Egy dráma tanulságai

Azokról az eseményekről, amelyeket Vadkerty Katalin könyve tárgyal, a szlovák közvélemény zömének felületesek az ismeretei. Akik ezeknek az eseményeknek a résztvevői: végrehajtói vagy elszenvedői, passzív vagy néma szemtanúi voltak, lassan eltávoznak az élők sorából. Akik a szlovákiai magyarok diszkriminációjának éveiben születtek, azok is jócskán túlvannak már az ötvenedik életévükön. Másféle diszkriminációknak, másféle atrocitásoknak is szemtanúi, netán szenvedő alanyai voltak, a történelem egyik legabszurdabb diktatúrájában élték le életük legszebb és legtermékenyebb évtizedeit. Pechjük volt. Rossz helyen és rosszkor születtek. Radnóti Miklós halhatatlan sorai kívánkoznak ide: Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, / s míg balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek. // Oly korban éltem én e földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős,- / s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

A szlovákiai magyarságot 1945 és 1949 között sújtó repressziók egyik epizódja csupán a múlt századi barbarizmus forgatókönyvének, egyik láncszeme a múlt század szörnyűségeinek. Nem választható le a többiről, nem tárgyalható azoktól elszigetelten, mert azok logikus folyománya. Ha elítéljük a fasizmust és a holokausztot, a kommunista totalitarizmust és a gulágokat, nem adhatunk felmentést azoknak a „demokratáknak” sem, akik ezeket a repressziókat kitervelték és végrehajtották. Álságos és cinikus az olyan vélekedés, miszerint a németek és a magyarok 1945 után csak azt kapták, amit megérdemeltek. Megint csak Radnóti Miklós szavai kívánkoznak ide: Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép... De „bűnösebbek-e” a többinél? A válasz erre 1945-ben, Csehszlovákiában, így hangzott: igen, a németek és a magyarok bűnös népek, s ezért keményen meg kell büntetni őket. Kollektíve. Mert, ne feledjük: a huszadik század a nagy kollektivista ideológiák és illúziók évszázada is volt. Ortega y Gasset szavaival: a tömegek lázadásáé. 1945 a szlovákiai magyarok számára nem hozta el a felszabadulást, sőt, felszabadulás helyett a teljes jogfosztottságba taszította őket. Jaross Andor fasiszta politikust, Kovács János parasztgazdát és Szabó István illegális kommunistát egyformán.

Ami 1945 és 1949 között a szlovákiai magyarokkal történt, az a huszadik század botrányainak egyike. Ilyen-olyan magyarázat lehet rá, mentség azonban nem. Ami több, mint fél évszázaddal ezelőtt történt, az minden szempontból tarthatatlan.

1. Tarthatatlan morális szempontból. Az egyént, ha bűnt követ el, természetesen, felelősségre kell vonni. ĺgy kivánja az a több ezer éves erkölcsi kódex, amelyre civilizációnk jogrendje épül. Az igazságszolgáltatásnak azonban még az egyén esetében sem lehet a bosszú a vezérmotívuma. Márpedig a magyarokat és a németeket 1945 után Csehszlovákiában sújtó diszkriminációnak a bosszú volt az egyik indítéka. De felelőssé tehető-e Kovács János parasztgazda a müncheni és a bécsi döntésekért? Az akkori csehszlovákiai verdikt szerint igen. Háborús bűnösök persze voltak a magyarok között, csakúgy, mint a szlovákok között. S a háborús bűnösök megbüntetését senki sem kifogásolhatja. Ám ahogy a szlovákok, úgy a magyarok többsége sem nevezhető háborús bűnösnek. A bosszú vezette igazságszolgáltatás azonban nem tesz különbséget bűnös és bűntelen egyén között, s ezzel önmaga erkölcsi legitimitását szünteti meg. Megszűnik igazságszolgáltatás lenni, mert hiányzik belőle a morális tartalom értékfedezete és méltósága.

Az 1945 után hatalomra került csehszlovákiai politikai elit a háborús bűnösség bélyegét egy egész népközösségre rásütötte, s ezzel a rendszer demokratikus és civilizációs alapjait rendítette meg. S itt nem hagyható szó nélkül az ún. demokraták felelőssége, az antifasiszta, de nem kommunista elité. Ez az elit ugyanis azáltal, hogy a magyar- és németellenes repressziókban tevőlegesen részt vett, s ebben a kérdésben átvette a totalitárius diktatúrák módszereit, a saját demokratikus elveit, a demokrácia alapjait kérdőjelezte meg. Az igazi demokrata semmilyen körülmények között sem hagyhatja szó nélkül bűntelen egyének jogfosztását és szenvedéseit. Morális relativizmusával az akkori cseh és szlovák demokratikus elit akarva-akaratlanul a demokrácia alapjait ásta alá, s a kommunista totalitarizmus számára egyengette az utat, amely aztán nem késlekedett a demokratikus elitet is likvidálni. Amikor Beneš lepaktált Sztálinnal, a csehszlovákiai demokrácia halálos ítéletét írta alá.

2. De a kollektív bűnösség elve tarthatatlan az antik-zsidó-keresztény civilizáció humanista alapértékeinek a szempontjából nézve is, amelyeknek egyik alappillére az egyén szabadságának és méltóságának a tisztelete és védelme. A totalitárius rezsimek számára nem gond emberek százezreinek vagy millióinak diszkriminálása, roszszabb esetben fizikai likvidálása. A totalitarizmus hívei és működtetői számára ezek a bizonyos civilizációs alapértékek rég érvényüket veszítették, helyükre pedig a nyers erő és erőszak elvét állították. Ennélfogva nekik morális skrupulusaik sem lehetnek. Civilizációnk humanista értékei csupán akadályt jelentenek hatalmuk érvényesítésének útjában.

Beneš és az akkori csehszlovákiai politikai elit a magyarok és németek jogfosztásával, szülőföldjükről való elűzésével ugyanarra a kollektivista platformra helyezkedett, amelyet máskülönben bírált vagy elutasított. Olyan törzsi nacionalizmussal próbálta legitimálni a németek és a magyarok üldözését, amely összeegyeztethetetlen a nyugati civilizáció és a kereszténység alapértékeivel. Hiszen a fasizmussal szembeni nem kommunista ellenállás éppen ezeknek a humanista értékeknek a megmentéséért folyt. A csehszlovákiai demokrácia nem a kommunista hatalomátvételt követően kapott halálos sebet, hanem már a Beneš-dekrétumokkal, s mindazzal, ami ebből több millió csehszlovák állampolgár számára következett. Emberek milliónak szülőföldjéről való deportálása ismert sztálini gyakorlat volt. Beneš meg a többi „demokrata” már 1945-ben importálta Csehszlovákiába a sztálinista kollektivizmusnak nemcsak a szellemét, hanem a gyakorlatát is. Ezzel pedig letért arról a civilizációs ösvényről, amelyen a cseh és szlovák nemzet ezer évig haladt.

3. Ebből következik, hogy mindazok az események, amelyek 1945 és 1949 között Csehszlovákiában a magyarokat és a németeket sújtották, tarthatatlan történelmileg is. A történelmi Magyarország közös műve volt a Kárpát-medencében a 10. század során letelepedett magyar törzseknek és az itt élő szláv lakosságnak. Az ezeréves szlovák-magyar vagy horvát-magyar közös államiság olyan kulturális egybeolvadást eredményezett, amely a magyarok és a szláv nemzetek nyelvi másságánál is erősebbnek bizonyult, s amelyet a közös török- vagy Habsburg-ellenes háborúk és felkelések még inkább összeforrasztottak. A középkorban betelepített, városalapító németek pedig ugyanúgy őslakosoknak tekinthetők a Kárpát-medencében, mint az államalapító magyarok és szlávok. A németek alapította városok nélkül ma másképpen nézne ki a Kárpát-medence, s más karaktere lenne mind a magyar, mind a szlovák kultúrának. Ez a sok évszázados kulturális szimbiózis és összeolvadás mindegyik itt élő nemzetet gazdagította. Ez formálta olyanná kultúrájukat, hogy kulturális szempontból, például, a magyar ember inkább érezheti legközelebbi rokonának a szlovákokat vagy a horvátokat, mint a máskülönben nyelvrokon finn-ugor népeket, amelyektől évezredekkel korábban elszakadt már.

Amikor tehát én és sok más magyar elítéli az osztrák-magyar kiegyezést követő erőszakos magyarosítást, akkor ezt nem csupán azért tesszük, mert az akkori magyarosító politikát ostobának és rövidlátónak tartjuk. Hanem azért, mert amorális volt, s az egyén szabadságát, amelynek a nemzeti identitás is része, korlátozta, abba kívülről és erőszakosan hatolt be. Továbbá, mert a történelmi Magyarország Szent István-i alapeszméjével került szembe. A Szent István-i örökség elleni támadásával, az állam eszmei alapjainak a kikezdésével tulajdonképpen siettette a történelmi Magyarország felbomlását. Vagyis, paradox módon, az erőszakos magyarosítás hosszú távon éppen az eredeti céljaival ellenkező eredménybe torkollt. Ezért tartok hamisnak minden olyan nézetet, amely a történelmi Magyarország széthullásáért csupán és kizárólag külhatalmi erőket kárhoztat.

Az ún. magyarkérdés beneši-kommunista „megoldása”: deportálások, lakosságcsere, reszlovakizáció, a magyar-szlovák kulturális, interetnikus szimbiózisnak durva és cinikus tagadása, amelyet nem legitimálhat utólag sem a magyarosítás kíméletlensége. Valamely válságban levő kapcsolatot nem lehetséges úgy megoldani, hogy a válságot még jobban elmélyítjük. A Beneš-féle „endlösung” lényegét tekintve szemernyivel sem morálisabb a hitleri és sztálini endlösungoknál, csupán egy számára látszólag kedvező történelmi pillanat cinikus kiaknázása. Jelentős hozzájárulás Csehszlovákia közelgő bolsevizálásához. Beneš és a többi „demokrata” a nemzetállamiság fantomjának oltárán a cseh és a szlovák nemzet alapvető érdekeit áldozta fel. A Sztálintól kapott ajándéknak az ára hamarosan a cseh és szlovák nemzet függetlenségének teljes elvesztése, és a bolsevizmusnak, a szovjet nagyhatalmi érdekeknek való teljes alávetettsége lett.

4. S végül, de nem utolsósorban, az 1945 után történtek tarthatatlanok politikai aspektusból is. Egyrészt azért, amit említettem már: Beneš lekötelezte magát Sztálinnak, s Sztálin igen hamar behajtotta rajta az adósságát. Másrészt pedig máig érően megterhelte a cseh-német és a szlovák–magyar viszonyt. Bár több mint fél évszázad eltelt a Vadkerty Katalin könyvében tárgyalt szomorú események óta, s a szlovákok és a magyarok hétköznapi együttélése akár problémamentesnek is mondható, a kölcsönös bizalmatlanság tüskéje azonban ma is ott sajog sok magyarban és szlovákban. Ma már az is nyilvánvaló, hogy Benešék szűklátókörű, nacionalista ámokfutása helyett a terhes örökségként ránk maradt sérelmek feloldását sokkal inkább szolgálták volna Milan Hodža föderalista elképzelései, amelyeknek, persze, Sztálin nyomasztó árnyékában csupán a távoli jövőre nézve lehetett realitásuk. Beneš azonban nagyobb távlatokban sosem tudott (talán nem is akart) gondolkodni. Akik pedig távlatokban gondolkodtak akkoriban, vagyis a kommunisták, ők egészen más távlatokról álmodtak.

Magyarország és Szlovákia egy időben történő EU-csatlakozása páratlan lehetőséget teremthet a közös múlt újragondolására. Önmagában persze az integráció semmit sem tisztáz. Arra viszont jó lesz, hogy szélesebb horizontba emelje a kérdést. Tanulságokat pedig már most is levonhatunk. Elsősorban azt, hogy minden olyan kollektivista eszme, ideológia, tömegmozgalom, amely korlátozza az egyén szabadságának és méltóságának a kiteljesedését, végső soron nyugati civilizációs alapjainkat kérdőjelezi meg. Vonatkozik ez arra az esetre is, amikor ez a kollektivizmus a vélt vagy valós nemzeti érdekeknek a nevében lép föl. A nácizmus és a bolsevizmus olyan eszmerendszerek voltak, amelyek a lényegükből eredően törekedtek az egyén szabadságának korlátozására, majd teljes likvidálására. Ezzel szemben a második világháború után romjaiból lassan újjáteremtett Európa (legalábbis annak demokratikus, nyugati fele) olyan kollektivizmust hirdet, amely az egyén érvényesülése és boldogulása számára eddig nem látott távlatokat nyit, s amely morális tartalmát és üzenetét az emberi jogok tiszteletéből és védelméből eredezteti. Az emberi jogok tiszteletben tartása és védelme tehát messze nem csupán alkalmi, taktikai-politikai kérdés, hanem az új, demokratikus Európa egyik legfontosabb eszmei alappillére.

A szlovák–magyar közös múlt újragondolásának is ez kell, hogy legyen a kiindulópontja. Egy európai horizontú nemzettudatban sem az erőszakos magyarosításnak, sem a deportációkkal és reszlovakizációval fémjelzett beneši-kommunista nacionalizmusnak nincs semmi keresnivalója.

(Megjelent az OS 2003/májusi számában)