Elfogadás és kétkedés

Az 1944. augusztus 29-én kitört felkelés döntő tényei ismertek. Viszont a történelmi súlyáról, katonai kimeneteléről, politikai értelmezéséről és össznemzeti jellegéről – a szlovák társadalom egyes köreiben – napjainkban is viták zajlanak. Árnyaltabb bepillantást nyerni ebbe a kérdéskörbe Dr. 
Stanislav Mičev, a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának igazgatója Besztercebányán segített. 

Az éppen hetvenöt évvel ezelőtti szlovákiai események évfordulóján megkerülhetetlen alapkérdés, vajon valóban nemzeti felkelésről beszélhetünk-e, vagy „csak” egy, a hitleri uralom és az azt kiszolgáló szlovák bábállam elleni antifasiszta polgári zendülésről? 

A tényszerűséget, a történészek zömének meggyőződése szerint, határozottan a nemzeti felkelés fogalma fedi. Érveik megegyeznek abban, hogy a felkelés aktív résztvevőinek és támogatóik széles körű táborának szociográfiai komponensei kifejezően lefedték a korabeli szlovák állam lakosságának társadalmi rétegeződését. Tudniillik a felkelés – az 1948-at követő kommunista éra évtizedeinek hivatalos ideológiájával ellentétben – távolról sem a CSKP 1948 februári hatalomátvételét előkészítő történelmi cselekmény volt, amit a kommunisták szerveztek volna, és szinte kizárólag ők is vállalták volna annak harcait és áldozatait. Ezzel szemben a valóság az, hogy a felkelésben számottevően több volt a pártokon kívüli és a különböző felekezetű harcos. Ahogy idősebbek és fiatalok, értelmiségiek és alacsonyabb iskolázottságú férfiak és nők. És hogy a felkelést joggal megilleti a nemzeti jelző, azt az egyéb hadtörténeti szempontok mellett éppen ez a tömeges jellege bizonyítja. Cáfolhatatlan ugyanis, hogy az emberek tízezrei spontán elhatározásból, tehát önként és csapatosan jelentkeztek az sznf fegyveres egységeibe. Aki ma mást állít, az nemcsak a tényeket torzítja, hanem a múltban gyökerező családiszemélyes elfogultságból vagy ideológiai meggyőződésből a fasiszta Tiso-korszak pártfogója. 

Annak mi a magyarázata, hogy a relatív gazdasági jólét hatásában bizakodó szlovák bábállam éveken át tartó lélekölő propagandája dacára már augusztus 29-én is, illetve a rákövetkező néhány napon 80 ezernél többen csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz? 

Gondolom, a választ elsődlegesen még az I. Csehszlovák Köztársaság pozitív társadalmi légkörének fennmaradt közérzeti nyomaiban érdemes keresni. Mert a szóban forgó korszak két évtizedének politikai gyakorlata és közéleti hangulata, szerintem, mély benyomást tett az itteni emberek többségének gondolkodásmódjára. Akkoriban a szlovák lakosság előzőleg sohasem tapasztalt mértékben megélte a demokráciát, megélhette az egyéni szabadság és érvényesülés élményét. A közhivatalnoki réteg, a katonaság, a rendőri karhatalom és javarészt az egyénileg boldoguló civil lakosság is, mondhatni, azonosult a masaryki Csehszlovákia szellemiségével. Ezért a többség később sem értett egyet az elvakult fasizmussal, noha igaz, hogy 1939 márciusában elfogadta az önálló szlovák állam létrejöttét. Viszont a rákövetkező években a fasiszta Németországgal ápolt szoros szövetségi viszony, a fenntartások nélküli kollaboráció és az erős katonai szerepvállalás a hitleri haderő oldalán a II. világháborúban; a hamarosan és a szlovák állam hivatalos támogatásával fellépő antiszemitizmus, ebből adódóan a zsidóvagyon gátlástalan kisajátítása, illetve a hírhedt „munkatáborokból” érkező megrázó hírek szaporodása többnyire csak a Hlinka Szlovák Néppárt tagjait és azokat hagyta hidegen, akik a Tiso-éra haszonélvezői vagy elvakult hívei voltak. 

Mondható ez az akkori légkör megosztónak? 

Lényegében igen. Így hát amikor ebben a közhangulatban 1944 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy Jozef Tiso hivatalosan is beleegyezett az ország német megszállásába, és a náci seregek augusztus 29-e kora hajnalán valóban megkezdték a szlovák területek gyors elfoglalását, akkor minden halogatás nélkül lépni kellett. Ezért augusztus 29-e a felkelés kirobbanásának inkább kikényszerített, mint tudatosan kijelölt dátuma. Emellett az szintén eleme a történelmi valóságnak, hogy a szlovák nemzeti felkelésbe tömegesen bekapcsolódott civilek mellett döntő szerep jutott a szlovák hadsereg Golian tábornok vezette egységeinek. Ezek a felkelők oldalán küzdő katonai egységek – a bábállam kormányával ellentétben – világosan szemben álltak a megszálló német haderővel. 

Az elmondottak ellenére manapság is fel-felmerülnek vélekedések, hogy augusztus 29-e a felkelés elkapkodott és előkészületlen kezdete volt. 

Az örök kétkedőknek és az ideológiai vagy bármi egyéb okból fanyalgóknak a történelem számtalanszor bebizonyult tapasztalatával válaszolhatok: a felkelések, a forradalmak kitörését sohasem lehet előre megszabott és „ideális”-nak remélt időpontokhoz kötni. Azokat mindig maga az élet kényszeríti ki. 

Nyilván igen. Ami viszont tagadhatatlan és mind a mai napig meghökkentő, hogy 1945 után a fasiszta szlovák állam hithű gárdistái közül nagyon sokan ügyeskedve átvedlettek „partizánokká”, míg a tényleges felkelők közül sokakat politikailag megbélyegeztek, árulókként kezeltek, és nemegyszer be is börtönöztek. Mai szemmel nézve mindez mennyiben volt megcsúfolása az antifasiszta kiállásnak, a 75 éve kitört szlovák nemzeti felkelésnek és a partizánmozgalomnak? 

Mint a történettudományban általában, ebben a társadalmilag indokoltan sokrétű kérdéskörben is érdemes a tények talaján maradni. Az 1945 utáni első időszak, az újjáalakult Csehszlovákiában, számos tekintetben valóban kaotikus volt. Nemcsak a több irányú bűnbakkeresés és a nacionalizmus farsangolt, hanem maga a népi demokratikus rendszer is politikailag ingatag lábakon állt. Az erősödő kommunista narratíva a szlovák nemzeti felkelést is eltorzítva, az aktív felkelők közül többekből ellenséget faragva kezelte. 1948 februárját követően pedig ismét a szemellenzősen egypárti rezsim egypárti kommunista ideológiájának diktatórikus korszaka következett. A színre lépett hatalom attól tartott, hogy aki az efféle vaskalapos rendszernek egyszer már nyíltan ellenszegült, az másodszor is megteheti. Ezért a mindenható párt úgy látta jónak, hogy az ilyen embereket a legcélszerűbb egyénileg ellehetetleníteni, vagy egyszerűen elhallgattatni. 

És akik szinte szemrebbenés nélkül váltak gárdistákból „meggyőződéses partizánokká”? 

Nos, mutasson nekem valaki egy olyan nemzetet, ahol nincsenek törtetők, nem találni minden rezsimhez alkalmazkodó kurzuslovagokat. Végső soron megteszi szemügyre venni akár a mai Szlovákia politikai és társadalmi viszonyait. Elég körbepillantani, hogy észrevegyük: az utóbbi két-három évtizedben, a közélet széljárásaihoz igazodva, hányan és hányszor „igazítottak” az álláspontjaikon és nézeteiken, közben úgy váltogatták még a pártokat is, ahogy másvalaki egyik vonatról a másikra szokott átszállni. 

A hetvenöt esztendő távlatából milyen vitát érdemel/érdemelne a szlovák nemzeti felkelés? 

Elsősorban demokratikusat. Tárgyilagos, az indulatoktól vagy ideológiai hordalékoktól mentes véleménycserét. Hiszen ha valaki manapság amellett kardoskodik, hogy a felkelés kitörésének napja a szlovák történelem legsötétebb momentuma, akkor az elfogultan fanatikus nézetek rabja, és újfasiszta ostobaságokat beszél. Ezért a felkelésről szóló viták józan és objektív tényszerűségét kérve arra szoktam figyelmeztetni, hogy miként például a Mengyelejev-táblázatban sem lehet dobálózni a kémiai elemek periódusos törvényének számaival, úgy a történetírás konkrétumaival sem handabandázhat senki holmi előre kiagyalt és eszmeileg elvakított fabuláció értelmében. Vagy érdekében. 

Igazgató úr, nyilvánvalóan ön is látja Szlovákiában a szélsőjobb térnyerését, hallja az extrémista erők hangoskodását. Begyűrűznek ezek a fals hangok és törekvések a szlovák nemzeti felkelést tematizáló történészek körébe is? 

Hiba volna tagadni, hogy akadnak disszonáns hangok. De ennél jóval fontosabb, hogy a témát kutató kortárs történészek meghatározó többsége a szakmai hitelességet tekintve megnyugtató munkát végez. Szakértői tanulmányaik komoly elemzéseken, az összefüggések objektív feltárásán nyugvó, egyben kritikai igénnyel készült tudományos dolgozatok. Sőt, az 1989 előtti korszak esetleges hibáinak vagy tévedéseinek korrekt kiigazítása sem hiányzik ezekből a hozzáértő vitákból, szakmai fórumokon megjelenő munkákból. 

Beleértve az sznf történelme kevésbé népszerű oldalának részleteit is? Vagy ma is még darázsfészekbe nyúl, aki például a szlovák családok megosztottságát, a feljelentgetők feltűnően nagy számát, az egyéni bosszúból megtett gazságok mibenlétét feszegeti? 

Természetesen szemforgatás és hiba lenne eltussolni, hogy a felkelés alapjában véve polgárháború is volt. Sőt, gyakran testvérháború. Az így kirobbant harcoknak törvényszerűen megvannak akár az egyes családokban vagy a kisebb közösségeken belül kiütköző ellentétei, különbözőképpen cselekvő tagjai. Ma már azonban a felkelés fonákabb témáit kutató részletek sem jelentenek tabutémát. Főként a történészek középkorú és fiatal nemzedéke érdeklődik nálunk elfogulatlanul a korábban elhanyagolt kérdéskörök iránt. Joggal, hiszen az ilyen hektikus történelmi fordulatoknak nemcsak hősei, hanem kevésbé derék szereplői, negatív társadalmi vetületei is vannak, ami természetszerűen szintén része a dolgok történelmi eseménysorának. Az összkép leglényegesebb mozaikköve azonban, hogy jóval többen voltak, akik felkelőkként fogtak fegyvert. Vagy civilekként üldözött zsidókat bújtattak, és ezzel életeket mentettek. Ezért az utóbbi kockázatvállalásért Izrael Állam már ötszáznál több szlovákiai polgárt tüntetett ki! 

Az antifasiszta ellenállási mozgalom nemzetközi viszonylataiban hová helyezhető el a szlovák nemzeti felkelés? 

Európai kontextusban főként az erős jugoszláviai, a kiterjedt görögországi partizánmozgalmakról kell beszélni, továbbá az észak-olaszországi és a francia antifasiszta ellenállásról, illetve a tragikus végű varsói felkelésről. Az sznf abban különbözik ezektől a fegyveres harcoktól, hogy egészen október végéig a felkelők által felszabadított területen önálló közigazgatással bírt, működő közlekedése, szabadkereskedelme, szociális ellátórendszere volt. 

Épp a szakmúzeum igazgatójaként, kérem, ne vegye zokon, ha rákérdezek: ön nem úgy látja, hogy a külsőségekben tobzódó és elfásultan felületes világunkban a hazai nyilvánosság augusztus 29ét hovatovább pusztán a kalendáriumban rutinszerűen felbukkanó szabadnapnak tartja? 

Valóban nem. És nemcsak a hivatalomból eredően. Egyszerű polgárként is évről évre jóleső érzés látni, hogy az emberek számára ez a dátum több egy steril munkaszüneti napnál. Országszerte inkább sokakat vonzó emléknap! Ez pedig azt mutatja, hogy nem a közönyösek, netán a kétkedők, hanem az elfogadók vannak jelentős többségben.