Emberek kontra demokrácia?

Az olaszországi választások, ahol a populisták és a szélsőjobb erők taroltak, korábban pedig az „ikerkatasztrófa”: a brexit az Egyesült Királyságban és Donald Trump megválasztása az Egyesült Államokban, megerősíteni látszanak azt a liberális vélekedést, hogy az emberek maguk okozták a bajt. E nézet szerint a „rendes polgárok” olyannyira irracionálisak és rosszul tájékozottak, hogy borzasztó döntéseket hoznak. Néhányan tovább mennek, és azt gondolják róluk, hogy következetesen támogatnak antidemokratikus vezetőket. Egy frissen megjelent könyv – Emberek kontra demokrácia – azt állítja, a probléma a címben található konfliktusban rejlik.

Az ilyen típusú diagnózisok súlyosan félrevezetők: azáltal, hogy a polgárok egyéni meggyőződéseire összpontosítanak, nem látják a demokráciát fenyegető szerkezeti okokat. Ennek eredményeként a levont tanulság sem használható, ha a következtetés az, hogy a szavazók irracionálisak és illiberálisak, tehát korlátozni kell döntéshozó hatalmukat. Ahelyett, hogy a technokráciát választanánk, azokkal a szerkezeti problémákkal kell foglalkoznunk, amelyek lehetővé tették a populista politikusok győzelmét.

Számtalan bizonyíték alátámasztja, az állampolgárok nem olyan tájékozottak, mint ahogy az elmélet szeretné. Az Egyesült Államokban a politológusok többször kimutatták, hogy az emberek reális látásmódja nagyon eltér a polgári tankönyvek bölcsességétől. A választás azonban nem állampolgársági teszt és nem vizsga a közigazgatás mesterszakán. A szavazópolgároknak nem kell kiterjedt tudással rendelkezniük az összes politikai témáról; elég, ha tudnak tájékozódni, és követik a megbízható autoritásokat: politikusokat, újságírókat, vagy – urambocsá’ – szakértőket.

Trumpot nem egy alulról szerveződő mozgalom, a globalizáció dühös, fehér veszteseinek jelöltjeként választották meg, hanem az egyik vezető párt vezéreként. Már régen, Trump felbukkanása előtt az a párt – és a rajongói a jobboldali médiában – elkezdte démonizálni az ellenfeleit, és egyértelműen közölte a követőivel, hogy semmilyen körülmények között nem választhatják az „európai stílusú szocialistákat” és az Amerika-elleneseket. A republikánusok ilyenformán – miközben tudták, hogy nem megfelelő jelölt – Trumpra szavaztak. 

Az Amerikai Egyesült Államokban a polarizáció nem tükrözi vissza objektíven a kulturális különbségeket; részben egy tudatos elit projektje, melynek a célja politikai és – olykor – személyes haszonért megosztani az országot. A polarizáció elvégre nagy üzlet is, elég, ha valaki megnézi, mennyi bevételt hoznak a Fox News vagy a beszélgetős műsorok. 

Azok a megfigyelők, akik azt állítják, hogy Európa is kettéhasadt, a liberális-demokratikus Nyugatra és Keletre, ahol a mélyen illiberális elektorátusok populistákat emeltek hatalomra, ugyanazt a hibát követik el, amikor a politikai eredményeket a kultúrából vezetik le. Az autoriter végeredményt a szavazói akaratnak tulajdonítják. 

De ha felidézzük a 2010-es magyarországi és 2015-ös lengyelországi döntő választásokat – amint arra Kim Lane Scheppele kollégám rámutatott –, a szavazók pontosan azt tették, amit a demokratikus elmélet szerint tenniük kellett kétpártrendszerben. Magyarországon a lehangoló gazdasági mutatók és a korrupció rontotta a legnagyobb baloldali párt hitelét, tehát eljött az ideje megválasztani a másik oldalt. Lengyelországban a jobbközép Polgári Platform kiváló gazdasági eredményeket tudott felmutatni, de sokan úgy vélték, a többéves kormányzás során önteltté vált.

Orbán Viktor nem azzal kampányolt 2010-ben, hogy új alkot­mányt tervez, meggyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét, és véget vet a médiapluralizmusnak. Ehelyett kompetens, mainstream kereszténydemokrata politikusként lépett fel. Lengyelországban a Jog és Igazságosság (PiS) mindent elkövetett, hogy elfogadható konzervatív pártként jelenjen meg, amelynek a fő törekvése, hogy a családokat és a gyerekeket támogassák. 

Sokan emlékeztek még Jarosław Kaczyński, PiS-vezető lehangoló és megosztó miniszterelnöki tevékenységére 2006-tól 2007-ig. De Kaczyński távol maradt a rivaldafénytől, és másnak engedte át az irányítást. Ma is a Sejm (parlament) tagja – és a háttérből irányítja az adminisztrációt. 

A hatalom megszerzése után a populisták, mint Orbán, totális kulturális háborút hirdettek. A „nemzetegyesítés” nevében megosztották a társadalmat, arra játszottak, hogy az ellenőrzésük alá vonják a média jelentős részét, és a közvéleményt a hatalommegtartás céljából manipulálják. 

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, nem az emberek autoriter rendszer iránti vonzalmai felett kell siránkozni, hanem azokkal a szerkezeti problémákkal kell foglalkozni, amelyek lehetővé tették, hogy a populisták ilyen sikeresek legyenek. Nem minden feltétlenül rossz, amitől a populisták meg akarnak szabadulni, és nem minden esetben alaptalan a gyanú, hogy az állam egyes részeit „túszul ejtették”. A média és a politikai pártok segíthetnek megjeleníteni ezeket a panaszokat. Sok országban – jól láthatóan – a média és a pártrendszer vall kudarcot, és szisztematikus átépítésre szorul. 

Egészen bizonyos, hogy több és jobb polgári oktatás segítene. Az ilyen típusú oktatás évtizedek óta hanyatlik, mivel nem illik abba a tantervbe, amelyik az egységes tesztelés elvére támaszkodik. Ha megfelelően végzik, nagyon időigényes, és sokat elvesz olyan tantárgyaktól, amelyek rövid távon tűnnek hasznosnak, mégpedig azért, mert közvetlenül hozzájárulnak a gazdasági sikerekhez. A polgári oktatás  sokat segíthet a fiataloknak abban, hogy megtanulják kezelni a nézeteltéréseiket, és úgy tekintsenek más polgárokra, mint legitim ellenfeleikre a demokratikus konfliktusok során. A kulturális különbségek nem fognak eltűnni, és nem kellene eltűnniük. De ha az emberek megtanulnak együtt élni a kulturális különbségekkel, a populisták nem használhatják többé sikeresen politikai fegyverként.  

Jan-Werner Mueller

a politikatudományok professzora, Princeton Egyetem.

Új könyvének címe: Mi a populizmus?

© Project Syndicate