Egy évad Komáromban

Azzal, hogy 2003 júniusában a lemond(at)ott Kiss Péntek József helyére kiírt igazgatói pályázatot Tóth Tibor nyerte meg, megmaradt a remény az 1999-ben megkezdett, a szakmai igényességet előtérbe helyező társulatépítési koncepció folytatására, egy (művészi-esztétikai) értékközpontú színházeszmény megvalósítására.

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, a kontinuitás nem ilyen magától értetődő. A belé vetett bizalommal ugyanis hatalmas terhek szakadtak az új igazgató nyakába. Egyrészt a kiváló művészi erőkből álló, a fönnállása óta talán legerősebb összetételű társulaton belül emberi-művészi konfliktusok szikráztak, melyek csillapítása különleges lélektani érzéket, empátiás készséget és óriási lelki energiákat igényelt, másrészt júniusban hozzálátni a következő évad megszervezéséhez szinte lehetetlen feladat. Ráadásul az előző évadban kirobbant konfliktusok megosztották a közönséget és feszültséget gerjesztettek a színház (annak szakmai-művészi vezetése) és nézői között is. Kívülről úgy tűnik, a társulaton belüli konfliktus kezelésében Tóth Tibor jelentős eredményeket ért el. Az évad megszervezésére, a dramaturgiai terv kialakítására és a vendégművészek (elsősorban a rendezők) meghívására rendelkezésre álló elképesztően rövid idő, valamint a közönség „háborgó” részének megnyerésére tett kompromisszumok meghatározó módon befolyásolták a szakmai-művészi színvonalat.

Tudom, a közönség nagyobb hányadának véleménye szerint nem évad az évad zenés bemutató nélkül. Az, hogy az én (többször, több helyen kifejtett) véleményem (melyet mindig megkíséreltem érvekkel is alátámasztani) más: magánügy. Komáromban különben is születtek kiváló zenés produkciók, melyek igazolták, hogy a színház ebben a műfajban is képes magas színvonalú alkotásokat létrehozni. Ezek azonban inkább kivételek, s a dologban az a legaggasztóbb, hogy a kevésbé sikerült, sőt a szinte minősíthetetlen színvonalú (sajnos a múltban ezekből is volt bőven) zenés előadások is „tuti” közönségsikert aratnak. A prózai színházak zenés előadásairól történő részletes elmélkedés bőven meghaladná ezen írás kereteit, annyit azonban talán a műfaj legodaadóbb hívei is elismernek, hogy ha az évad 6 bemutatójából 4 zenés, akkor a közönség ilyen igényű része felé az elvárhatónál jóval nagyobb gesztust tett a színház vezetése. Ezek az arányok egy prózai társulat repertoárjában akkor is kétségeket vetnek föl, ha négy egyenletesen magas színvonalú, értékes előadást sikerül létrehozni. Márpedig a Jókai Színház idei zenés előadásairól összességében nem alkothatunk ilyen kedvező képet. Az évad első bemutatója a My Fair Lady. Nyilvánvaló gesztus a közönségnek: az egyik legrégebbi, legismertebb, fülbemászó dallamokkal teli musical. De prózai társulat számára az egyik legproblematikusabb is: szinte nincsenek benne jól megírt szerepek, a zenei rész viszont igényes (ráadásul helyenként ellentmondásos – l. Körtvési Kata zenei vezető elmélkedését a műsorfüzetben), interpretálása fejlett zenés társulatoknak is komoly feladat. Ezeket a „buktatókat” sűrítetten tanulmányozhatjuk a komáromi előadásban, melynek legnagyobb értéke Ferenczy Anna csaknem másfél évtized utáni viszszatérése a komáromi színpadra. Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy a színház társulata jelenleg nagyszerű erőkből áll, egy ilyen formátumú színésznő mellőzése nem csupán vétek, sőt bűn, de súlyos szakmai baklövés is. Csak remélni tudom, hogy az örömteli visszatérésnek méltó folytatása lesz. A viszszatérés fölötti örömöt nem is rontanám a produkció részletesebb ismertetésével. Remélem, ha valóban bejön a várt nagy közönségsiker, nem homályosítja el a színház vezetőinek tisztánlátását: ez nem a színházművészeti értékeknek lesz köszönhető!

Nem tudom, a nézők többsége valóban a zenés darabokat igényli-e prózai színházban is, az viszont meggyőződésem, hogy a gyermekek – bár bizonyára gyorsabban, „hálásabban” reagálnak a zenés mesejátékokra – képesek élvezni a prózában eljátszott mesét is. Ezért nehezen érthető, miért a Hamupipőke zenével hígított változatát tűzte műsorára a színház. Ráadásul a Romhányi József és Fényes Szabolcs nevével fémjelzett műnek van még egy csapdája: a zseniálisan ötletes rímek, szójátékok meggyőződésem szerint – ha nem kizárólag, hát elsősorban – felnőttek számára élvezhetők. Ez jól megfigyelhető volt a gyermekek reakcióin, ill. azok hiányán a legsikerültebb, legötletesebb szóvicceknél, szófacsarásoknál. Nem szabadna elfeledni, hogy a gyerekelőadások nem csupán a mának szólnak, a jövő nézőinek ízlését is formálják. ĺgy az a – számos helyen tapasztalt – gyakorlat, hogy ezeket minél kevesebb pénzből, a kevesebbet foglalkoztatott művészekkel „letudjuk”, rövidlátó és többszörösen is káros. Komáromban legalább a színészekre nem lehet panasz. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a társulat nagyon jó erőkből áll, s a Hamupipőkében legalább velük nem „spóroltak”. Nem így a díszleten, melyre nincs jobb szó, mint hogy szánalmas. A Jókai Napok amatőr versenyén is éles bírálat tárgya lenne.

Az évad legjobb előadása Gogol közismert műve, melyet Ház-tűz-néző címen, tehát „tagolva” játszanak. A tagoltság bizonyos szempontból jellemzője az előadásnak. Bodolay Géza rendező ugyanis rengeteg apró játékot, etűdöt épített bele, melyeket a színészek kitűnően játszanak el. Belőlük áll össze egy mégis egységes, magas szinten szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató előadás, melyben az egyes etűdök azért jelentősen különböző súlyúak. A legjobb pillanatok egész lélektani tanulmánnyal felérnek. Ilyen pl. amikor az egész előadás során szüntelenül nyüzsgő, mozgó, táncoló, az eseményeket sokszor némajátékkal kommentáló, kiegészítő, mintegy összefogó Dunyaska (Molnár Xénia) leül az egy pillanatra üresen maradt zongorához (melynél általában a Bodolay által kiötlött néma szereplő, az Álmenyasszony tartózkodik) s odaadóan, elandalodva játssza a Für Elise-t. Ez az apró jelenet egy külön drámát jelenít meg a bumfordi szolgálólány lelkivilágából, rejtett vágyaiból. Vagy Agafja jelenete, amikor a szívére teszi a kezét, de szinte öntudatlan automatizmussal elkezdi ingerelni a mellét, majd „észbe kap” és a saját kezére csap. Bodolay az isteni és ördögi princípium szembenállását (vagy inkább kettősségét) teszi meg vezérlőelvnek, a fekete napszemüveges, menyasszonyi ruhás Álmenyasszonyon kívül „beleszerkesztve” az előadásba két ördögöt is. Ők hárman az ördögi szféra képviselői, míg az isten említését mindig csengőszó kíséri. Ezt a vezérelvet minden igyekezet ellenére sem sikerül egyértelműen értelmezhető olvasattá szerveznie, de hozadéka nem is „lóg ki” az előadásból, sőt házi feladatot is ad a jól elszórakoztatott nézőnek. Az előadás elsősorban mégis a lelki gátlásokról, szorongásokról, belső konfliktusokról s az azokat feldolgozni képtelen ember(ek)ről szól. Talán csak Arina Pantyelejmonovna (Varsányi Mari) a kivétel, ő már túltette magát a saját komplexusain, megbékélt életével. De unokahúgának, Agafjának nem tud segítséget, lelki támaszt nyújtani. Groteszk vonásokkal elrajzolt, egyénített, komplexusaikban mégis rokon figurák a kérők (Dráfi Mátyás, Mokos Attila, Fabó Tibor, Ropog József), de hozzájuk tartozik Kacskarjov (Benkő Géza) is, akit Fjokla Ivanovnának (Németh Ica) sikerült ugyan megházasítania, de ő meg éppen ezt képtelen feldolgozni. Az előadás problematikus pontja, hogy a rendező Podkaljószin szerepét Olasz Istvánra osztotta. A tehetséges színész megkísérli ugyan eljátszani az udvari tanácsos komplexusait, de a fiatalos, inkább serdülő ifjút, mint korosodó agglegényt idéző alkata és a Gogol szövege közötti ellentmondást nem volt képes feloldani.

Dramaturgiailag legérdekesebb, legizgalmasabb döntésnek Ghelderode Barabbás c. drámájának színrevitele ígérkezett. Ghelderode „nagy ötlete” a szenvedéstörténet fordított nézőpontból történő bemutatása. Főszereplője Barabbás (Tóth Tibor), a kegyelmet nyert bűnöző, aki Ghelderode-nál „nem fogy ki a szóból”, Jézus (Szabó Gábor m. v.) viszont vele ellentétben „egy szót sem szól”. A Barabbás szemszögéből megismert szenvedéstörténet a börtönbeli történésekkel, az ítélettel és a végül Barabbásnak juttatott kegyelemmel önmagában is érdekes lehetne, de a szerző igazán nagy ötlete, hogy Barabbás, a bűnöző fölháborodik a Jézus halálából azonnal hasznot húzni kívánó, azt – az elemi jó ízlést is felrúgva – kommersz célokra kihasználni igyekvő Mutatványoson (Varsányi Mari) és társán, a Pojácán (Köleséri Sándor m. v.), s rájuk támad. A rend őrei a komédiások védelmére sietnek, de a nagy keveredésben a Pojáca hátulról leszúrja Barabbást. A haldokló Barabbás elmondja, hogy Jézus halálának volt értelme, s követőjévé válik, testvérének szólítja. Ha belegondolunk: egy társadalom, melyben olyan állapotok uralkodnak, hogy a bűnöző, ha nem is nemesül hőssé, de erkölcsileg fölébe emelkedik, ugyancsak ismerős lehetne, szinte fölkínálja az aktualizálást. Kínálkozik persze számos másféle olvasat, más súlypontú értelmezés lehetősége is. Mindez pedig azért érdemel ennyi teret, azért érdekes, mert Árkosi Árpád rendezésével a legfőbb gondom, hogy nem világos, pontosan miről szól, mi az, amiért 2004 márciusában fontos volt számára Ghelderode drámája. A többi rendben van: Tóth Tibor alakítása erőtől duzzadó, Szabó Gábor néma jelenléte kifejező, azt is mondhatnám példaértékű, Bandor Éva (Mária Magdolna) és Varsányi Mari egészen kiemelkedő epizódalakítást nyújt, de rajtuk kívül is látunk nagyszerű epizódokat (Holocsy Katalin – Pilátus felesége, Dráfi Mátyás – Toronyőr, Köleséri Sándor – de sorolhatnám szinte az egész társulatot). Fabó Tibor (Heródes) és Mokos Attila (Pilátus) sokadszor bizonyítják, milyen nagyszerű színészek, csak most mintha „hozott anyagból dolgoznának”, a nézőben többször fölmerül, hogy ilyennek már látta őket (pontosabban: ezt már látta tőlük). A társulat tagjai tehát ismételten megmutatják színészi kvalitásaikat egy jól megcsinált előadásban, mely megfejthető eredeti mondanivaló híján nem tud igazán heves érzelmeket kelteni a nézőben. Sajnos, úgy vélem, nem véletlen, hogy a színlapon nem szerepel a dramaturg neve. A produkcióból hiányzik a saját értelmezés, Ghelderode darabajának „megfejtése” a közönség számára. A kérdés az, érdemes-e ennyi energiát, ilyen színészi potenciált csupán „jól megcsinált” produkciók létrehozásába fektetni. S ez a kérdés a színház jövője, további művészi ambíciói, haladási iránya szempontjából kulcskérdésnek tűnik!

Nem lebecsülve a „jól megcsinált mestermunkát”, a technikailag tisztes színvonalon színpadra állított előadásokat azért is mertem föltenni a fönti kérdést, mert az évad utolsó bemutatójának (Hubay–Vas–Ránki: Egy szerelem három éjszakája) alapproblémája ugyanaz, mint a Ghelderode-előadásának: hiányzik belőle az alkotók hitének belső izzása, az a kisugárzás, mely meggyőzi a nézőt, hogy az általánosan elmondható (vagy belemagyarázható) mondanivalón, eszmei tanulságokon túl mi az, amit az alkotók igazán húsbavágónak, másképpen elmondhatatlannak, megfogalmazhatatlannak tartottak, mi az, amiért itt és most ezt a művet színre vitték. Mert a tehetséges művész és a hatalmas lelkierővel, nemes tulajdonságokkal rendelkező, mindent a férje támogatásának alávető feleség tragikus története ma is megható. A kérdés megint csak az, elég-e ez a meghatódás egy erős színházi élményhez? Gondolom, az én válaszom a föntiekből világos. Ráadásul az előadásnak ezúttal van egy súlyos tehertétele is. A két főszereplő közül Kukola Józsefnek nem sikerül meggyőzni a közönséget arról, hogy a történéseket szinte csak passzívan elszenvedő Bálintja valóban olyan formátumú költői tehetség, mint amilyen Júlia emberi nagysága, erkölcsi ereje. Ezzel Júlia áldozatának értéke is relativizálódik. Tudjuk, a költő „oly korban élt a földön, mikor… az ember önként, kéjjel ölt…”, s tudjuk, ma talán még többet öl. De magában az előadásban nem találjuk az erre utaló motívumokat, nem tudjuk meg belőle, mit jelent ez a ma nézője számára, nem derül ki tehát az sem, miért és hogyan kellene játszani ezt a darabot 2004-ben. Az előadásban Varsányi Mari groteszk elemekből építkező Melittája jelzi, mi lehetne talán az a stílusvilág, mellyel a fölfoghatatlan borzalmakról szólni lehet. Alakítása prózában ábrázolt haláltánc, egy értékvesztett kor kórrajza. Más stílust képvisel, de az igencsak vérszegény előadáson belül maradandó élményt nyújtó pillanatokat hoz létre a „háromkirályok” Gáspár, Menyhért, Boldizsár (Tóth Attila, Bernáth Tamás, Olasz István) jelenete. Az előadás súlyos hiányossága, hogy a szerzők, Hubay Miklós és Vas István által tudatosan szerkesztett, a cselekménybe szervesen beépített dalok itt külön életet élnek, elválnak a prózai résztől, legtöbb esetben nem továbbviszik és árnyalják, hanem megakasztják a cselekményt. Üdítő kivétel Viktor (Fabó Tibor) dala az etikettről. Az előadás összességében mégis újabb példa a zenés művek által a prózai társulatok elé állított csapdákra.

Az utóbbi években (sajnos!) immár hagyománnyá vált, hogy a Jókai Színházban Beke Sándor igazgatása alatt meghonosított nyári szabadtéri bemutatók zenés produkciók. Igaz, az elmúlt években sikerült ebben a műfajban a puszta szórakoztatáson messze túlmutató (Isten veled, Monarchia) ill. igényesen szórakoztató (Fiatalság, bolondság) előadást is létrehozni. Az idei előadás rendezőjének, Schlanger Andrásnak eddigi munkásságát ismerve remélhető volt, hogy ezúttal igényes és a puszta szórakoztatáson túlmutató produkció jön majd létre Jókai A gazdag szegényekjének színreviteléből. A bemutató után azonban többen tanácstalanul néztünk egymásra, s kérdezgettük: mi akart ez lenni?! A dologban az a legaggasztóbb, hogy a színház büszkén hirdette: Jókai nyomán új, eredeti művet hozott létre Darvas Ferenc zenéjével és Várady Szabolcs dalszövegeivel. Kétségtelen, hogy a magyar (nem csak zenés) színházi életben „nagy neveknek” számító szerzők számos színházi siker részesei voltak, több sikeres és színvonalas adaptáció létrehozásában működtek közre, de jelen művük minden várakozást és képzeletet alulmúlt. Szinte hihetetlen, hogy a színház igényes művészeti vezetése és dramaturgja, valamint Schlanger András rendező nevét adta olyan színvonalú dalszövegekhez, mint a „mi cigányok muzsikálunk, de hát közben felkopik az állunk” vagy „ez nem az én kalapom, nekem nincsen ilyenem”. Az „adaptáció” minőségére jellemzőnek érzem az olyan „apróságokat” is, mint Kaporék történetét, vagy azt, hogy ki mit hoz majd a lakodalomba, elmondják és el is éneklik, fölidézve a nézőben Karinthy zseniális Ady-paródiájának kérdését: „Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” A rendező ezúttal mintha a saját munkáját is ehhez a színvonalhoz züllesztette volna. Olyan alapvető kérdések maradnak tisztázatlanul, hogy a naturalista díszleteket milyen gondolati konstrukció alapján ironizálja (?) helyenként villogó (nemzeti színű!) fényekkel, miért engedi, hogy Molnár Xénia (immár sokadszor és teljesen indokolatlanul) a palóc tájszólást használja olcsó humorforrásként, hogy ha már naturalista módon valódi vizet (tekintélyes mennyiséget) öntenek le a kifeszített sátortetőről, akkor miért nem esik a színpadon eső, amikor szó van róla stb. Próbálja az ember megfejteni Jókai megjelenését is az előadás végén, de csupán belemagyarázásokhoz juthat, mert hiányzik az egységes gondolati építmény, melynek logikus „csattanója” lenne ez a befejezés. S akkor még nem szóltam az Örömódáról mint zárómotívumról, ami az uniós csatlakozás idején igencsak aktuálisnak tűnő (bele)magyarázatokat kínál, és a felületes szemlélő számára frappáns poénnak tűnhet, pedig csak egy stílusában tisztázatlan, dramaturgiailag bicegő (vagy inkább csak kúszó-mászó), gondolatilag követhetetlen konstrukció külsőséges lezárása. Pedig, ha csak Kapor trichinellás sonka fölötti hezitálásának Dráfi Mátyás által színészileg zseniálisan megoldott pillanatára gondolok, elszomorodom a társulatban rejlő értékek ki nem használása láttán.

Ennyi volna a 2003/2004-es évad történéseinek rövid összefoglalása. Reményeim szerint ebből kirajzolódhat egy olyan összkép, mely bemutatja a szakmailag kiemelkedően sikeres, de viharokkal terhes és igazgatóváltással végződő előző évad utáni történéseket. Mint azt a bevezetőben is említettem, Tóth Tibor helyzete, elsősorban kinevezésének késői időpontja, valamint a társulaton belüli feszültségek miatt ebben az évadban nagyon nehéz volt. Sajnos, mégis azt kell mondanom, hogy talán a kelleténél is több kompromisszumot kötöttek, s így az adott körülmények között nem túl magas elvárásoknak sem sikerült megfelelni. Hangsúlyozom, hogy ez a megállapításom a szakmai elvárásokra vonatkozik, mert tartok tőle, hogy a nagyközönség kevésbé igényes része (félő, hogy ez igen széles réteget jelent) módfelett elégedett lehet. Le kell szögeznem, hogy a magamfajta kívülálló, bármennyire is közelállónak érzi magát a színházhoz, az adott viharos körülményekre való tekintettel nem lehet sem képes, sem pedig illetékes eldönteni, mennyi kompromisszumot kellett föltétlenül fölvállalni a helyzet konszolidálása érdekében. Azt azért mégis megkockáztatom: a négy zenés produkció vállalása túlment a „feltétlenül szükséges”-en, s az a fajta igénytelenség, ami pl. a Hamupipőke díszletében vagy A gazdag szegények dramaturgiájában megnyilvánult, már semmilyen külső körülménnyel nem magyarázható, s intő jel a jövőre nézve. Intő jel azért is, mert a következő évad műsorterve is igencsak „közönségbarátnak” tűnik. Közönség alatt itt azt a bizonyos széles, de nem színházesztétikai igényességéről híres réteget értve. A szórakoztatás természetesen a színház (egyik) fő feladata. A fontos az lenne, hogy ez magas színvonalon, s a belső tartalmakat, szellemi izgalmakat keresőkről sem elfeledkezve valósuljon meg. Bármennyire nem szereti ezt a közönség egy része, a színháznak igenis erkölcsi kötelessége a nézők nevelése, ízlésük formálása is. Annak negatív hatását, hogy a szocializmusban ez nem volt különösebben kívánatos (az igényes, gondolkodó ember nehezebben „kollektivizálható” erőszakos ideológiákkal), ma is szenvedjük, színház és közönség egyaránt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy írni, olvasni, sőt beszélni is meg kell tanulnia az embernek, s a színház is egyfajta kommunikáció, amit tanulni kell. ĺgy válhat nagyobbá a csupán szórakozni vágyó élménye is, így döbbenhet rá, hogy a szakmai igényesség a szórakoztató produkciók esetében is azért alapkövetelmény, mert így a kapott élmény erőteljesebb, hatásosabb, maradandóbb. A Komáromi Jókai Színház ma kiváló művészi erőkből álló, nagyra hivatott társulat, az egyetemes magyar (s egyúttal az össz-szlovákiai) színházművészet jelentős értéke, ahol a koncepciózus munka az előző évadban kiemelkedő művészi sikerekhez vezetett. Az egyenes vonalú fejlődést sajnálatos konfliktusok zavarták meg, melyek szerencsére megoldódni látszanak, anélkül, hogy – mint attól egy ideig tartani lehetett – a társulat meggyengüléséhez vezettek volna. Talán van igazság abban, hogy az igényes művészszínházi profil formálódása közben kissé háttérbe szorult a könnyedebb (de nem igénytelen!) szórakoztatás. Az új vezetésnek, mely a helyzetet fölismerve nyilvánvalóan változtatni kívánt ezen (sajnos, a könnyedség nem mindig járt együtt az igényességgel), következetesen kell folytatnia az előzőekben megkezdett irányt, vállalni a művészi értékek képviseletét, megtalálni a gondolati tartalmakat sem nélkülöző, értékes szórakoztatás útját, s a szellemi izgalmakra, katartikus művészi értékekre vágyó kisebbség igényei kielégítésének módját is. Erre az igazgató Tóth Tibor és a dramaturg Varga Emese mellett az új művészeti vezető, Verebes István személyét is garanciának érzem.