Egyetlen pillanatáért megérte leforgatni a filmet

TALLÓSI BÉLA

„Német időkben”, 1938-ban apja nehezen fogadja el, hogy cseh férfihoz köti az életét. Testvére, aki náciként az ukrajnai frontot is megjárja, a nászünnepélyt is megzavarja, hogy kifejezze nemtetszését a férjválasztás miatt. „Cseh időkben”, 1945-ben a csehek részéről éri bántás: Németországba akarják kitelepíteni. Elűzni a hazájából, cseh férje mellől.

Németként és feleségként is kemény drámákat kell megélnie. Ám benne – bármilyen „idők” járnak is – az apja és a testvére iránti szeretetet, illetve a cseh férje iránt érzett szerelmet semmilyen erők, semmilyen bántás és erőszak, a kitelepítés fenyegetése sem tudja megváltoztatni. Nem fordít hátat senkinek azért, mert előnyösebb csehnek vagy németnek lenni. Szeretetében nem tántorítják el az eszmék. Megszökik a szudétanémetek Németország felé irányított menetéből, s elindul visszafelé, férjével közös otthonukba. Agnest Kerekes Vica alakítja, súlyos drámai pillanatokat teremtve.

Miként éli meg, hogy útjára indult az új filmje?

Kavargó érzelmekkel, nagyon nehezen, mivel egy hosszú fejezetnek, négyéves munkának érkeztünk a végére. Ahogy néztem a bemutatón a filmet, leperegtek előttem a forgatás négy évének eseményei, a teljes időszak, amíg együtt élhettem a készülő alkotással. Nagy adag nosztalgia van bennem, s egy kicsit fáj, hogy véget ért az a történet, amely az alkotás folyamatát jelenti. Viszont elkezdődött egy másik: egy érzelmekkel teli drámai film elindulása a közönség felé. Azért is nehéz a bemutató pillanata, mivel négy év hosszú idő, s nehezebb az elszakadás, mint amikor pár hónapig forgatunk csupán. Itt az első év után reménykedhettem, hogy továbbéljük ezt a filmre írt történelmi sorscsapást, a benne megfogalmazott kegyetlenül nehéz egyéni sorsunkat, s ott maradunk színészek egymásnak a történettel, a történetből fakadó élményekkel, azzal a sok pozitívummal, amit kaptunk, kaptam ettől a filmtől. Közelebb hozott azzal a szenvedéssel teli korhoz, amelynek a színészi megélése számtalan kérdést felvetett bennem. Például, hogy amiként Agnes kész rá, én az életemet tudnám-e adni az emberekért, akiket szeretek. S azzal is sokszor szembesített a forgatás, hogy esetenként mennyire önzőek tudunk lenni. Én is az vagyok, amikor csak azt figyelem, hogy én, én, én… és nem azt, hogy a másiknak legyen jó, mert ő fontosabb. A jellemek és az emberi viszonyok próbájáról nagyon sokat elmond ez a film.

Hogyan élte bele magát abba a kegyetlen korba?

Jiří Chlumskývel, a film rendezőjével ez a harmadik közös munkánk. Mára megtanultuk érezni egymás alkotói módszerét. Bízunk egymásban. Ő nem dimenzionálja túl, nem magyarázza agyon a szerep helyét a film valóságában. Beszélgetünk a témáról és a figuráról, s hagyja, hogy kezdjen bennem megfoganni és működni a történet érzelmi háttere. Én magam sem akartam túldimenzionálni, túl sokat foglalkozni előre azzal, hogy mit hordoz a vállán a figura, milyenné, hogyan formáljam. Elég volt, lelkileg helyzetbe hozott, hogy megérkeztem a helyszínre, és ott nyomban átéreztem a történet mélységét. Ott, abban a helyzetben, amikor Agnes elmegy jegyet venni a vasútállomásra, és mivel teremtett lélek sincs a váróteremben, kilép a peronra… Elképesztő látvánnyal szembesül. Szanaszét játékbabák, ruhák, könyvek, elhagyott szemüveg, kifordult, nyitott bőröndök! Az emberek élete ott hever a földön. És nincsenek sehol, akikhez ezek az elhagyott tárgyak tartoztak. Nemcsak színészileg, hanem emberileg is megérintettek azok az energiák, amelyeket a díszlettervező az elhagyott tárgyakkal megteremtett az állomáson. Segített valamelyest átélni, hogy milyen kétségbeesett állapotba kerülhettek azok, akik ott az állomáson kénytelenek voltak hátrahagyni a múltjukat, akiknek az addigi életük tárgyakban ott maradt szétszórva, s elindultak a bizonytalan jövőbe. Közelebb vitt ahhoz is, hogy még inkább átérezzem, mit élhettek át a mieink, a mi kitelepítettjeink.

Agnest sok bántás éri. Férjének volt barátja, Brachtl megerőszakolja. Nem tudja gyermekkel megajándékozni a férjét. Megalázzák akkor is, amikor a jegygyűrűjét kínálja gyógyszerért, hogy a Németország felé tartó menetből vele együtt megszökött Aničkán segítsen. Minek a megélése volt a legnehezebb ebben a gyötrelmes hányatottságban?

Több mindené, több jelenet viselt meg fizikailag és érzelmileg is. A legsúlyosabban a vasútállomáson történtek. De az a jelenet is erősen hatott rám, amikor Agnesért eljön a férje, és kiváltja a lágerből, ahova bezárták, miután szökevényként elfogták. A rendező azt kérte tőlem, próbáljam úgy eljátszani a viszontlátást, hogy amikor Agnes szembetalálja magát a férjével, ne boruljon rögtön a nyakába. Hagyjon szemvillanásnyi időt, mialatt átfut az agyán mindaz, amin a találkozás pillatatáig átment. Kezdve az elválásuk visszásságával. Agnes ugyanis, bármennyire is örül a viszontlátásnak, bizonytalan a férje érzelmeit illetően. Aggályokkal küzd, amelyeket a férj az elválásukkor hagyott benne. Mivelhogy rosszban váltak el. Megerőszakolása után Agnes leveti beszennyezett ruháját, hogy kimossa, s megmosakodjon. Közben azonban berontanak a házba, s ő ott áll hiányos, tépett öltözetben a férje és megerőszakolója, Brachtl között. Próbálja menteni a helyzetet, inkább hallgat, mert nem akarja, hogy a két férfi egymásnak ugorjon miatta. Férje azonban, aki mit sem sejt az Agnes és Brachtl között történtekről, gorombán rászól, hogy ne mutogassa magát illetlenül. Ilyen zaklatott érzelmi állapotban szakították el őket egymástól a háború utáni viszonyok. Agnes ezért nem tudja biztosra venni, mit hagytak a férjében az elválásuk körülményei, s hogy annyi idő után mit érez iránta. Ezért kérte a rendező, hogy ezzel a bizonytalansággal együtt mindaz, ami elválásuk óta Agnesszel történt, ott legyen az arcomon. Villanásnyi idő van ennek az átélésére, mégis olyan katartikus hatással töltött el, hogy amikor átöleltem a férjet alakító Ondřej Vetchýt, kicsordult a könnyem. Azt mondta ekkor Jiří Chlumský, hogy ezért a pillanatért érte meg leforgatni a filmet.

Az a jelenet is összetett figyelmet igényel, amikor a végén meglőnek. Kaszkadőr nélkül vettük fel, ezért nekem kellett összeesve a sárban feküdnöm a hidegben, s viselni azt a fájdalmat is, amit a rám akasztott lövedék okoz, amikor eldurran. Itt arra kellett összpontosítani, hogy minden pontosan működjön. Hiteles legyen a szituáció lelkileg, s a lövedék úgy és akkor durranjon el, amikor és ahogy kell. Ebben a filmben sokszor az volt a nehéz, hogy a technikai megoldásokat, a fizikai megerőltetést egybe kellett hangolni a lelki síkkal. Számomra nem gond, inkább izgalmas kihívás, hogy a belső átélés mellett bizonyos fizikai megerőltetést, fájdalmakat is el kell viselnem. Tágítja a határaimat, előbbre visz. Ha azt mondják, hogy mezítláb kellene végigfutnom az erdőn, megteszem. Még akkor is vállalom, ha kijeneltik, hogy nem követelik, de sokat segítenék vele, ha megtenném. Nem kérdés számomra, hogy megcsinálom-e vagy sem. Amit színészileg lehet, én mindent megteszek.

Számomra az az arca a leginkább megindító a filmben, amikor Aničkát temeti, s elnéz a nyitott sírgödör felett. Ez az arc árulja el, hogy Agnes, a halállal szembetalálva magát, meginog a szerelem erejébe vetett hitében. Hogyan született meg ez a pillanat Anička sírja felett?

Abban hiszek, hogy csak akkor tud megszületni valami, hogyha hatnak egymásra a színészek. Nem is nagyon találkoztam olyan helyzettel, amikor azt éreztem volna, hogy egymagam vagyok a szereppel, vagy egymagam létezem az adott környezetben, térben, helyzetben. A legfontosabb, hogy tudd magad annyira kinyitni, hogy érezd a másikat, s hogy ne az foglalja el a tudatodat a gondolataidat, hogy helyzetben vagy és játszol. A színésznek az segít, ha figyeli a másikat, akkor tud szerepet alakítani, ha rezonálni tud a másikra. A temetési jelenet azért sikerült úgy, ahogy sikerült, mert Aničkából, az ő karakteréből indultam ki. Hogy nem adta fel, ő is ment előre kemény fejjel a szerettei után.

Agnesnek a házasélete sem felhőtlen. Nem tudja gyerekkel megajándékozni a férjét. Amikor az utalást tesz erre, Agnes azzal vág vissza, hogy több gyereke is lehetne már, ha Máriát vette volna el. Mária a férj korábbi szerelme. Ám abban, ahogy Agnes ekkor elfordul a társától, önvád és fájdalom van. Röpke pillanat, de minden benne van.

Agnes figurájában színészileg az volt a nehéz, ugyanakkor csodálatos is, hogy nem beszél sokat. Viszont ha megszólal, a mondatai súlyosak. Pár szóval pontosan kifejezi, amit a világról vagy a másikról gondol. Ilyen tömör közlésnél nagyon fontos, hogy az érzelmek is megszólaljanak. Alátámasszák a szavak igazát, súlyt adjanak azoknak. Vagy mást, többet is elmondjanak, mint a szavak.

Agnes négy férfi életének volt a része. Több bántást kapott tőlük mint simogatást. Emberileg hogyan tudott kiegyezni a sok rosszal, amit Agnes szerepében kapott ?

A természet nyújtott menedéket. A táj, a környezet tudta kimosni belőlem mindazt a rosszat, amit elkövettek ellenem. A természet békítő, nyugtató erővel hat rám. Ezért is vagyok hálás, amikor kint forgatunk ilyen gyönyörű csodás erdős területen, hegyek közt, mint ebben a filmben. Színészileg a mai napig kérdés számomra, hogy haza lehet-e menni úgy egy forgatásról, hogy nem hat rád a szerep. Sokat gondolkozom azon, miként lehet épnek maradni úgy, hogy közben pedig teljesen át tudd adni magad a szerepnek, élni tudd az adott karaktert. Nekem ebben a természet segít.

Egy ilyen súlyos, drámai szerep után, ha a következőkben újra vígjátéki feladattal keresik meg, nem lesz nehéz visszalépni komédiába?

Nem ezzel a kérdéssel lépek ki egy szerepből, és indulok el egy másikba. Különben is, mi a nehezebb? Komédiát vagy drámát játszani? Komédiát nagyon nehéz úgy játszani, hogy ütős és természetes legyen. Mindig azt hittem, hogy én kizárólag drámai színész leszek, és csak szociális témájú történetekben fogok szerepelni. Úgy véltem, hogy a drámai alaphelyzet vagy konfliktus jobban illik az én arcomhoz, hiszen azt gondolom, első ránézésre nem mosolyt vagy kacagást váltok ki az emberekből. Ezért izgatott még inkább, hogyan tudnék vígjátéki helyzetekben is hatással lenni a nézőre. Minden egyes új filmhelyzetben, legyen dráma vagy komédia, mindent elölről szoktam kezdeni. Úgy állok az új feladat előtt, mint egy elveszett kislány az új birodalom előtt, amit éppen elindul meghódítani.

Amikor az állomásjelenetről beszélt, egy másik, hasonló hatású epizód is eszembe jutott. Miután Agnest megerőszakolják, kimossa a ruháit, s kirakja száradni a kötélre. Ekkor rátörnek, és menekülnie kell. A hazaérkező férj csak a frissen mosott ruhákat találja. Beléhasít, hogy talán örökre elveszítette.

Remélem, sokan megértik ezt a jelenetet, az itthagyott ruhák, az itthagyott tárgyak üzenetét. Hiszen az életben is így működik. Az életben is nagy csapás, amikor csupán egy ruhát, egy tárgyat őrizhetünk valakiből. Olyankor kezd kínozni a tudat: nem biztos, hogy teljességgel, minden rezdülésünkkel a része voltunk, a része mertünk lenni annak, aki szeretetével ott volt mellettünk.