Egy elképzelt forradalom veszélyei

„Sosem a tartalommal, mindig a hogyannal van a baj. Minden kimondható, ám hitelességet csak a hogyan nyújt neki.” Egy hete több európai hírügynökség ismertette, számos európai és közép-európai napilap – köztük az Új Szó és a Sme teljes terjedelmében közölte a Felhívás a nacionalizmus ellen című dokumentumot, amelyet huszonhat neves európai személyiség bocsátott útjára. Az aláírók között szerepel Bugár Béla, az MKP elnöke, és Szigeti László, a Kalligram Könyvkiadó igazgatója, akivel az alábbi beszélgetés készült.

Annak a kiadónak az igazgatójaként, amelyet magyar és nem magyar írók közép-európai intézményként tisztelnek, miben látja a Felhívás jelentőségét és időszerűségét?

Jelentőségét tartalmában, erejét kibocsátóinak erkölcsi hitelességében, aktualitását itt és most látom. A posztkommunista országok mindegyikében hol előbb, hol utóbb, milliókat tévesztett meg a „nemzeti” retorika giccsszerűsége. Ami megszólalásra késztette ezeket az olykor merőben más értékrendű európaiakat, az annak a reális veszélye, hogy földrész-szerte egyre több fiatal vakhittel azonosul a nacionalizmus eszméjével. Szinte élvezik, amikor vezéreik a szembenálló elgondolások közé áthidalhatatlan szakadékokat állítanak. S testestül-lelkestül állnak őrt képzelt posztjaikon. Szlovákok, lengyelek, németek vagy magyarok, mindegy. Nemzeti mártíromságtól vértezve állják a sarat. Önimádatuktól túlfűtött tudatuk elpárásítja szemüket, s nem látják a nemzetinek meghirdetett retorika mögött lapuló kockázatokat. A Felhívás kibocsátói azonban jól tudják, hogy nem a fiatalok, hanem az őket ámító politikusok és más személyek az igazi vétkesek.

Csakhogy a szovjet hatalom hamis internacionalizmusa valóban lehetetlenné tette a nemzeti ellentéteket tisztázó párbeszédeket, s 1918, 1945, jogfosztottságunk, továbbá 1956 sebhelyei mindmáig nem gyógyulhattak be.

Ezek valóban magyar trauma-évek, csakhogy a huszadik századot egyetlen európai nemzet sem úszta meg mélyebb sebek nélkül. Tisót és Husákot ugyanúgy ki kellene beszélni magunkból, mint Horthyt és Kádárt, Mečiart és Dzurindát, Orbánt és Medgyessyt. Groteszknek tűnhet, mégis mondom: mindegyikük az általános jólét megteremtésére tett ígéretet. Mindegyikük ugyanazon felelősségvállalás aurájával startolt. Velük szemben erkölcsi kötelességünk a részletező számonkérés. Kishitű az a közösség, amely képtelen kíméletlen szembenézésre. Jövőjének minőségével hazardírozik. A múltbeli és mai magyar, valamint a nem magyar fasizmusoknak a gyökeréig kell hatolni. A múltbeli, továbbá a mai magyar és nem magyar kommunizmusoknak szintúgy. A nacionalizmusoknak is. S kivált a gyökeréig kell hatolni a posztkommunista fordulat kitermelte látható, megbúvó pénzügyi, gazdasági és ideológiai korporációknak. Hogy megtudjuk, milyenek is vagyunk mi, közép-európai nemzetek a szabadságban. Az újsütetű korporativizmusok útvesztőinek korántsem a nacionalizmus a legfőbb szentsége. Legfőbb posztkommunista szentség a korrupció. És amikor ezt mondom, nemzeti büszkeség fűt. Az igazság kimondására való törekvés büszkesége.

Sokan gondolják úgy, hogy aki a nacionalizmus ellen szól, az távolabb áll a nemzet eszményétől, s jóval közelebb a kozmopolitizmushoz.

Nem hiszem, hogy a Felhívás kibocsátói kozmopoliták. Günther Grass Nobel-díjas író német, König bíboros osztrák, Václav Malý püspök, a Charta 77 egyik aláírója cseh, Esterházy Péter, Göncz Árpád és Bugár Béla pedig magyar. Annyiban különböznek a nacionalistáktól, hogy él bennük az ősi, elemi emberi ösztön, amellyel nem állnak ellen a megismerésnek. Mai nyelven: a modernitásnak. Persze az ellenállás is alapvető emberi tulajdonság, a szabadságjog része. Ezzel nem is lenne baj. Sosem a tartalommal, mindig a hogyannal van a baj. Minden kimondható, ám hitelességet csak a hogyan nyújt neki. Legalitást pedig a demokrácia játékszabályainak következetes tiszteletben tartása.

A nacionalizmus a félelmeinkben és kisszerűségünkben lakik, írta legutóbbi könyvében Petr Pithart, a cseh államfői poszt egyik várományosa, majd hozzáteszi: sok mindent a kommunizmusra foghatunk, de a nacionalizmus terjeszkedését azért talán mégsem.

A demokráciára sem, ahogy ezt ugyancsak Pithart mondta. Göncz Árpádék budai lakásán ültünk, mikor kipattant belőle a Felhívás ötlete. És amikor legutóbb Pozsonyban járt, kifejtette, miért lenne megtisztelő, ha egyik közrebocsátója Bugár Béla lenne. Ezt Bugárnak mondta. Mert akkor már tudta, hogy az aláírók zöme nem holmi provinciális, hanem európai értékrendet képviselő politikusnak tartja Bugárt. Jómagam nem Pozsonyban, hanem Gönczéknél fejtettem ki Petr Pithartnak, hogy meghatározó nemzeti költőnk, Csoóri Sándor a Kádár-korszakban nemegyszer vélekedett úgy, hogy a magyar kisebbségek megmaradása demokrácia nélkül nem lehetséges. Ebből egyenesen következett, hogy számára a demokrácia a magyar nép kezében olyan eszköz, amellyel elérhető a teljes magyar nemzet megmaradása, megerősödése, politikai egyesítése. Csakhogy a demokrácia köztudottan nem eszköz, hanem folyamat. Legfőbb célja, hogy a modernitás világából adódó nehézségek közepette előmozdítsa az általános jólétet, szavatolja a törvényességet, megvalósítsa az igazságot, biztosítsa a külső és belső nyugalmat, s a szabadság egyéb áldásait. Nem véletlen, hogy az újkori nacionalista gondolkodás is idegenkedéssel tekint a modernitásra. Márpedig az univerzális emberi gondolkodás nem szűkítheti be önmagát csak azért, mert a modern nacionalizmus megveti a táguló világot, s attól való félelmében, hogy nem felel meg az elvárásoknak, az együttműködési politika lerombolását tűzi zászlajára. Miközben forradalmat hirdet azzal, hogy én vagyok a legjobb, s hogy egyedül én vagyok az erkölcsileg tiszta.

Mitől van az, hogy a politika morálisan lezüllött világa ilyen gyakran érvel a tiszta erkölccsel?

Az emberiség nagy szerencséje, hogy erkölcs nélkül az önérzet halott. A bársonyos forradalom vezéralakjainak minden tettét az erkölcs határozta meg. Ennyi év távlatából naivnak is tűnhet az a hit, amellyel 1990 januárjában a szlovákiai rendszerváltó központ, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen irodájában bejelentettem, hogy magyarok, szlovákok, csehek és lengyelek részvételével nemzetközi rendszerváltó konferenciát szervezek, amelyen végigbeszéljük az erkölcs és a politika viszonyát. Havelt kértem főelőadónak, aki kérésemre a magyar és a lengyel köztársasági elnököt is meghívta. Szűrös Mátyás és Wojciech Jaruzelski eljött, és éppen ez tette számomra kínossá saját ötletemet. Kik beszélnek itt a politika és az erkölcs viszonyáról? Azóta majdnem mindig elszorul a torkom, amikor a politika erkölcsiségéről papol a dogma.

Egy régebbi szlovák nyelvű nyilatkozatában a nacionalista ideológiák rohamosztagaitól óvta az olvasóit, de akkor még abban reménykedett, hogy csak a csőcseléket képesek mozgásba hozni.

Tévedtem. Noha ma sem tartom helyénvalónak miniszterelnököket, értelmiségieket és más, magukat nemzetstratégáknak hirdetőket csőcseléknek nevezni. Sosem tenném. Talán a hazardőr a megfelelő fogalom. A hazaárulót is asszociálja. Mert hazardőr az, aki tömegeket vonultat a terekre, tegye azt Berlinben, Budapesten vagy Klagenfurtban, hogy végeláthatatlanul szitkozódjék vagyonról és kisebbségi jogokról, államhatárokról. Hadd mondjam el, hogy az utóbbi tízvalahány évben a nacionalizmus jelenlétével megbékéltem. Bensőm megtanulta kezelni. Hosszú idő után egyszer mégis lebénított. Egy köztiszteletben álló politikus, tízvalahány évvel a rendszerváltás után, óriási tömeg előtt jelentette ki, hogy a forradalom elkezdődött. Megdöbbentem. Mint akkor, amikor Szűröst, Jaruzelskit láttam. Ott is, itt is a politikai erkölcs teljes hiányát érzékeltem.

Mi vezérelhette ezt a politikust, amikor ilyen mondatokra ragadtatta magát?

A közvélemény szemében erkölcsi politikát folytató politikus nagyon jól tudta, hogy amit mondott, az hazárd. És tudja most is. Mert neki tisztában kell lennie azzal, hogy a forradalom funkciója destabilizáló funkció, és kizárólag a fennálló állapot tagadását lehet igazolni vele. És az is világos a számára, hogy a felforgató-forradalmasító funkció alkalmazásakor a nacionalista vezéralakok és ideológiai korporációik szócsövei mindig a nemzeti megsemmisülés veszélyével, s a nemzet politikai egységesítésének szükségességével érvelnek. Tudom, mit mondok, én is voltam forradalmár. Csakhogy én 1989-ben más célzatú és ideológiájú forradalomban vettem részt 1989-ben. Olyanban, amely nem az együttműködési politika lerombolását tűzte zászlajára. A többpártrendszer, a véleménynyilvánítás szabadsága, a szlovákok a csehek és a magyarok partneri együttműködése, valamint Csehszlovákia bejuttatása az észak-atlanti szövetségbe és a nyugati demokráciák közösségébe együttműködési politikát követelt. Ettől volt bársonyos az a forradalom. S ezért nem lehet bársonyos egyetlen nacionalista forradalom sem. Az csak véres lehet. A szerbek, az írek, a baszkok. Vér és halál...

Tegnap részt vett Milan Hodža volt csehszlovák miniszterelnök turócszentmártoni temetésén. Mint kalligramos vagy a Szlovák Külügyi Társaság nemzetközi tanácsának tagjaként kapott meghívást?

Dzurinda miniszterelnök úr küldte számomra a meghívót, nála kellene érdeklődnie. Feltehetően tudomására hozták, hogy az egykori csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodža emigrációban angol nyelven írt Föderáció Közép-Európában című könyvét a Kalligram adta ki először szlovák nyelven. Hodžát rendkívülien tisztelem. Tagadta a szovjetekkel lepaktáló Beneš kisebbségellenes politikai törekvéseit. Államszövetségről ábrándozott, amelyben egyebek mellett teljes egyenrangúságban él a szlovák és a magyar nemzet. Szememben nem Štefánik, Hlinka és Tiso, nem Dubček és Husák, Čarnogurský és Mečiar a nagybetűs szlovák politikus, hanem Hodža. József Attila Thomas Mann-értékelésével: Fehérek közt egy európai. Politicus par excellence. Végsőkig az együttműködési politika hiteles megtestesítője volt. Nem csoda, hogy el kellett hagynia ezt a térséget. Megnyugvással töltött el, hogy a temetésen Harna István személyében a szlovákiai magyar nemzetrész politikai elitje is képviseltette magát. Jelenléte számomra azt sugallta, hogy földrajzi, történelmi, gazdálkodási, kulturális és nyelvi identitásából eredően a szlovákiai magyar nemzetrész természetszerűleg két állam- és két nemzetstratégia stabilizáló elemének tartja magát, s mint ilyen, a NATO és az Európai Unió keretein belül elsődleges feladatának tartja e kettős identitás legitimitásának kétségbevonhatatlanságát mind a Szlovák Köztársaság, mind a Magyar Köztársaság állampolgárai előtt. Magáért beszél, hogy e kettős identitás harmonizációjának nyilvánvalósága rosszul cseng mind a szlovák, mind a magyar nacionalista állam- és nemzetstratégák fülében.