Egy szigetlakó elmélkedéseiből

Fodor Kata: Figura 2, tollrajz Lassan negyed százada már, hogy a Fábry Napok egyikén előadást tarthattam természettudományi és műszaki értelmiségünk helyzetéről és szerepéről. Az előadás szövege később – rövidített és kissé „kozmetikázott” változatban – a Hétben is megjelent, s talán valamelyes visszhangja is volt, de igen hamar feledésbe merült. Ebben a tanulmányban arra a kérdésre kerestem a választ, vajon hogyan hasznosíthatná a szlovákiai magyarság azt a szellemi energiát és tőkét, amelyet a szlovákiai magyar értelmiség nagyobb hányadát kitevő mérnökök, természettudományi képesítésű szakemberek és orvosok halmoztak fel. Az akkori körülmények között – ne feledjük: a Prágai Tavasz utáni „normalizáció” éveiben éltünk – a megfogalmazott válasz többnyire csak általánosságokat tartalmazhatott, s még ezt is egyfajta kincstári optimizmussal kellett megtűzdelni, hogy „eladható” legyen. Az írásban többször is utaltam arra, mennyire fontos, hogy a szlovákiai magyarságnak kiépült intézményrendszere legyen, s a különböző szakterületek művelői között megkezdődjön az eszmecsere és párbeszéd. Nem tagadom, a felvázolt elképzelések kissé naivak és földhözragadtak voltak, sőt taktikai megfontolásból eleve ki kellett hagynom azt a részt, amely egy önálló magyar egyetem létrehozását sürgette, miután már a kisebbségi középiskolák nem kielégítő hálózatának felemlegetésével is eléggé ráijesztettem akkori főszerkesztőmre, de becsületére legyen mondva, végül engedélyezte a cikk közlését. Az 1989-es rendszerváltást követően aztán nemcsak a tanulmányban felvetett lehetőségek, hanem más elképzelések is kézzelfogható közelségbe kerültek (legalábbis akkoriban úgy tűnt), s a politikai pártok mellett természetesen különböző társadalmi és szakmai szervezetek is alakultak, amelyekből idővel akár intézmények is kinőhettek volna. Számos egyesület és társaság a Csemadok keretében szerveződött, s ez magában hordozta azt a lehetőséget, hogy a sokat bírált tömegszervezet a megváltozott körülmények között is életképes marad, sőt tevékenységi körét jelentősen kiszélesítheti. Sajnos, ezek a remények megfeneklettek a politika zátonyain. A Csemadokot sokan az Együttélés vazallusának tekintették, s amikor 1994 őszén ismét Vladimír Mečiar került hatalomra, nyilvánvalóvá vált, hogy az addig sem túl bőkezű állami támogatás fokozatosan elapad, s nemhogy a különböző társaságok működtetéséhez nem lesz elegendő pénz, hanem maga a Csemadok is végveszélybe kerül. 1995 áprilisában kiszenvedett a szövetség hetilapja, az éppen 40. évfolyamába lépett A Hét, amely az egyetlen fóruma volt a különböző szakmai egyesületeknek és társaságoknak is. Ezeknek a szerveződéseknek a tevékenységéről és elképzeléseiről a szlovákiai magyar társadalom már akkoriban is csak hiányos információkkal rendelkezett, s mára szinte a feledés pora lepte be őket. Pedig akadt közöttük néhány jobb sorsra érdemes is. Számomra különösen fájó fejezete ennek a történetnek a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság (SZMTT) felívelése, majd fokozatos hanyatlása. Ez a szervezet néhány hónapig tartó előkészítő munkát követően 1990 őszén alakult meg, és 1991. február 16-án tartotta első közgyűlését. Ez az öszszejövetel azért is emlékezetes, mert Zalabai Zsigmond itt körvonalazta először a Bibliotheca Hungarica programját és tevékenységét, Varga Sándor pedig ekkor jelentette be hivatalosan is a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum (NDC) megalakulását. Mivel kezdettől fogva a társaság elnökségének tagja voltam, így belülről figyelhettem meg azt a folyamatot, amelyet jobb szó híján a szlovákiai magyar szellemi élet eróziójának nevezhetnénk. Az SZMTT működésének kezdeti szakaszában egyszerre több feladatot is felvállalt. Ezek közül az első helyen említeném az önálló szlovákiai magyar egyetem (mi csak Jókai Egyetemnek neveztük) szervezeti felépítésének a kidolgozását. Több mint tíz szakember munkálkodott ezen a tervezeten, amely sok esetben már olyan részletes volt, hogy ennek alapján akár tanszékeket lehetett volna felállítani. Bizonyos taktikai megfontolásból úgy döntöttünk, addig nem tájékoztatjuk a nyilvánosságot, amíg a projekt el nem készül. Sajnos, menet közben olyan események történtek a szlovák parlamentben, amelyek arra kényszerítettek bennünket, hogy még a munka befejezése előtt hírt adjunk a készülő tervezetről. Azért éreztük ezt fontosnak, mert akkor úgy tűnt, hogy egy szerencsétlen parlamenti döntés miatt végleg eltemethetjük az önálló magyar egyetem létrehozásának a lehetőségét. Később persze rá kellett döbbennünk, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban 1992 januárjában a nemzetiségi kultúrák karáról elfogadott határozat is csak afféle „nesze semmi, fogd meg jól”, s nemhogy az önálló magyar egyetem, de még a nyitrai magyar pedagógiai kar is túlságosan merész álom csupán. Ennek ellenére az egyetem tervezetén tovább dolgoztunk, bár a teljesség kedvéért azt is el kell mondani, hogy a lendület kissé alábbhagyott, így csak jó két év múlva, a szlovákiai magyar pedagógusok egyik Léván rendezett összejövetelén jelenthettük be, hogy az anyag elkészült. Ezt eljuttattuk a három magyar párt irodájába, sőt néhány más érdeklődő intézmény is kézhez kapta. Gondolom, azóta is ott porosodik valahol egy polc zugában. Ami a tervezetet illeti, nos, őszintén meg kell mondani, kezdettől fogva bizonyos felemásság jellemezte a munkát. A munkacsoport egyik fele (elsősorban az időközben egyetemmé avanzsált nyitrai pedagógiai főiskola tanárai) afféle önálló pedagógiai felsőoktatási intézményként képzelték el a Jókai Egyetemet, míg a másik fele olyan tudományegyetemről álmodott, amely a pedagógusképzés mellett felvállalta volna a társadalom- és természettudományi szakemberek felkészítését, továbbá az újságírók, a színészek, a „kultúramenedzserek”, a közgazdászok és a református teológusok képzését is. A papírra vetett tervezet végül torzó maradt, és lényegében az elsőként említett „minimálváltozattal” azonos. Az egyetem tervezetének kidolgozásában elsősorban természettudományi és műszaki szakemberek vettek részt, legtöbbje maga is pedagógus valamelyik felsőoktatási intézményben. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a szlovákiai magyar társadalomtudományi szakemberek – tisztelet a kivételnek – nem mutattak érdeklődést e munka iránt. Mint ahogy a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság tagjainak túlnyomó többsége is a reálértelmiség soraiból került ki.

Az egyetemi tervezet kidolgozása mellett megkezdődött egy másik fontos munka is: a szlovákiai magyar értelmiség egyfajta feltérképezése, bár ebben az esetben a „katalogizálás” lenne a pontosabb kifejezés, hiszen egy több mint 200 nevet, címet, alapvető adatokat tartalmazó lista készült olyan szlovákiai magyar értelmiségiekről, akikkel az egyes feladatok megvalósítása során számolni lehet. Különböző okok miatt a jegyzékbe felvett személyek közül sokan nem váltak aktív tagjaivá a társaságnak, s az SZMTT hatósugarát a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült az egész magyar nyelvterületre kiterjeszteni.

Magát a társaságot is többen úgy képzelték el, hogy az az értelmiség egyfajta szakmai fóruma lesz, ahol egyrészt az azonos érdeklődésű emberek vitatnák meg szakterületük izgalmas kérdéseit, másrészt a különböző tudományágak művelői a tudományos élettel kapcsolatos problémákról cserélnének véleményt. Az alapszabály természetesen ennél jóval tágabb működési keretet biztosított, hiszen tudatosítottuk, hogy a szlovákiai magyar társadalom nélkülözni kénytelen olyan intézményeket (kutatóintézeteket, közművelődési létesítményeket stb.), amelyeket a többségi nemzet saját szellemi épülésére az állami költségvetésből működtet. Már az indulás pillanatában megfogalmazódott az az igény, hogy el kell végezni a szlovákiai magyar társadalom sokrétű vizsgálatát. Az SZMTT szervezésében több szakmai tanácskozásra került sor. 1991 decemberében Dunaszerdahelyen a szlovákiai magyarság egészségi állapotáról hangzottak el előadások, ezeket azonban megfelelő folyóirat és az anyagiak hiánya miatt sajnos nem tudtuk megjelentetni. A dunaszerdahelyi konferencia egyértelműen rámutatott arra, hogy a szlovákiai magyarság táplálkozási szokásai, életvitele és a kisebbségi sorsból fakadó stresszhelyzetek kimutathatóan visszahatnak a Szlovákiában élő magyarok életminőségére, várható élettartamuk akár évekkel is elmaradhat a szlovákiai átlaghoz viszonyítva. Ezen az öszszejövetelen szó volt az egészségi felvilágosítás fontosságáról, s természetesen az orvosok társadalmi szerepvállalásáról is. A társaság orvosi szekcióját ugyan azóta sem sikerült megalakítani, viszont a dunaszerdahelyi tanácskozás folytatásaként a komáromi Selye Napok keretében több ízben is tartottak orvosi szakmai napot.

A másik terület, amelyre figyelmünket összpontosítottuk – az agrárágazat volt. 1993 márciusában az ipolysági mezőgazdasági szakközépiskolával közösen az SZMTT a dél-szlovákiai régió mezőgazdaságának helyzetéről, kilátásairól és fejlesztésének lehetőségeiről rendezett szakmai tanácskozást.

A társaság természetesen folyamatosan figyelemmel kísérte a szlovákiai felsőoktatási intézményekben tanuló magyarok számának alakulását. A kedvezőtlen statisztikai adatok ismeretében arra az elhatározásra jutottunk, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével közösen összehívunk egy konferenciát, amelyen megvitatjuk a legfontosabb teendőket. A Pozsonyban megtartott összejövetelen meglepően sokan voltak, és az elhangzott felszólalások alapján ítélve mindenki tisztában volt a helyzet súlyosságával. Az SZMTT felajánlotta segítségét a magyar középiskoláknak, ez az együttműködés azonban elsősorban az anyagiak hiánya miatt nem bontakozhatott ki. Mindenekelőtt azt szerettük volna, ha a társaság tagjai a magyar iskolákban népszerűsítették volna az egyetemeket és általában az értelmiségi pályákat, beszámoltak volna saját munkájukról, hogy kedvet csináljanak a továbbtanuláshoz. A magyar egyetemisták szervezeteivel is kerestük a kapcsolatot, mivel úgy tapasztaltuk, hogy sokan nincsenek tisztában azokkal a lehetőségekkel, amelyek szakmailag és talán anyagilag is segíthetnének rajtuk. Több diák a társaság közreműködésével külföldi egyetemen tölthetett egy-két szemesztert, illetve bekapcsolódhatott olyan programokba, amelyek szakmai fejlődését segítették. Mindezek ellenére a társaság és a magyar egyetemisták klubjai között nem alakult ki tartós együttműködés, ami véleményem szerint főleg a magyar egyetemisták megosztottságával magyarázható. Például a pozsonyi diákság féltucatnyi klubban aprózódott szét, és ezzel gyakorlatilag elenyészett az a kohéziós erő, amely annak idején a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban még nagy számú érdeklődőt volt képes egybetartani. Ez a szétforgácsolódás a jövő szempontjából is veszélyes. A mai szlovákiai magyar szellemi és politikai elit képviselői annak idején a különböző ifjúsági és diákklubokban ismerték meg egymást, és ezt a koncentrált szellemi energiát a rendszerváltás idején, illetve a következő években jól lehetett kamatoztatni. Félő, hogy a Csemadok fokozatos széthullása és a szlovákiai magyar ifjúsági és diákmozgalom passzivitása legalább olyan súlyos csapást jelent majd a kisebbségi társadalomra, mint a kedvezőtlen demográfiai statisztikák és gazdasági mutatók.

Az SZMTT tevékenységéről szólva természetesen meg kell említeni azokat a rendezvényeket is, amelyek a magyar tudományos és szellemi élet kiváló képviselőinek évfordulóihoz kötődtek. 1991 szeptemberében Párkányban egy tudományos tanácskozás keretében emlékeztünk meg Széchenyi István születésének 200. évfordulójáról. A helyszín kiválasztása nem volt véletlen, hiszen a „legnagyobb magyar” egyebek mellett a Lánchíd felépítése körül szerzett elévülhetetlen érdemeket, s ezek éppen Párkányban, a Mária Valéria híd csonkjainak tövében kaptak különös nyomatékot. A társaság kezdettől fogva a híd újjáépítésének ügye mellé állt, és a Széchenyi-emlékülést követően a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetével közösen egy szakmai tanácskozást is szervezett, amelyem Esztergom és Párkány vezetőinek, valamint a híd potenciális újjáépítőinek jelenlétében bemutatták az egyes tervjavaslatokat is. (Némi elégtétel számunkra, hogy 10 évvel az emlékülést követően megvalósult az oly sokáig vajúdott terv…)

A társaság egyéb rendezvényei közül még megemlíteném azt a két emlékülést, amelyet Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. és Jedlik Ányos halálának 100. évfordulója alkalmából rendeztünk. A Jedlik-megemlékezést a nagy fizikus szülőfalujának, Szímőnek a vezetőivel közösen szerveztük, és sajnos ez volt az utolsó olyan rendezvényünk, ahol a társaság szervezetként lépett fel. Azóta jobbára csak az egyes tagok szerepelnek, például mint előadók a pedagógusok nyári egyetemein vagy a Csemadok valamelyik helyi szervezetének rendezvényén.

Ha ennek a lendületvesztésnek az okait keresem, mindenekelőtt a megváltozott politikai légkört kell megemlítenem. A rendszerváltáshoz elsősorban az értelmiség fűzött vérmes reményeket, de néhány év elteltével rá kellett döbbennie arra, hogy az események alakításában nem játszhat meghatározó szerepet, sőt aktív jelenléte a mindenkori kormányzó hatalom számára kellemetlen vagy elfogadhatatlan. Nem véletlen, hogy az egyetemek anyagi gondokkal küszködnek, a tudományos kutatás már csak a megszállottakat vonzza, a tehetséges fiatalok jól menő cégeknél vagy külföldön próbálnak szerencsét. Az SZMTT tagjai közül többen is egyetemen oktatnak, ezért egyre nagyobb erőfeszítésükbe kerül korábbi életszínvonaluk fenntartása. Sokan afféle szigetlakókká váltak, akik teljesítik ugyan az önmagukra kirótt penzumot, de már belefáradtak az időt rabló – és sziszifuszinak tűnő – közösségszervező munkába, mert ez az alkotáshoz szükséges energiát emészti fel. Úgy vélem, nagy szükség lenne egy professzionális „kultúramenedzselő irodára”, amely bizonyos szellemi tevékenységek – pl. szakmai tanácskozások, ismeretterjesztő előadások – számára lehetőségeket biztosítana, s emellett megteremtené az együttgondolkodás szakmai fórumait, illetve a különböző társaságok, szerveződések közötti együttműködés kereteit.