Embermentők, segítők és a hallgató tömeg

LAKATOS KRISZTINA

A Raoul Wallenberg (bővebben lásd lenti írásunkban) születésének 100. évfordulójához kapcsolódó konferencia valamennyi előadója egyetértett abban, hogy az érintett államoknak (ill. Magyarország és Szlovákia korabeli politikai elitjének) a felelőssége a zsidó polgárok elpusztításában nem kérdőjelezhető meg. Ahogy elhangzott: amikor az állam faji alapon kirekesztette magából polgárai egy részét, az egyszerű emberekre maradt a mentés, a segítés. Hogy Wallenberghez hasonlóan sokan hoztak humánus egyéni döntést, azt a felvonultatott történetek sora bizonyítja. A teljesség igénye nélkül, álljon itt néhány példa.

Koncsol László azokról a református lelkészekről – Sedivy Lászlóról, Puskás Istvánról és Brányik Sándorról – emlékezett meg, akik 1942-ben, az első szlovákiai deportálások idején a tiltások ellenére több száz zsidót kereszteltek meg. A konvertáltak (főleg, ha antedatált keresztlevelük volt) ekkor még elkerülhették a bevagonírozást. Katarína Hradská előadása Fleischmann Gizi tragikus történetét elevenítette fel: az asszony a pozsonyi Zsidó Tanács tagjaként illegális csoportot szervezett, amely főleg külföldről igyekezett pénzt szerezni, abban bízva, hogy a szlovák és a német hatóságok, hivatalnokok megvesztegetésével legalább hitsorsosai egy része előtt megnyithatja a menekülés útját. Ő maga Auschwitzban végezte. Szarka László Alapy Gáspár tragédiáját vázolta fel: Komárom polgármestere saját mítoszát felhasználva próbálta meg javítani a komáromi gettóba összegyűjtött zsidók körülményeit. Ő volt a városalapító, aki Trianon után három poros faluból létrehozta Dél-Komáromot, ő volt a városegyesítő, aki az első bécsi döntés után „összeforrasztotta, ami összetartozott” – ennek ellenére zsidóbarát magatartása miatt fokozatosan elszigetelődött, a nyilas hatalomátvétel után internálták, Dachauban halt meg.

A nem ritkán önfeláldozásba torkolló emberiesség példáin túlmutatva Szarka László fontos feladatot fogalmazott meg: a zsidóság tragédiáját be kell építeni a szlovákiai magyarság történetébe is; a szlovákiai magyar emlékezet nem épülhet pusztán a szórványos zsidómentésekre. A múlt feldolgozásának kérdéséhez legalábbis néhány elgondolkodtató adalékot szolgáltatott Eduard Nižňanský és Simon Attila előadása, valamint Esterházy-polémiája is.

Nižňanský (Comenius Egyetem) a zsidók és nem zsidók viszonyáról adott elő. Kiemelte: a történetírás a holokauszttal kapcsolatban hagyományosan az áldozatok – gyilkosok – hallgató tömeg hármas tagolást alkalmazza, ugyanakkor a folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a társadalmi háttér megértése és a kisebb közösségek, lokális agresszorok vizsgálata. Az elismert szlovák újkortörténész egyebek között arra hívta fel a figyelmet: a Hlinka-féle Szlovák Néppárt által képviselt antiszemitizmusnak mély gyökerei voltak a többségi társadalomban. Volt ennek vallási aspektusa („a zsidók feszítették meg Jézust”), gazdasági-szociális aspektusa („a zsidók kizsákmányolják a szegény szlovák népet”), politikai aspektusa („a zsidók kommunisták és liberálisok”) és nem utolsósorban nemzeti aspektusa is („a zsidók nem szlávok, a magyarság, a magyarosítás bástyái”). A szlovák politika antiszemitizmusának és a náci ideológiának a találkozása vezetett el a deportálásokig, addig, hogy a szlovák állam gyakorlatilag belső háborút indított zsidósága ellen.

Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet) Esterházy Jánosról és a zsidókérdésről szólva előrebocsátotta: megnehezíti a történész dolgát, hogy Esterházy alakja nagyon gyorsan szimbólummá vált: magyar részről a szlovákiai magyarság szenvedéstörténetének, szlovák szemszögből a magyar irredentizmusnak a szimbólumává. Ennek következtében a személyével foglalkozó szakembertől azt várják, foglaljon állást a kérdésben. Ez alól egyébként Simon nem bújt ki, előadása végén így summázta álláspontját: Ha azt kérdik, felelős volt-e Esterházy a zsidótörvényekért – igen, mint ahogy a szlovák parlament valamennyi tagját felelősség terheli. Hogy antiszemita volt-e? Nem: noha bizonyos – pl. numerus clausus jellegű – korlátozásokat elfogadhatónak tartott, nem támogatta a faji alapú megkülönböztetést, és a maga módján próbált segíteni, ahol tudott. (Ezzel kapcsolatban Eduard Nižňanský többször hangsúlyozta: az egyes kijelentések, tettek nem ragadhatók ki a kontextusból; adott esetben az a tény, hogy Esterházy segített saját zsidó bérlőinek, még nem jelenti azt, hogy Wallenberghez kell hasonlítani.)

Esterházy konzervatív-keresztény meggyőződésű volt, nagyrészt neki köszönhető, hogy a magyar párt a meglevő külső és belső nyomás ellenére még a negyvenes években sem indult el a fasizálódás útján, a párt lapjában egyáltalán nem jelentek meg antiszemita írások – emelte ki ugyanakkor Simon.

Csak utólag hozzávetett kérdés: vajon ma milyen kép rajzolódna ki e téren a közösségünkről?