Egy hírneves komáromi

Id. Szinnyei József Rév-Komáromban született 1830. március 18-án Ferber József néven. (Felmenői 1528-tól számítanak magyar nemesnek.) Nevét tizennyolc évesen változtatta Szinnyeire. Tanulmányait Komáromban, Nyitrán, Pesten és Győrött végezte. Részt vett a szabadságharcban, a bukás után 1853-ig sógoránál, Beöthy Zsigmondnál lakik Komáromban. 1854–1869 között Pozsonyban ügyvédsegéd, majd bankhivatalnok. 1872-ben a budapesti egyetemi könyvtárhoz került, ahol pár éven belül első őrré nevezték ki. Ő dolgozta föl az egyetemi könyvtár teljes könyvészeti és hírlapanyagát. 1888-ban a Magyar Nemzeti Múzeum hírlapkönyvtárához helyezték át. Itt 1901-től igazgatóőrré, 1911-től pedig osztályigazgatóvá nevezték ki. 1899-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1908-ban a Petőfi Társaság választotta tiszteleti tagjául, 1910-ben pedig szülővárosa, Komárom díszpolgárává. A Magyar Történelmi Társulatnak alapító tagja. A maga korában még az alig néhány évvel fiatalabb kortársai is egyszerűen csak Szinnyei bácsinak hívták. Hatvanéves korában kezdett neki élete főművének megírásához és huszonhárom évvel később, 1913. augusztus 9-én annak utolsó füzete szerkesztése közben hunyta le örökre szemét. Halálhíre kapcsán, szinte az összes hazai magyar nyelvű sajtóorgánum megemlékezik róla.

Idén ünnepeljük id. Szinnyei József születésének 175. évfordulóját. Az évforduló kapcsán konferenciák, szimpóziumok folytak róla és vele kapcsolatosan. Manapság leginkább a könyvtárosok és a kutatók érzik munkáinak szükségességét; de vajon tudjuk-e, ismerjük-e eléggé Szinnyei József sokrétű munkásságának nagyságát, máig ható következményét, jelentőségét?

Hatalmas alapkutatásai nélkül ma szegényes lenne, és óriási erőfeszítésekbe kerülne irodalomtörténetünk megírása. Tizennégy kötetre rúgó – a maga idején 129 füzetben megjelenő – Magyar írók élete és munkái c. lexikonsorozata nélkül sok írónk, tudományos munkával foglalkozó szakemberünk neve, életrajza, irodalmi munkássága mára ténylegesen a feledés homályába merült volna, avagy heteket, hónapokat venne igénybe életrajzi adatainak feltárása és irodalmi működésének összeállítása. Ez a mű a maga idejében páratlan volt a világirodalomban.

Mióta Szinnyei több évtizednyi kutatásai, adatgyűjtései után nekilátott és megírta ezt a bibliográfiai jellegű lexikonsorozatát, azóta – azaz az elmúlt több mint száz-száztíz évben – érezhető, hogy a magyar irodalomtörténet-írás már nem az alapkutatásokként is értelmezhető, elsősorban életrajzi és bibliográfiai feltárásokkal foglalkozik – legalábbis a 20. század előtti irodalom esetében –, hanem a művek tartalmi oldalát és a személyiség jegyeit is feltáró monográfiák kerültek előtérbe. Ez nem csak az irodalomtörténet- és művelődéstörténet-írás megváltozásának köszönhető, hanem annak is, hogy volt, aki ezeket a nagyon aprólékos, ám nagyon is lényeges munkákat elvégezte, s így már lehetőség nyílt és több idő juthatott azok bővebb, tartalmasabb kifejtésére és az előbbiek alapján az összegző munkák elvégzésére. Sőt, szerencsére elmondhatjuk, hogy munkásságának folytatója is akadt Gulyás Pál személyében…

Szinnyei felismerte, hogy a 18. és 19. század magyar tudományos publicisztikáinak jelentősebb része nem könyvekben és szaklapokban – utóbbiakban azért sem, mert akkoriban nagyobbrészt ilyen nem is volt – és folyóiratokban jelent meg, hanem az előbbieken túl hírlapokban, napilapokban, évkönyvekben, naptárakban és iskolai értesítőkben. Sok írónk pályafutásának nagyobb részében hírlapíróként működött, és íróink, illetve szakíróink, tudósaink közt még többen vannak, akik első írásaikat hírlapokban adták közre. Szinnyei ezeket a periodikákat vette górcső alá. Összegyűjtötte az utókor számára fontos cikkeket, adatokat és rendszerezte azokat. Ennek lett az eredménye az eredetileg nyolc kötetre tervezett „Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma”, melyből az Akadémia (pénzhiányra hivatkozva) sajnos csak hármat, a „Történelem és annak segédtudományai” két kötetét és a „Természettudomány és mathematika” első kötetét jelentette meg. A gyűjtés többi eredményét, azaz több mint százezer cédulát – mivel nem volt, aki kiadását finanszírozza – az MTA levéltárának adta. A kutatók bánatára ez a mai napig nem jelent meg, nem hozzáférhető, sőt elképzelhető, hogy az anyag elkallódott. Szinnyei mindezek közben összegyűjtötte, megírta és 1878-ban kiadta „Magyarország természettudományi és mathematikai könyvészete 1472–1875.” c. hatalmas repertóriumát, melyet a Magyar Tudományos Akadémia mint pályaművet száz arannyal jutalmazott. Irodalmi és történelmi repertóriumait pedig évtizedeken keresztül rendszeresen tette közzé a Hazánk, a Figyelő és a Századok számaiban.

Szinnyei korán felismerte a magyar sajtótörténet-írás hiányát. Erről egy alkalommal így számolt be: „A ’Pannonia’-nak, a ’Pressburger Zeitung’ melléklapjának, 1848. júliusi száma akadt ez időben [1850-es évek eleje – P. S. megj.] kezembe és ebben olvastam a pozsonyi hírlapirodalomról írt cikket. Már akkor tudtam, hogy hazánk hírlapirodalmának Pozsony volt a gócpontja; azonban e cikk a magyar zsurnalisztikáról mostohán emlékezett meg, amin én éppen nem csodálkoztam, midőn Toldy irodalomtörténetében se találtam arról néhány sornál többet; mintha hírlapirodalmunk nem is tartoznék nemzeti irodalmunkhoz. Ekkor határoztam el magamat arra, hogy a hazai hírlapirodalommal tüzetesebben foglalkozom.” Első monografikus jellegű sajtótörténeti feldolgozását hosszas kutatás után 1862-ben, a Vasárnapi Ujság hasábjain jelenteti meg. Ebben a 18. századi magyar sajtóirodalmat dolgozta föl. Ezek után évenként jelennek meg az újabb feltáró összefoglalásai a 19. század első felének hírlapirodalmáról – egészen 1853-ig –, a Magyarországon megjelenő hírlapok számának, terjedelmének és színvonalának emelkedésével párhuzamosan természetesen egyre rövidebb időszakokat dolgozva föl. Az 1848–49-ben megjelenő hírlapokról külön hosszabb összeállítása született, mivel a szabadságharc ideje alatt hírlapjaink száma jelentősen megnövekedett; azaz míg 1847-ben összesen 33 hírlapunk jelent meg, az 1848–49-es években 86! Ugyanakkor elszomorító, hogy a Bach-korszak első évében összesen 9 hírlapról tudhatott beszámolni, és ez a szám 1854-re is csak 20-ra emelkedett. A Vasárnapi Ujságban 1861-től kezdődően folyamatosan jelennek meg évenkénti bontásban és kimutatásban a magyar korona alá tartozó területeken megjelenő hírlapokról az összefoglaló repertóriumok, feltüntetve az évenkénti változásokat is. Ezt 1868–69-től már bizonyosan Szinnyei készíti. Minden egyes lap esetében jelzi típusát (politikai, vegyes, egyházi, szépirodalmi, humorisztikus stb.), a lap nevét, fő tartalmi jellemzőit, hányadik évfolyamánál tart és ki a lap szerkesztője.

Érdemes ezekbe az adatokba egy kicsit bepillantanunk, mert láthatjuk, hogy a dualizmus korában milyen óriási fejlődésen és gyarapodáson ment keresztül a magyar nyelvű sajtó. A kiegyezés évében 80, a rákövetkező évben pedig már 140 magyar nyelvű hírlap jelenik meg. 1880-ban 368, 1890-ben 636, a Millennium idején 801, a századfordulón 1102, az 1910-es évek elején pedig már több mint ezerhatszáz. Ugyanakkor talán nem érdektelen az az adat, hogy 1870-ben a 146 magyar nyelvű lap mellett 114 jelenik meg idegen nyelven, melyből 64 német és 9 „tót” nyelvű. 1900-ra ez a szám úgy változik, hogy németül 157 hírlap és 30 folyóirat, azaz összesen 187, „tót” nyelven pedig 11 hírlap és 17 folyóirat, azaz összesen 28 jelenik meg.

Igen ám, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem elég a lapokat csak összegezni, nem elég ezekből repertóriumokat, bibliográfiákat készíteni, ha az érdeklődő olvasó vagy a kutató ezekhez a lapokhoz nem tud hozzáférni. Az ő felléptéig a hírlapokat ugyanis nem tartották valami nagy becsben, ha egyáltalán meg is őrizték, akkor is rendszertelenül és mostoha körülmények között tárolták. Kereken 125 éve, 1880. október 16-án A Honban közzétett tárcájában szorgalmazta egy Országos Hírlap-könyvtár felállítását. Sőt, javaslatában az szerepelt, hogy egy fővárosi országos gyűjtőkörrel rendelkező hírlap-könyvtár felállításán túl minden nagyobb vidéki városban létesüljenek ilyen jellegű intézmények, melyek elsősorban a „saját vidékükbeli hírlapokat gyűjtenék össze és csak azután terjesztenék ki figyelmüket egyéb hírlapokra”. Cikkének elején kiemelte: „…hazánk történelmét az utókor lapjainkból fogja híven megírhatni. Becsüljük meg tehát hírlapjainkat idejekorán, míg nem késő, hogy azokat teljes példányokban juttathassuk utódjainkra. Ezzel nemcsak irodalomtörténetünknek teszünk jó szolgálatot, hanem történelmünk megírását is nagyban elősegítjük.” Igaz ugyan, hogy már nyolc évvel korábban, a Reform hasábjain megjelent A mi hírlapjaink c. tárcájának végén így zárja sorait: „Alapítsunk hírlapkönyvtárakat!” – ez azonban akkor pusztába kiáltott szó maradt. Most azonban a hírlapok és folyóiratok is fölkarolták az ügyet és a nagypolitikában is visszhangra talált. Hosszú évek küzdelmei után, 120 évvel ezelőtt, 1885-ben végre megvalósulhatott az első országos hírlapkönyvtár. 1889-től mint a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtárának Hírlap-tára működött, melynek első őrévé, majd később osztályigazgatójává őt nevezték ki. Szinnyei azonban nem csak az 1848. évi köteles-példányokról szóló törvény értelmében beszolgáltatott hírlapokat gyűjtötte és rendszerezte, hanem – bejárva az ország összes nagyobb városát a Felvidéktől, Erdélyen keresztül a Bánságig – megpróbálta felkutatni és összegyűjteni a magyar hírlapirodalom minden fellelhető számát. Felhasználható keretként akkor látszólag nagy pénzt, kereken 2000 forintot kapott, melyet két segéd alkalmazására, utazásra és részben vásárlásra tudott felhasználni, de saját fizetésre már nem tellett belőle.

Életében és munkásságában fontos szerepet játszott Komárom és a komáromiság. Alapi Gyula írja visszaemlékezésében: „Ő igazán soha el nem szakadt ettől a kisvárostól: ennek élt és írt élete alkonyáig.” Az 1848–49-es szabadságharc idején Komárom falai között lett honvéddé. 1848. október 20-án jelentkezett katonának és kapott tizedesi rangot. 1849. január 11-én a nyárasdi csatában esett át először a tűzkeresztségen, majd a 37. zászlóalj katonájaként még jó néhány csatában volt szerencséje sikeresen helytállnia az akkor még alig pelyhedző állú ifjúnak. 1849. október 3-án a vár átadásakor már főhadnagyi rangban szerelt le. Naplóját, melyet később a Komáromi Lapokban folytatásokban adott közre, már ekkor rendszeresen vezette. Mégis jellemző ekkori korszakára az a néhány sor, melyet negyven évvel később jegyzett le. A Komáromi Lapok főszerkesztője 1849-ben fölszólította, hogy írjon a lapba, ám ő kardjára csapva azt mondta: „Ezzel fogok az ellenség hátára írni!” 1848–49-es visszaemlékezései, feldolgozásai, amellett, hogy érdekes olvasmányok, máig fontos dokumentumai a korszakkal foglalkozóknak.

Nagy vonzalmat érzett a magyar színészet iránt. Akkoriban a magyar színészet története még nem volt megírva. Mikor a Kisfaludy Társaság pályadíjat tűzött ki a megírására, az ő kérésére – mivel ebben a tárgyban még nem voltak előmunkálatok – könnyítették meg a kiírást. Ő maga nem akart pályázni, de keresett egy olyan fiatalembert – és talált is Váli Béla személyében –, aki az ő anyagára támaszkodva megírta a könyvet. Szinnyei tudva, „mily nagy erdő a [magyar] színészet története, magam is egy 15öd rangú város színészetét írtam meg a Komáromi Lapokban ingyen, sőt a különlenyomatot is én fizettem.” A mű 1884-ben a négy különlenyomat egybefűzésével kötet formájában is megjelent „A komáromi magyar színészet története 1811–1835.” címmel.

Egy másik nevezetes komáromi, Jókai Mór életét is kötetben dolgozta föl (1898), amit akkoriban Jókai hálásan köszönt is neki. Öszszegyűjtötte a Petőfiről szóló irodalmat is, sőt az egyik Petőfiről szóló monográfiánk is neki köszönhető. Több, Komárom történetére vonatkozó cikke is megjelent. ĺrt a rév-komáromi földrengésekről, adatokat szolgáltatott Rév-Komárom halászatához és tízkötetnyi anyagot gyűjtött össze Komárom várostörténetéhez. Hogy ez utóbbiak most hol találhatóak, nem tudni. A budapesti nagy könyvtárakban és kézirattárakban biztos nem. De ha meg is lesz, lesz-e olyan vállalkozó, aki azokat fel is dolgozza?

Végezetül meg kell említeni, hogy éppen az egyik legnagyobb bibliográfusunk bibliográfiája nem volt eddig pontosan feldolgozva. Ami volt, az is hibás és pontatlan volt, bár már több korrekción átesett. Maga is csak a nagyobb cikkeit közölte a Magyar írók élete és munkái c. művének róla szóló fejezetében. Ezt a hiányosságot próbálják a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai pótolni, amennyire lehet, pontosítani, javítani és kiegészíteni. Jellemzésül, Szinnyei cikkeinek számát közel hatodával egészítették ki. Id. Szinnyei József új bibliográfiája még az idén meg fog jelenni.