Egy misztikátlan misztikus

Giacinto Scelsi (1905–1988) életéről írni szentségtörés. Határozott célja volt ugyanis, hogy biográfiailag kiiktassa önmagát abból a folyamatból, melynek nem alakító tényezője, csak befogadó edénye, azaz médiuma. Mielőtt az olvasó a lesajnáló „ezoterikus” jelzőt vagy az önjelölt misztikus címkét ragasztaná a mára kultikussá vált zeneszerzőre, le kell szögezni: médiumsága nem beteges világmegváltó pózok és célok szövevénye. Ez abból is látszik, hogy noha a zeneszerzői munkát elsősorban a transzcendencia emberi tényezőn való átáramlásában látta (ez közel áll a medium art néven ismert irányvonalhoz), nem érezte föltétlen szükségét az üzenet missziós közvetítésének. Csak egy fiatalkori fényképét engedte közölni: kerülte a külső én betájolhatóságát. Amikor fotót kértek tőle, egy kört rajzolt, alá egy vonalat húzott: ezt küldte kép helyett. Alkotói periódusának második részében már odáig jutott, hogy papírra sem vetette műveit, csak magnószalagra rögzített improvizációk maradtak (ezek a zeneszerző barátaihoz kerültek lejegyzésre, ez adott okot arra is, hogy Vieri Tosatti zeneszerző azt állíthatta, hogy a Scelsi nevén futó darabok jó néhányát ő komponálta!). A nápolyi arisztokrata család sarjaként világot látott szerző (aki francia nyelven három szürrealista verskötetet is megalkotott), miután megismerte és tanulmányozta a keleti zenét, a meditációt és a kontemplációt kísérelte megjeleníteni, a nyugati zenei hagyományok nyelvét erősen felfrissítve. A második világháború traumája után mentális krízis gyötörte, melytől sikerrel szabadult meg, s melynek eredményeképp saját bevallása szerint egyszerűen elfelejtette korábbi zenei nyelvét és maximálisan elidegenedett korábbi énjétől. Ennek a traumának és felejtésnek a feldolgozása Scelsi életművének második szakasza: önmagán dolgozott, de úgy, hogy mindannyiszor önmagát vesztette el. Zenéjében így kap egyre nagyobb szerepet az üresség tudata, a mérhetetlen térérzékelés félelme: ez utóbbi azért érdekes, mert Scelsi szerintem a világ és az örökkévalóság alaptörvényeit elsősorban az orphikus harmóniatanra alapozza.

A CD nyolc Scelsi-művet tartalmaz, ezekből kettő szoros kapcsolatot alkot, a ragyogó és meglepően tonális szerkesztésű Ave Maria és a katolikus liturgia misztikáját megidéző Alleluja 1970-ben keletkezett. Az Ohoi a teremtés zeneiségének, a teremtő elvek működéséből keletkező hangzásoknak a feltérképezése, az Ygghur című alkotás viszont már az ember létét tárgyalja. Ez utóbbi egy zenei biográfiarészlet: egy az emberélet három korszakát megjelenítő kompozíció része. A szanszkrit cím megtisztulást, katarzist jelent, a mű arról az útról ad számot, melyet Scelsi az én felfedezése és szétmorzsolása során bejárt, ezért is javaslom a CD hallgatását e részlettel kezdeni. A szintén szanszkrit című Anagamin a kör megzenésítése, mely úgy hat, mint Scelsi fényképpótló rajza: nem az a fontos, kihez hasonlít a kör, hanem hogy a mögötte levő lény képes-e részt venni az újjászületés és a megtisztító szenvedés ciklikusságában. A 11 ütősre komponált alkotás a nirvánába tartó lélek harmadik lépcsőfokán tapasztaltak megjelenítése. A címadó Natura renovatur e mű ragyogó továbbgondolása. A műveket a Müncheni Kamarazenekar tolmácsolásában, Christoph Poppen vezényletével és a tanítvány, Frances-Marie Uitti előadásában élvezhetjük. A keleti tanok zenei transzformálásában művészete talán csak John Cage vagy Sylvano Bussotti zenéjével mutat némi párhuzamot.

A zene Scelsinél mérhetetlen áradás, mely ha kell, akár egyetlen hangmagasság félelmetes sokrétűségében és a kiismerhetetlenből tart az érzékelhető irányába. Itt is fontos megjegyezni: számára nem a zene misztifikálása fontos, hanem az emberin átszűrődő zene vagy zaj analízise, a mértékegység megtalálása, mely révén feltérképezhető az ismeretlen világa.

Giacinto Scelsi: Natura renovatur. ECM Records, 2006