öntött, kőbe faragott, de a történelmi süllyesztőbe szánt alakot. A következő nemzedékeknek azonban már nehezebb a dolguk, főleg ha tudjuk, hogy a méltánytalanságra az idő nem adott gyógyírt, nem szolgáltatott elégtételt.

Kossuth Lajos jellem, kor és legenda formálta alakját az amúgy társadalmi előrehaladást is hozó, a lelket mégis megbéklyózó Bach-korszak magyarsága szoboralakba nem véshette, faragta hát rímbe, dallamba, nótába, kalapba, viseletbe, ponyvaregénybe és a feltámadást is sejtető állandó jelzőbe: turini remete. Aztán jött a kiegyezés, a császári kegyelem és a remete halála, majd 1894-et követően, de különösen a századforduló utáni első évtizedben — tény, sokszor aktuálpolitikai üzenettel — országszerte Kossuth-szobrok kerültek köztereinkre. A jelkép a forradalom és szabadságharc utáni bő félszázadban kiállta az idő próbáját és megőrizte a nemzettudaton belüli méltó helyét. Képletesen szólva: a szabadság sírba szállt és halálával is tüntető hirdetője ércben és kőben vitte tovább az eszmét. A Kossuth-jelkép történetének az összmagyarságot érintő első fejezete az 1918—20-as impériumváltással ért véget. S bár a két világháború közti magyarországi politikai szekértáborok is a maguk érdekei szerint éltek-manipuláltak a Kossuth-képpel, mégsem vitatták vagy merték kétségbe vonni: jelkép.

A csehszlovák államhatalom azonban a szimbólum ellen tört. És éppen ettől a mozzanattól kezdve izgalmas és igazán tanulságos az a vázlatkép, amelyet a „Vésd szoborba alakját…” — Kossuth-szobrok a szlovákiai magyarok emlékezetében címmel idén jelentetett meg a Lilium Aurum kiadó. A somorjai Bibliotheca Hungarica igazgatója, Végh László által szerkesztett könyv a szlovákiai magyar helytörténészek 2002. április 27-én Kossuth-emlékek nyomában címmel megtartott udvardi konferenciájának néhány előadását közli. Ezek szövege előtt Kovács László a kossuthi életpálya legfontosabb mozzanatait villantja fel. Tököly Gábor a rozsnyói, Böszörményi István a losonci Kossuth-szobor történetéről, eltüntetéséről és/vagy megsemmisítéséről számol be, míg Köteles László az egykori kassai honvédemlékmű kálváriájáról nyújt áttekintést. A konferencián elhangzott említett előadások mellett a kötet Vágvölgyi Szilárd ismertetőjét is tartalmazza az egykori érsekújvári Kossuth-szoborról. Jó, hogy a kötetet — az előadások szövegéhez illesztve — a műalkotásokról készült korabeli felvételek színesítik, de a kiadvány hasznára vált volna, ha képaláírások segítenék a tájékozódást. Ugyanígy jó volna, ha a sokak előtt ismert szerzőket röviden bemutatná.

A szoborállítás története mindenhol hasonló: közadakozásból, közösségi vállalásként kerül a városok és lakóik szívébe. Ahol szobor nem készül, ott sok helyen utcát neveznek el 1848-49 vezéralakjáról vagy másként emlékeznek meg születésének századik évfordulójáról. A könyvben Bukovszky László az 1902-es Kossuth-centenárium csallóközi és mátyusföldi ünnepségeiről szolgál (a konferencián is elhangzott) összefoglalóval, megjegyezve, hogy régióink levéltáraiban a korabeli képviselő-testületi díszülések jegyzőkönyvein kívül a különféle megemlékezésekre vonatkozó dokumentumok is föllelhetőek, ha sok esetben nem kutathatóak is. Bukovszky idézi a dunaszerdahelyi Csallóközi Lapok egyik 1902. évi számából azt a felszólító mondatot is, amelynek első szavai a kötet címéül szolgálnak: „Vésd szoborba alakját...” Az már csak pikáns részlet, hogy a felszólítás éppen Dunaszerdahelyen nem vált szoborrá.

A csehszlovák hatalom tehát — más emlékművekhez hasonlóan — leromboltatja, ledönteti a Kossuth-szobrokat. A „forgatókönyv” az idézett példák esetében szomorúan hasonló: cseh legionáriusok és segédeik hurkot vetnek Kossuth nyakára, lerántják szobrát a talapzatáról, szétzúzzák azt vagy elrejtik. Turin helyett fészer és — Rozsnyón máig — fűtőház remetéje lesz Kossuth, a szlovákiai magyarság pedig — legalábbis jelképeit tekintve — egy sajátos, hellyel-közzel napjainkig tartó „Bach-korszak” magyarsága. A forradalom utáni évtizedekkel és az előző századfordulóval ellentétben, illetve a szobros-jelképes jelenlétet vagy annak emlékét híven őrző két világháború közti magyarsággal összehasonlítva nekünk, mai szlovákiai magyaroknak annyival nehezebb megtartanunk a Kossuth-képet, hogy emlék és emlékmű sokszor már csak így, áttételesen, könyv formájában adatik meg nekünk. Lehet, csak illúzió, hogy az egykor eltűnt szobrainkról kapott könyves lenyomat is szolgálhatja együvé tartozásunk: szabadságunk kossuthi eszményét, de legalábbis tanulságos elolvasni a kiadványt.

Korpás Árpád