Éji réja – Bélvata, 2004. június 19.

Együtt van a tanszék (értsd: a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Bölcsészkarának „magyar tanszéke”), kezdődhet az immár hagyományos évzáró szimpozion. (A Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótára értelmében, természetesen, amelyben a „szimpozion” címszóról ez áll: „Lakoma, asztaltársaság; az étkezést követő iddogáló társalgás a régi görögöknél”.) A létszám nem teljes, Dusík Anikó, a tanszékvezető katonásan jelenti a hiányzókat: a „két Kati” (Misad és Hurka) nem jön (az „iraki válság miatt”; az összefüggéseket nem egészen értem), az aszkéta Lanstyák Pista rendszeresen ignorálja földi hiúságaink e bélvatai vásárát, Csehy Zoli és Simon Szabolcs későbbre ígérték az érkezésüket. Mindenki örül mindenkinek, mintha ezer esztendeje nem láttuk volna egymást, pedig éppen csak hogy véget ért a tanév.

De a legjobban mégis az elmaradhatatlan szimpozion-gulyásnak örülünk, amely ezúttal a dalszerző és producer Dusík Gábor dob-feszes hasra és csettintésekre szerzett mesterműve. Vörös és Grendel tanár urak szójátékokkal szórakoztatják egymást és a társaságot: a „gulyásunk” tulajdonképpen nem gulyás, hanem „kondás”, mondják, mert „kondából”, azaz sertéshúsból van. Ettől függetlenül mindenki két pofára eszik, csak az én szám mozog úgy, mint autón az ablaktörlő a csepergő esőben: szakaszosan. Vigyázni kell a „belügyeimre” és a „bélügyeimre”: tavaly számomra hasmars lett a vége a gulyáspartinak.

Nem tudom, hogyan kerülnek elő a műfogsor-viccek, a gulyás semmiképpen sem indokolja őket, a hús nem rágós, nem teszi próbára a fogainkat, szétomlik a szánkban. Dusík Gábor megidézi a néhai Neuman Jánost (természetesen nem a Nobel-díjas matematikust, hanem a szlovákiai magyar újságírás egykori emlékezetes figuráját), aki egy kiadós ivászat után a vécékagylóba hányta a műfogsorát. Észre sem vette, mások figyelmeztették rá, kérdezték meg tőle, hogy hol a foga. A kiérdemesült kisebbségi újdondász erre visszarohant a vécébe, könyökig nyúlt a kagylóba, kihalászta a fogsorát, a szájába csapta, s ment tovább, mintha mi sem történt volna.

A közösségeket az anekdoták, a közösen megélt történetek, azaz a közös emlékezet jobban összetartja, mint a társadalom intézményei. Tulajdonképpen az irodalom sem más, mint a közös emlékezet működtetése. Az író persze arra is emlékezik, ami meg sem történt, de ez a dolgon mit sem változtat: az olvasó elhiszi a kitalált Neuman Jancsikat is. Fő a mesélés, az együtt „műélvezés” közösségformáló ereje és hatása.

A tanszékünk eme bélvatai gyülekezeteit is az irodalom és a nyelv (mint közös emlékezet, mint örök „történet”) tartja össze. A társadalom a közös történetek és történések híján, valamint művészetellenessége folytán már széthullóban van körülöttünk, de mi, néhányan, javíthatatlan idealisták, az irodalmat, a közös emlékezetünket a szánkban tartva próbáljuk átmenteni valami virtuális túlsó partra. (Mint állítólag annak idején az Indiai-óceánon hajótörést szenvedett Cam#es a Luziádája kéziratát.)

Az idei bélvatai szimpozion „belépő feladata” így hangzott: mindenki elhozza, felolvassa (bemutatja) a legkedvesebb versét, novelláját, esetleg saját műalkotását, kerti törpéjét stb. Aki erre nem hajlandó, az egy limerickkel (ötsoros, pajzán verssel) megválthatja magát.

Az első előadó Drábek Zsuzsa, a tanszék finn szakos oktatója. Egy finn nyelvű verset olvas föl, s nekem, aki, sajnos, nem értek finnül, bizonyos hangszimbolikai következtetések alapján meg kell fejtenem a vers jelentését. A vers tele van zenével. Árad, mint a zsoltárok, egészen meghatódom tőle. Zúgó fenyőkről, csobbanó finn tavakról kezdek fantáziálni, aztán kiderül, hogy a vers egy meglehetősen blőd Lasica-táncdalnak a finn fordítása. (Azoknak, akik nem tudnák: Milan Lasica – kitűnő szlovák színész, s kevésbé kitűnő költő.)

Szóval alaposan felsülök a hangszimbolikámmal.

Zsuzsa után Anikó (Dusík) következik. Én a frissen kapott sebemet nyalogatom, alig tudok a szellemes előadásra figyelni. Röviden: az előadó Móricz Zsigmond „ökröcskés”, „törökös” meséjének a szexuál-freudista elemzését adja. Kifejti, hogy a mese aktuális tapasztalata tulajdonképpen az ösztön-én és a fölöttes én harcát hozza a tudomásunkra, aztán beszél még holmiféle „tököcskékről”, s váratlan pszichofizikai parallelizmusként bejön a képbe a néhai Csanda Sándor, majd Zeman tanár úr zseniális pöszesége, s máris Vörös Ottó beszél. Ő a következő előadó.

Először úgy tűnik számomra, valami zord pátoszú szabad verset, talán Ginsberg Üvöltését hallom, s csak lassan világosodik meg előttem, hogy az előadott mű témája én magam vagyok: Vörös tanár úr szigorú anapesztusokban ró meg, hogy a Kossuth-díjam átvétele alkalmából egy hordó bort ígértem a T. Tanszéknek, de a tiszteletemre összehívott rendkívüli tanszékülés helyett (Csokonai méltatlan utódjaként), csapot-hordót-tanszéket feledve, isten tudja, hol kószáltam.

ĺme, új történet, új anekdota született! Sajna, az én rovásomra. Mosogathatom most már a fekete lelkemet életem végéig, magyarázhatom a bizonyítványomat, rakhatok az asztalra, felejtőnek, száz icce pezsgőt, száz szál gyertyát, a történet kész, elindult útjára, a közös emlékezet működni kezd, úgy vonulok be a szlovákiai magyar történelembe, hogy Csapot, hordót, mindent elfelejtett Csokonai Pőre Taszárd. (Pőre Taszárd: természetesen a nevem anagrammája.)

A sort Mészáros Bandi folytatja. Ő limerickeket olvas föl. Elhűlve hallom a szájából Várady Szabolcs legjobb „badarjait”. Azt hittem, a kitűnő magyar limerick-gyűjteményt, a Magyar Badart itt, a pozsonyi végeken rajtam kívül senki sem ismeri, egyenesen erről akartam előadni, s az ex-tanszékfőnök és praesens-Szókratész megelőz. Az olvasottságával meglepett már néhányszor, de most úgy érzem, az én babérjaimat aratja. Pontosabban persze mindketten a kitűnő költő, Várady Szabolcs rétjét kaszálgatjuk, de hát mit tehetek? Együtt hahotázok Bandival és a többiekkel:

Volt egy nő, úgy hívták, Emese.

Nem tudni, pór volt vagy nemes-e.

Egyszerre két úr jól,

előlről, hátulról...

Mit mondjak? Nem rebbentszeme se.Egy dráma és egy komoly, tudományos értekezés következik. A dráma, azaz a Hizsnyai Ildikó által felolvasott párbeszédes történet két résztvevője egy anyuka és egy apuka hátizsákjából kandikál elő: az egyik egy néger kisfiú, a másik egy fehér kislány. Az anyuka és apuka háttal állnak egymásnak, talán kirakatokat nézegetnek, s a gyerekek így szembe kerülnek egymással. A jelenetet egy jól sikerült fotón kell elképzelnünk, a gyerekek párbeszédét pedig magyarul tanuló szlovákok képzelték el és írták meg – magyarul. Frenetikus beleéléssel, nagy invencióval. – Az értekezés tárgya egy kérdőíves felmérés értékelése. A téma: ki mit tud a magyarokról. Az előadó Hizsnyai Tóth Ildikó, akit – exkluzív, a klasszikus német metafizikába hajló gondolkodása és vizsgafeleletei miatt – annak idején Zeman tanár úr rendre „német” Ildikónak szólított, de ő minden alkalommal kikérte magának a gyanúsítgatást, s öntudatosan vállalta a „tótságát”. Később szlovák honfiúi buzgalma némelyest csökkent, s úgy döntött, hogy amennyiben „tótul” már úgyis épp elegen tudnak, magyarra fogja tanítani a született szlovákokat. S teszi ezt azóta is nagy buzgalommal, s most ím, mindnyájunk őszinte örömére és élvezetére már arról számolhat be, hogy Kondor Katalin, a londoni BBC magyar adása, a budapesti RTL Klub tévé és a komáromi Jókai Színház nap mint nap azzal ostromolják, hogy amikor majd a diákjai állást keresnek, el ne feledkezzen róluk: magyar tévé- és rádióbemondót, magyar valóság-showmant, valamint magyar színművészt a jövőben csakis és kizárólag az ő végzősei közül kívánnak választani. Megtudjuk továbbá az elmés előadásból, hogy a terchovai, kokavai és hričovi szlovák honfiak és honleányok már többet tudnak a magyarokról, mint maguk a magyarok, például azt is tudják, hogy a huszadik század legnagyobb magyar politikusa Orbán Ottó volt.

Bene! – bólintok helyeslően. Ha már a pőre irodalom senkinek sem kell, politikába kell csomagolni. Orbán Ottót Orbán Viktorként eladni! ĺgy kell ezt csinálni.

Nem úgy, mint ahogy Grendel tanár úr akarja az éppen elkezdődött előadásában ránk tukmálni Krúdyt: ex katedra ránk dörren, hogy már pedig az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél a legjobb magyar novella, s apelláta nincs. Ha eszed, ha nem, mást nem kapsz. Csoda-e, ha Grendel Ági, Hushegyi Gábor és Dusík Gabi azonnal külön frakciót alakítanak, s a közben már javában lobogó tábortűz tájékán ellenzékbe vonulnak. Grendel tanár úr pedig éppen ott tart, hogy Paul Heyse ún. sólyomelméletét (amely szerint minden novellában kell lenni egy sólyomnak, azaz egy tárgyiasult központi motívumnak) ő ezennel átkereszteli „szivarelméletre”, s mától kezdve minden novellában kell lenni egy szivarnak. S hogy a szavának nyomatékot adjon, kihívóan rágyújt egy büdös bagóra.

Az asztaltársaság nyikkanni sem mer. Csak a tábortüzet gondozó Andris nevű ifjabb Hizsnyai köhög, biztosan füstöt nyelt. Én is hallgatok, mint a sír. Nem merem elmondani, hogy Krúdy Gyulát nagyon szeretem ugyan, de az már mégiscsak sok, hogy az Utolsó szivar hentesnője versekbe (horibile dictu: Vajda János verseibe) csomagolja az ezredes tepertőjét; csomagolná csak novellákba, mindjárt nem tetszene annyira a Krúdy-opus Grendel Lulunak sem!

Szegény, szegény Vajda János! Életében tepertőt csomagoltak a verseibe, most, halála után száz egynéhány évvel meg limerickeket firkálnak róla. Én például (Várady Szabolcs után szabadon) ilyet:

Volt egy nő, úgy hívták, Gina,

csupa tőgy, csupa vagina.

Fűnek, fának,

csak Vajdának

nem jutott belőle – mi, na?

De mindezt csak gondolom. Mert még mindig tart a Grendel utáni szeppent csend.

Aztán belenyikorog a csendbe egy bicikli: megérkezik a nyelvész Simon Szabolcs. Mint egy szőke Dzurinda: drótszamáron, azaz kerékpáron. A nyomában Csehy Zoli tanár úr – futva. Úgy hírlik, ő is biciklit készül venni, s úgy előgyakorol, hogy versenyt fut némely biciklisekkel, s közben a pedálozás elméletét, Ovidius Ars amatoriáját és Gyöngyösi István Csalárd Cupidóját tanulmányozza.

Lihegve leülnek, s Dusík Anikó máris megadja a szót Szabolcsnak, aki találós kérdést intéz a társasághoz. Fölolvas egy verset, s nekünk meg kell fejtenünk, ki írta. A társaság egyik fele Rabindranath Tagoréra, a másik fele Hazafi Verai Jánosra tippel. A rejtvényt végül maga Szabolcs fejti meg, mondván, hogy a szerző bizony nem más, mint Mittel Ármin, a felolvasott Sebastianus c. verse pedig erősen hajaz Kosztolányi Dezső Számadás című versciklusának az első darabjára. Azaz észre sem veszem, s megint rólam folyik a szó. S én hiába bizonygatom, hogy Kosztolányi verséből csak valami végletes részvétre, az elesettekkel való kozmikus együttérzésre emlékszem, konkrétan pedig csak arra a két szóra, hogy „éji réja”, az én versemben meg sem részvét, sem „éji réja” nincs, s ráadásul nem is egyéb az, mint egy személyes-referencia-nélküli posztmodern nyelvi produktum – hiába bizonygatom mindezt, az olvasói recepció, úgy látszik, nem így működik. Az olvasó nem tud úgy verset olvasni, hogy az olvasottak mögé ne képzeljen személyes hitelt, s talán igaza is van, én pedig csak szánalmas alibista vagyok, aki vers-personaként mártíriumra ítélve (sőt agyonnyilazva), a szövegen túl még a vita, a beszélgetés vértanúságának, erkölcsének a vállalása alól is kivonom magamat.

Hol az igazság mostanában? S a vers környékén van-e egyáltalán igazság?

Kong a kondér feneke, az utolsó érdemi felszólaló szövegével s ötleteivel együtt lassan a gulyásunk is elfogy.

Hizsnyai Zoli, mintha utószót mondana, azt fejtegeti, hogy azért Illyés Gyula sem volt egészen dilettáns, az asztal másik végén meg Grendel Lajos védelmezi Kassákot, isten tudja, kivel szemben, talán saját magával vitatkozik.

Teljesen besötétedett.

A Hushegyi-frakció épp azt vitatja, hogy a rimaszombati Petőfi-szobor jobb oldalra vagy bal oldalra hajlik-e el; Deniz, Grendel ötéves unokája egyre messzebbre csalja a kert sötét bokrai közé a nyolcéves Dusík Rebekát; Hizsnyai Andris meg mint egy modern Tuba Ferkó, csak rakja, rakja a ropogó tüzet, amelynek pirosan száll füstje föl a nagy égre...

Lassan cseperegni kezd az eső. Kezdődik a nyári szünet, de a bérci tetőn már a téli szemeszter hava borong...