Egy keresztényi preambulumról

A kérdés, hogy az Európai Unió készülő alkotmánya (pontosabban annak preambuluma) utaljon-e a kereszténységre (pontosabban a keresztény hagyományokra, illetve értékekre), figyelemre méltóan megosztotta a magyar közgondolkodást is, méghozzá – mint Magyarországon lassan már minden – többnyire a politikai bal-jobb értékválasztás mentén. Ráadásul a kérdést sokan összefüggésbe hozták azzal a – viszonylag önálló – kezdeményezéssel, amely Isten nevének alkotmányba foglalására irányult.

A vita további magyar sajátossága, hogy hatásosan elvonja a figyelmet és az energiákat az alkotmányozás által felvetett azon súlyos kérdések megvitatásától, amelyek Európa jövője szempontjából összehasonlíthatatlanul fontosabbak az említetteknél, de jelenleg e vita hátterében jószerivel fel sem merülnek. A diskurzus ugyancsak figyelemre méltó jellemzőjeként a résztvevők általában a legkisebb jelét sem mutatják annak, hogy meggyőzhetők volnának: mintha mindenki ragaszkodnék ahhoz az utolsó szóhoz, amit ebben az ügyben egyszer és mindenkorra kimondott.

Mindenesetre van ok örvendezni afelett, hogy az európai alkotmányozást övező dilemmáknak legalább ez a része begyűrűzött a mi tájainkra is, hiszen ezekben a hónapokban minden honfitársunk alkotmányozónak érezheti magát: jó esély van arra, hogy a megszülető dokumentum sorsáról hazánkban is népszavazás döntsön majd, ha a most zajló kormányközi konferencia egyszer befejezi a nemrég újrakezdett szövegezési munkát. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a vita Magyarországon is tárgyszerűbb és – ezáltal – hasznosabb volna, ha a hazai vitázók nagyobb tájékozottságot követelnének meg önmaguktól, vagy legalábbis tisztába jönnének azzal, miről is vitatkoznak valójában. Első lépésként már az is üdvös lenne, ha akadna, aki elolvasná, mit tartalmaz jelenleg az alkotmányozó konventben már hónapokkal ezelőtt elkészült szövegtervezet.

Az európai alkotmányozás – eleddig csodálatra méltóan követett – ütemterve szerint ugyanis ma már egy kész szövegtervezetről folyik a legitim vita. Az ötletbörzének a maga dolgát már bevégzett konvent adott fórumot, ma az ott megfogalmazott mintegy százötven oldalnyi normaszöveg-javaslathoz indokolt kapcsolódni.

Márpedig ez a tervezet a maga cirádás preambulumában tesz utalást a kontinens vallási örökségére. Nem nevezi meg a kereszténységet, és persze nem is egyetlen hagyományként utal a vallásra, de félreérthetetlenül az örökségre támaszkodva nevesíti a kontinens – önmagukban is vitát generáló – értékeinek néhányát. E szövegrész elolvastán bizonyosan sokan elállnának szövegmódosító javaslatuktól azok közül, akik olyasmit szeretnének beemelni a preambulumba, amit az a jelen formájában is tartalmaz. Továbbra is lennének persze olyanok, akiknek ez még kevés (és olyanok is, akiknek már ez is sok), de biztosan többen fogadnák el e józannak tekinthető kompromisszumot, különösen annak tudatában, hogy az említett szövegrész is már irdatlan viták eredményeként szervesült a szövegbe.

Hasonló a helyzet Isten nevének alkotmányba emelésével. Ebben a kérdésben az eddig lezajlott vita máris jelentős tanulságokkal szolgál.

Az alkotmányelmélet egy seregnyi lehetőséget kínál azok számára, akik – indokkal vagy indokolatlanul – Isten nevét szeretnék egy alaptörvény (vagy – esetünkben – az európai alkotmányos szerződés) preambulumába foglalni. E lehetőségek némelyike szövegszerűen olvasható jó néhány európai alkotmány bevezetőjében: többek között a lengyelben vagy a görögben, de még a franciában vagy a németben is. (A kérdésnek semmi köze ahhoz, hogy az adott országban államegyház működik-e, vagy az állam és az egyház szétválasztása érvényesül.) Olyan alkotmányfogalmazási technikákról van szó, amelyek ötleteket adhatnak az európai alkotmányozóknak arra nézve, miként fejezzenek ki olyasmit, ami a nem hívők számára nem kívánatos vagy legalábbis nem fontos, a hívők számára pedig (bizony) már-már kifejezhetetlen.

Az alkotmányozó konvent tagjai ebben az ügyben meglehetősen ötletteleneknek bizonyultak: a legnagyobb visszhangot kiváltó szövegjavaslat, amelyet néppárti alkotmányozók egy csoportja (a magyar jobboldal támogatásával) nyújtott be, a hatályos lengyel alaptörvény egyik megfogalmazását szó szerint lemásolva olyan semmitmondó szöveget favorizált, amelyből a kompromisszumra törekvés már eleve kiölt mindenféle értelmet. Mivel egyéb szövegezési formula a konvent asztalára komolyan vehető formában nem került, a százöt tagú testület bölcsen úgy döntött, hogy a kérdésben a maga részéről néma marad. Ma tehát – hangsúlyozom – olyan szövegtervezettel van dolgunk, amely Isten nevét nem tartalmazza.

Európai értelmiségiek egy része és néhány európai ország kormánya – valamint az összes nagyobb keresztény egyház – azonban úgy döntött, hogy a kérdésben újra megnyitja a nyilvános vitát. Ennek során kerültek a figyelem középpontjába (ha kicsit megkésve is) olyan szövegváltozatok, amelyek a néppárti konvent-tagok javaslatánál jóval indokolhatóbban kísérelték meg nyugvópontra vinni a kérdést – szintén meglévő európai alkotmányos példák alapján. E javaslatok közös tulajdonsága, hogy az Isten előtti felelősséget (vagy az Isten jelenlétében történő felelős alkotmányozási tevékenységet) természetesen az alkotmányozókhoz, s nem az alkotmányos intézményekhez „telepítik”. A közkézen forgó javaslatok ezen tulajdonsága egyelőre elkerülte a magyarországi hozzászólók figyelmét.

Alighanem ebből a figyelmetlenségből ered, hogy a kérdésről folytatott magyar vitában újabban elveszni látszik a józan ész. A témában eddig megszólaló szaktekintélyek érveit összerakva elkeserítő tájékozatlanság jelei tapasztalhatók: kiváló elmék képesek ijesztő gondolatokra jutni az európai alkotmány (és egyáltalán az alkotmányosság) mibenlétét illetően. A tökéletesen ártalmatlan szövegjavaslatokból sokan a legördögibb törekvéseket olvassák ki, mintha a világ joga (s az európai jogrendszer) bármit is változnék attól, ha a legszentebb név a máris túlzottan ünnepélyesre sikeredett (és kissé túlírt) preambulumba bekerülne.

Az alkotmányjogászok sem sietnek a közjogban járatlan közírók segítségére. A mai Magyarország sajnálatosan nem dúskál a közjog belső logikáját nehézségek nélkül értő hozzászólókban – legalábbis ebben a vitában. Még a nyilvánosság előtt szereplő alkotmányjogászok egy része is elviselhetetlen nézeteket vall az alkotmány fogalmáról, mibenlétéről és céljáról.

Mindez egy olyan országban történik, ahol tiszteletre méltó hagyományai vannak a magas színvonalú közjogi gondolkodásnak. És éppen abban az évben, amelyben az ország az egyik legnagyobb közjogászára emlékezik (persze csak úgy, magyar módra).

Márpedig a haza bölcse, Deák Ferenc nemcsak tökéletesen értette a magyar közjog valamennyi történeti passzusát, de azokat képes is volt elmagyarázni kortársainak. Követ- és képviselőtársai tökéletesen látták, amit Deák mutatott nekik. Akkoriban nemzedékek egész sora sajátította el a történeti magyar alkotmány nem könnyű (és nem is mindig könnyen fellelhető) szabályait. Elődeinknek nem esett nehezükre pontos válaszokat találni a már szabályozott vagy éppen szabályozásra érett jogi kérdésekre. A magyar közjogi gondolkodás hosszú ideig a brit alkotmányos gondolkodással vetekedett és Európa élén járt. Nemcsak jogászaink tudása, de közmegszólalóink jogi kultúrája, jogtudatossága és jogérzéke is fejlett és híres volt egykoron.

E tiszteletre méltó jogi kultúra kiirtódásáért is a kommunizmus évtizedeit kárhoztathatjuk, természetesen. Az is e számlára írható, hogy az új magyar jogállamiság második évtizedében még mindig nem támadt fel az egykori jogi műveltség. Ezenközben gyakran az állam tisztségviselői is jogot sértenek, a kiskapu-keresés és a kibúvás még mindig nemzeti sport, az egykori hagyományokból éppen a legrosszabb, a pitiáner pereskedés gyakorlata éledt fel, a bíróságokon gyakran megmagyarázhatatlan és sokszor egymásnak ellentmondó ítéletek születnek, a közintézményeinkbe vetett közbizalom teljes joggal olyan alacsony, amilyen, és jogállamunk fundamentumát egy rosszul fogalmazott, szüntelenül toldozott-foltozott, eleve átmenetinek szánt alkotmány alkotja.

Ebben az országban el kell mondani (mert többször megírták már az ellenkezőjét), hogy Isten nevének az európai alkotmány preambu-lumában való esetleges megemlítése semmilyen veszéllyel nem jár a szabadságra, és semmilyen következménnyel nem jár a jogrendszerre.

A bíróságok továbbra sem Isten nevében ítélkeznének, hanem a Köztársaság nevében – az alkotmány és a törvények alapján. Az állam tisztségviselői az alkotmányra, és nem Istenre esküdnének fel. A helyi önkormányzatok továbbra is az önkormányzati rendeletben kihirdetett területrendezési és településfejlesztési terv alapján döntenének – mondjuk – egy helyi muzulmán közösség templomépítési kérelméről, és a döntés megtámadható lenne a bíróságon. Továbbra sem lenne kötelező misére vagy hittanra járni. Továbbra is a nép maradna az állami szuverenitás forrása (Magyarországon). Továbbra is az állam, az alkotmány és a jog volna a szuverenitás hordozója, nem pedig Isten. A bűncselekmény továbbra is bűncselekmény volna a büntető törvénykönyv alapján, és a bűnösség megállapítását továbbra sem befolyásolná az az őrültség, hogy az elkövető netán isteni sugallatra cselekedett. A vallás (nemcsak valamennyi keresztény vallás) továbbra is szabadon volna gyakorolható, kifejezhető, hirdethető és terjeszthető. A vallástalanok továbbra is egyenlő jogokat élveznének vallásos polgártársaikkal. Továbbra is érvényesülne a jog előtti egyenlőség. Az állam szemében továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradna az egyének morális egyenlősége. Az emberi méltóság továbbra is elsőszámú korlátja maradna az alkotmányos hatalomnak. Az ember és polgár szabadsága semmit sem csorbulna. Ezen a kérdésen senki se veszítene és senki se nyerne semmit.

ĺrástudói felelőtlenség annak megfogalmazása, hogy ha egy mai Ábrahám egy mai Izsákot készülne feláldozni, a bíróság felmentené őt, ha bebizonyítaná, hogy tettét áldozatnak szánta. Szó sincs erről. Az emberölési kísérlet akkor is emberölési kísérlet, ha egy alkotmány pream-bulumának úgynevezett invokáció-része tartalmazza Isten nevét, és akkor is, ha nem. Avagy vajon nem jogállami ítéletek születnek-e például Németországban, ahol az alaptörvény bevezetője tartalmaz ilyen szakrális utalást? S vajon nem volna-e helyesebb végiggondolnia mindezt annak, aki ebben a kérdésben írásra ragadtatja magát? Vajon nem várható-e el egyfajta tájékozottság attól, aki közügyekben a nyilvánosság színpadára lép? Bizony még sok hasonló meggondolatlanságot idézhetnénk a magyarországi diskurzusból.

Európában ma arról folyik a vita, hogy indokolt-e, helyes-e, kívánatos-e, ízléses-e, a más vallásúakkal illetve a vallástalanokkal szemben nem kirekesztő-e, ha az alkotmányos szerződés utal a keresztény hagyományokra, értékekre, illetve magára Istenre. Ez legitim, okos, indokolható, bár alighanem lezárhatatlan vita.

Magyarországon – sajátos módon – arról is vita zajlik, hogy az említett kiegészítések milyen közjogi következményekkel járnának az európai vagy a magyar jogrendre, az állam és az egyház szétválasztására, a vallásszabadságra, vagy egyáltalán: szabadságunkra nézve. Ez felesleges, indokolatlan és oktalan vita. Ebben a kontextusban kell kimondani, hogy az említett kiegészítések semmilyen hatást nem gyakorolnának az említett szférákra.

Hogy ezt hazánkban ki kell mondani, annak megvannak a történelmi okai. Oka van a félelmeknek, a veszélyérzetnek és a gyanúnak is. De jó ok volna arra is, hogy a vitázó felek megnyugodjanak.

Az eddigi vita arra volt jó, hogy résztvevőiben tovább mélyítse a gyanút a vitapartnerrel szemben, és e gyanú sajnálatosan hosszú életű lehet. Pedig ha azok a honfitársaink, akik a szóban forgó javaslat elfogadásától tartanak, belátnák, hogy nincs mitől félniük, aligha elleneznék azt annyira hevesen. Ha azok pedig, akik Isten nevének és a kereszténységnek alkotmányba foglalását harcosan kívánják, tudnák, hogy javaslatuk elfogadása mennyire nem jelentene semmit a világra és a világiakra nézve, talán nem is ragaszkodnának hozzá tovább. Különösen, ha elhinnék, mennyire nem számítana az semmit abból a szempontból, amely minden evilági célnál fontosabb.

Utóirat: Ami engem illet, én a fenti egyértelműségek hangsúlyozásáért szálltam a vitába, s vontam méltatlan támadásokat magamra. Nem lepődtem meg a reakciókon.

„Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy szorongattatásnak leszünk kitéve, amint meg is történt, és tudjátok” – írja Pál apostol.

„Annakokáért én is, mivelhogy tovább már nem tűrhetém, elküldék, hogy megismerjem a ti hiteteket, ha nem kísértett-é meg valami módon titeket a kísértő, és nem lett-é hiábavaló a mi fáradtságunk” – olvassuk a thesszalonikiakhoz írt első levélben (3. rész, 4-5 vers), ám végül – ahogy ma mondanák – a levél pozitív kicsengésű, szólván (7-8. vers):

„Ezáltal megvígasztalódtunk reátok nézve, atyámfiai, minden mi szorongattatásunk és szükségünk mellett is, a ti hitetek által:

Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban.”