Élőszó

Az utóbbi egy-két évtizedben igen nagy karriert futott be — mondhatni: járványszerűen elterjedt — az a gondolat, hogy a kultúra élősködőként, hordozói pedig vírusokként viselkednek. Francois Jacob már 1970-ben így fogalmazott: „a gondolatok úgy fertőzik meg az elméket, mint a vírusok a sejteket, és szaporodnak, kiválogatódnak az előnyök révén, amiket ők juttatnak a csoportnak. Egyszóval a társadalmak és a kultúrák változása a fajokéhoz hasonló evolúción alapulna.”

Kétségtelen, hogy az evolúcióelmélet gondolati rendszerekre és kulturális jelenségekre való alkalmazásának történetéről külön könyvet lehetne írni. E Herbert Spencer óta tartó folyamat felvázolásában minden bizonnyal kulcspozíciót töltene be a memetika és a kulturális epidemiológia kidolgozásának időszaka, a 20. század utolsó harmada. Richard Dawkins genetikai indíttatású mémelméletének inspirációjára ugyanis egyre-másra láttak napvilágot azok az elképzelések, melyek a kulturális reprezentációkat és mintázatokat a biológiai szervezetek reprodukciója felől magyarázták.

Nem feladatunk itt eme történet kibontása, jelen kötet koncepciójának megértéséhez azonban elengedhetetlen néhány előfeltevés tisztázása. Ha a könyv egésze nem is, de élősködő szövegeim előszava mindenképpen a darwini „teremtéstörténet” iránti szeretetemről tanúskodik.

A természetben — az evolúció jóvoltából — rendkívül sok a parazita faj. Ne csak a vérszívók széles skálájára gondoljunk, hanem például a fészekparazitákra (kakukk); a Föld legnagyobb virágát fejlesztő növényre, a Rafflesiára, amely kúszónövényeken élősködik; a háromujjú lajhár bundájának mélyén tenyésző molyokra, melyek hernyói az állat penészes szőrén legelésznek; a csillagászati mennyiségű parazita laposféregre (pl. galandférgek, májmételyek); az elképesztő mimikrire képes termeszutánzó bogárra; a fügében élősködő darazsakra; a víziló szemhéja alatt élő parazita férgekre vagy a halak kopoltyúján fejlődő kagylólárvákra, és a sor természetesen igen-igen hosszan folytatható egészen a vírusokig, melyek a sejtek parazitái. Megdöbbentő példaként említhetők azok a fajok is, melyeknek hím egyedei a nőstényeken élősködnek (pl. egyes mélytengeri horgászhalak), de felvillantható itt a mitokondriumok eredetének legvalószínűbb magyarázata is (Lynn Margulis elmélete), mely szerint sejtjeink energiaközpontjainak ősei olyan paraziták voltak, melyek az idők folyamán szimbiózisba léptek a gazdasejtekkel.

E pár példa is talán érzékelteti, hogy áttételes jelenségről van szó. Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogy mi köze mindennek az irodalomhoz, érdemes röviden definiálnunk a parazitizmus lényegét. Közkedvelt teória ugyanis, hogy a parazitizmus két egyed olyan együttélését jelenti, amelyből az egyik a másik rovására hasznot húz. Eszerint az élősködő egy másik egyedben vagy egyeden él, miközben rontja annak életesélyeit. Már a fenti példák némelyike is arra figyelmeztet azonban, hogy ez a megfigyelés olykor látszólagos. Vitathatatlan, hogy a paraziták többsége elpusztítja a gazdaszervezetet — szép, alternatív példája ennek a sejtek öngyilkossága a vírusok terjedésének megakadályozására —, de az sem ritka, hogy az élősködő jótékony hatást fejt ki a másik egyedre. Nézzünk erre egy meglepő példát, a horgászhal esetét.

A hím és a nála jóval nagyobb nőstény összetapadásának következtében véredényrendszerük folytonossá válik, a hím nem táplálkozik többé, szája egybeolvad a nőstény bőrével. Miközben azonban a hím táplálkozását teljes mértékben a nőstény vére biztosítja, az előbbi az utóbbi szexuális függelékévé, egyfajta bekebelezett pénisszé válik. Stephen Jay Gould joggal jegyzi meg e furcsa kapcsolat láttán, hogy a parazitizmus lényege korrigációra szorul: „Igaz, hogy az összeolvadt hímek táplálékukat tekintve a nősténytől függnek, cserében azonban a legértékesebb biológiai adományt nyújtják — a következő nemzedékben való továbbélés és az evolúciós folytonosság lehetőségét.”

A számos hasonló példa arra figyelmeztet tehát, hogy a parazitizmus — második megközelítésben — nem szűkíthető le a pusztítás gyakorlására, sőt az esetek jelentékeny hányadában produktív kapcsolatként is felfogható. Ha körültekintünk, hogy e biológiai jelenség elvonatkoztatása hol és milyen értelemben kerül alkalmazásra más területeken, azt tapasztaljuk, hogy a parazitizmus egyoldalú logikája mellett több példa hozható az utóbb felvillantott összefüggésre is. Kétségtelen, hogy a számítógépiparban az élősködő programok vagy vírusok terminussal igen veszélyes szoftvereket jelölnek, a geológiában a parazitakúp fogalma pedig olyan vulkánkrátert definiál, amely egy előző kitörés centrumának romboló átalakítása révén keletkezett. Az irodalomtörténeti gondolkodásban hasznosítható „élősködő műfajok” elnevezés azonban éppen azt használhatja ki, hogy a parazitizmus nem csak negatív kapcsolatot feltételez.

Melyek ezek a műfajok? Mielőtt válaszolnánk, érdemes felelevenítenünk, hogy e fogalom használata az irodalomtudományi diszkurzusban sem magától értetődő. Biztosan sokak emlékezetében él még az Abrams—Miller-vita, amely a dekonstruktív olvasatok apropóján robbant ki (egy adott mű dekonstruktív elemzése élősködik az egyértelmű olvasaton, a dekonstrukció magán az irodalmon). J. Hillis Miller egy igen megfontolandó eszmefuttatásban fejti ki, hogy a parazitizmus nem csak öl, hanem életben is tart, a kritikai szöveg és az irodalmi szöveg egyként parazita és házigazda a másik számára, egymást pusztítják és táplálják. Fontos itt megerősítenünk, kiemelnünk és továbbfuttatnunk a mellérendelés retorikáját: az élősködő, kritikai szöveg nem megsemmisíti tárgyát, hanem — valamilyen körülmények között — fenntartja a róla való beszédet, mozgásban tartja annak értelmezési lehetőségeit.

Ilyen értelemben beszélnénk tehát az irodalomtudományon belül „élősködő műfajokról”. Ide tartozik például a recenzió, a kritika és a könyvbemutató számos fajtája. Az érdeklődő olvasó e könyvben majdnem mindegyikre talál példát a szakkritikától kezdve a könyvismertetésen át a konstruktív kommentárig. Ami összeköti e különböző műfajú és modalitású szövegeket, az nem más, mint hogy maguk az „elemzett” kötetek is valójában paraziták. Nagy kérdés tehát, hogy ebben az esetben, a többszörös áttételeken keresztül közelebb jutunk-e az irodalomhoz vagy még inkább eltávolodunk-e tőle. Ha ennek a dinamikának az észlelése nyomán olyan érzése támad az olvasónak, hogy a képlet igazából sokkal egyszerűbb, gondoljon a horgászhal esetére. A hímek ugyanis semmiféle olyan eljárást nem fejlesztettek ki, amely megakadályozná, hogy további hímek csatlakozzanak ugyanahhoz a nőstényhez…

H. Nagy Péter

(A szerző Paraziták című, kritikusi munkásságának keresztmetszetét nyújtó, az idei könyvhétre megjelenő kötetének előszava. — A szerk. megj.)