Egy lappangó művészet politikai igazolása

Vanda, a kirakatbábu, lavírozott tollrajz, 2001Kopócs TiborA 2001. év végéhez közeledve, a prágai Nemzeti Galéria New Connection – Új kapcsolatok kiállításán sétálva váratlanul az 1989 előtti kiállítótermek hangulatát éreztem. Elkötelezett művészet! Ez a rácsodálkozás Michal Nesázal cseh képzőművész három festménye láttán fogalmazódott meg bennem, pedig nem a tájképfestők, a kerületi leonardók és michalengelók kiállításán történt mindez, hanem a csehországi Jindřich Chalupecký díj és a szlovákiai Mladý slovenský výtvarník roka (majd TONAL) díj győzteseinek, illetve döntőseinek csoportos kiállításán. Sőt, az elmúlt évtized új cseh–szlovák művészgeneráció reprezentatív, New Yorkot (a World Trade Center!) is megjárt tárlata most Közép-Európa egyik legrangosabb modern és kortárs művészeti gyűjteményében a Vásárcsarnokban (Veletržní palác) látható. Nesázal három vászna közül kettő az Örök szépség, egy pedig a 2001. szeptember 11-e címet kapta. Eddigi meggyőződésem szerint a tehetséges fiatal művész munkáira a posztmodern irónia, a giccs-imitáció volt a jellemző, amit a természet idilli, paradicsomi világával fejezett ki, pl. tájképeivel. Legújabb festményével, amelyen az örök szépséget jelentő zöld mezők és kék tavak sivataggá és véres oázisokká változtak, azonban egy közelmúltban gyakran érvényesített stratégiát vállal fel – aktuális politikai, történelmi eseményre reagál naprakészen. Megváltozott a világ, így a kultúra és a művészet is a New York-i fekete kedd után! Az elkötelezett művészet ismét teljes vértezetében a porondra lépett, azaz a művészetnek az a változata, amely művészeten kívüli célokat szolgálva, eszközként jelenik meg a mozikban, a színházakban, a kiállítótermekben és az irodalomban egyaránt.

A művészetben sohasem születtek egyik napról a másikra forradalmian új megoldások, gondoljunk csak a stílus fogalmában rejlő csapdákra. Michal Nesázal sem új festői nyelvet alkalmazva nyúlt az aktuálpolitikai témához. A történteknek társadalmi és művészeti szempontból is mélyreható gyökerei és következményei vannak. A mindenki által teljes joggal elítélt és elítélendő terrorcselekmény csak az érem egyik oldala, a másik a terrortámadásra adott válasz és a világ politikai, hadi, pénzügyi, gazdasági életében beállt változások értelmezése, értékelése, ami távolról sem egységes. Ma már egyértelmű tendencia, hogy egyes ágazatok szeptember 11-e leple alatt korábban felgyülemlett gazdasági gondokat is orvosolni akarnak. Ezzel együtt, ami az elmúlt hetekben az észak-amerikai kontinensen a kultúrában és művészetben történt, így például az amerikai akciófilmek, a háborúellenes Lennon-dalok vagy éppen Simon és Garfunkel egykori slágerének ajánlott mellőzése, a montreali Kanadai arab művészek kiállítás megnyitójának bejelentett elhalasztása, mind egy korábban is létező társadalmi és kulturális alternatíva megerősödését, térnyerését jelzik. Ezek a hetek és hónapok mindenképpen a politikai és kulturális konzervativizmus megerősödését jelentik az USA-ban. Ismét egy olyan jelenséggel szembesülünk, ami mindössze újra aktualizálódik, hiszen nem volt ismeretlen, például az előző negyed évszázadban sem, ám a kulturális nomadizmus, a multikulturalizmus művészete idején háttérbe szorult. A többek által már évek óta idejét múltnak nyilvánított posztmodern művészet, immár elmúlásának szimbolikus dátumával is felruházható – 2001. szeptember 11. Mi már csak ilyenek, javíthatatlanok vagyunk, szeretjük a pontos időszámítást, s ha lehet, akkor ez essék egybe jelentős történelmi eseménnyel. Búcsú a multikulturalizmustól, irány a kulturális konzervativizmus és nacionalizmus! – így is összefoglalható napjaink új kulturális paradigma-hipotézise. Most az amerikai művészeti élet rezdüléseit érdemes figyelemmel kísérni, hiszen az nem egy esetben meglepő lépésekre szánta el magát, mint például 1948 és 1951 között, amikor a párizsi művészet amerikai képviselőit megszégyenítő módon ebrudalta ki New York galériáiból, hogy az USA nagyhatalmi ambícióinak jobban megfelelő (ezt amerikai műtörténészek állítják!), akkor már néhány éve létező absztrakt expresszionizmust karolják fel. Ez várható a korábban kánonná vált multikulturalizmussal szemben is. A konzervativizmust illetően részünkről sem egy új jelenséggel állunk szemben, bizalmasan ismert számunkra a közép-európai „állami kultúrpolitikai giccs”. Elég az 1994–98 közötti szlovákiai kultuszpolitikára visszagondolni, amikor állami költségen készítették el a szlovák államiságért elévülhetetlen érdemeket szerzett személyiségek bronzpanteonját. Elég Varsóba kitekinteni, ahol Maurizio Cattelan II. János Pálról készített szobra/objektje oly mértékben felháborította a lengyel szejm egyik konzervatív képviselőjét, valamint az egyházat, hogy az ügy a lengyel főváros Zacheta (állami költségvetésű kiállítási intézmény) igazgatónőjének elbocsátásával fejeződött be. De továbbléphetünk Prágába, ahol a Nemzeti Galéria főigazgatója a cseh művészetre fekteti a hangsúlyt, nem kellenek külföldi kiállítások (így került ki a programból sok más mellett a magyar avantgárd kiállítása is!), hiszen van mit bemutatni a hazai termésből is. Brünnből most távozik a Németországból hazaköltözött kurátor-igazgató, akit az ezredforduló heteiben támadtak meg cseh és szlovák művészek közösen, amiért elveszi tőlük a teret, s európai kontextusba helyezi az általa vezetett Művészetek Házát. De átruccanhatunk példákért a szomszédos Ausztriába, s főképpen Magyarországra, ahol az elmúlt három évben a 19. századi gyökerekre visszavezethető historizáló, patetikus, propagandisztikus művészet élvezi az állam bőséges anyagi támogatását. Mindez a művészet minőségétől függetlenül történik, a meghatározó a téma és a propagandisztikus cél. Ebben a pontban találkoznak a jelen és az elmúlt évek konzervatív művészeti tendenciái, azzal a különbséggel, hogy amire az USA készülődik, az már Közép-Európában legalább egy évtizede létező művészeti jelenség – állami rangra emelt kultúrpolitika gyanánt. A kedvezőtlen amerikai előjelek és a konzervatív közép-európai kultúrpolitikai gyakorlat ellenére az Egyesült Államokból reménykeltő és sikeres civil kezdeményezésekről is érkeznek hírek (pl. a montreali kiállítás megrendezéséért szervezett sikeres nemzetközi tiltakozás). Régiónkhoz hasonlóan, Amerikában is ez a szféra, a független művészeti szerveződések hálózata képviseli azt az értékrendszert, amely elutasítja az állami politikai céloknak alárendelt művészetet, amely kevés kivételtől eltekintve mindig is a konzervativizmus talaján mozgott.