Egy diktátor ismeretlen fiatalsága

A könyv, mely az 1917-es bolsevik hatalomátvételig követi nyomon a későbbi diktátor életét, a tavalyi év egyik bestsellere volt a brit szigeteken, életrajz kategóriában elnyerve a neves Costa Könyvdíjat. A kalandoktól és váratlan fordulatoktól hemzsegő élettörténet regényírókat megszégyenítően könnyed, élvezetes stílusban, mindemellett a legszigorúbb szakmai követelmények megtartásával íródott.

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878. december 6-án a cári birodalomhoz tartózó Grúziában, Gori városában született jobbágy származású szülők gyermekeként. Apja, Visszarion „Beszo” Dzsugasvili nehezen viselte a gyönyörű feleségének kalandjairól terjengő, tulajdon apaságát is megkérdőjelező pletykákat, és ivászataiból hazatérve rendszeresen, nem ritkán brutálisan bántalmazta őt és egyetlen gyermeküket is. A kis Szoszo (így becézték rokonai és a barátai), akinek súlyos pszichés problémákat okozott apja viselkedése, visszahúzódó gyerekké vált. Tízévesen, anyja elképzelésének megfelelően, aki fiát papnak szánta, a gori egyházi iskola tanulója lett. Apja ekkor már nem lakott velük, családját hátrahagyva Tbiliszibe költözött. Szoszo hamarosan kiemelkedett iskolatársai közül, nemcsak tudásával és szervezőkészségével, hanem gyönyörű hangjával is, amit az iskolai kórusban kamatoztatott. Egyszerre volt példás tanuló és a Gori utcáin mindennapos, sokszor véres bandaháborúk résztvevője. A Grúzia-szerte hírhedt városban az erőszak volt az úr, gyakorlatilag semmilyen törvényes rend nem létezett. Montefiore szerint a fiatal Szoszo lelkivilágát legalább annyira befolyásolták a Gori utcáin szerzett tapasztalatai, mint apja durva bánásmódja.

Tizenöt évesen, sikeres felvételi vizsgát követően, Grúzia legjobb egyházi iskolája, a tbiliszi papi szeminárium bentlakásos diákja lett. Az intézetben orosz soviniszta légkör és börtönfegyelem uralkodott. A tanárok középkori módszerekkel oktattak, a diákok magánbeszélgetéseit rendszeresen lehallgatták, és ismétlődő razziákat tartottak tiltott könyvek után kutatva. Mindez a diákok egy részében óriási ellenállást váltott ki mind az oktatók, mind az általuk képviselt eszmék ellen. „Egyik világi iskola sem termelt annyi ateistát, mint a tbiliszi szeminárium” – idézi a szerző Filipp Makaradzét, Sztálin egykori iskolatársát. (46.) Szoszo beilleszkedése gyorsan ment, az első éveket kiváló tanulmányi eredményekkel zárta, és magaviselete is példás volt, ám a későbbiekben ezek fokozatosan leromlottak. Nem szorgalma hagyott alább, csak érdeklődése fordult más témák felé. Sztálin gyermekkora óta sokat olvasott, és ezt e szokását élete végéig megőrizte. Montefiore úgy véli, hogy későbbi politikai sikerét épp ennek, „az utcai brutalitás és a klasszikus műveltség szokatlan kombinációjának köszönhette.” (39.) Még a gori évek alatt került kezébe Darwintól A fajok eredete, mely nagy hatást tett rá, később elmerült az angol, német, francia és orosz irodalomban is. Imádta Hugót és Zolát, de fordításban például olvasott Shakespeare-t, Goethét, Schillert, Maupassant-t, Balzacot és Thackerayt is, míg Platónt eredeti görögben. Tolsztojt csodálta, de untatta kereszténysége, Dosztojevszkijt nagyon kedvelte, leginkább az Ördögök című regényét. Gogolt, Csehovot és Walt Whitmant fejből is tudta idézni. Itt kerültek először a kezébe Marx írási is, amelyek elementáris erővel hatottak rá. Versírással is a szemináriumban kezdett el foglalkozni, ebben roppant tehetségesnek bizonyult; Szoszelo néven versei nyomtatásban is megjelentek, és Grúzia-szerte ismertté, hazafias költeményei amolyan kis klasszikusokká váltak. A fővárosban terjengő ideológiák, főként a grúz nacionalizmus és a szocializmus nem hagyták érintetlenül a szeminárium diákjait sem. A papnövendékek egy csoportja titkos társaságot hozott létre, ahol tiltott szocialista irodalmat olvastak. Sztálin is csatlakozott hozzájuk, majd kapcsolatba lépett a helyi marxistákkal, és belépett a helyi szociáldemokrata pártba, rövidesen pedig már kézzel írott újságot szerkesztett diáktársai számára. Húszéves kora felé közeledve egyre nehezebben tudta elviselni a szeminárium fojtogató légkörét, tanáraival is megszaporodtak a konfliktusai, ezért 1899-ben egy??szerűen nem jelent meg a vizsgáin, így kizárták. A szemináriumban töltött évek nagy hatással voltak egész életére. Montefiore szerint abszurd módon ezeknek az éveknek köszönhetően vált marxista ateistává, az itt megtapasztalt módszereket pedig (megfigyelés, kémkedés, érzelmi erőszak, a magánéletbe való durva behatolás) a későbbiekben maga is sikeresen alkalmazta az általa irányított szovjet rendőrállamban. Az ugyancsak itt elsajátított katetikus nyelvezetet élete végéig használta, bolsevizmusa pedig a maga „szentjeivel” és kultuszaival a keresztény vallást utánozta: „A munkásosztály adott nekem életet – mondta 1929-ben egyik beszédében – és nevelt fel, az ő képmására és hasonlóságára.” (62.)

A papi tanulmányok megszakítását követően Tbilisziben maradt, rövid ideig meteorológusként dolgozott, majd illegalitásba vonult – főállású forradalmár lett. A „Pap”, ahogy a munkások nevezték, újságot szerkesztett, agitált, sztrájkokat szervezett és marxizmusra oktatta a munkásokat. Nem sokkal megalakulása után az orosz szociáldemokrata párton belül két egymással torzsalkodó csoport jött létre, a mensevikek és a Lenin vezette bolsevikok. Sztálin az utóbbiakhoz csatlakozott, és azok kaukázusi csoportjai között megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert. Hívekből, barátokból és bűnözőkből egy terrorista csoportot szervezett maga körül, mellyel – a hatalommal szembeni erőszakot legális eszköznek elismerve – véres bűntettek sorozatát hajtotta végre. Ezek értelmi szerzője és megszervezője maga Sztálin volt, de közvetlen végrehajtásukban csak ritkán vett részt. „A mi feladatunk volt – emlékezett vissza Bachau Kupriasvili, a „Csapat” egykori tagja – a fegyverek beszerzése, börtönszökések megszervezése, fegyverraktárak és bankok kirablása, és az árulók megölése” (129.); ezek mellett még ellenséges hivatalnokok és rendőrök meggyilkolása, hajók és postakocsik kirablása, zsarolások és védőpénzek beszedése képezték a csoport fő profilját. Akcióik során nem voltak tekintettel a polgárokra, áldozatokra: a tifliszi állami bank világszenzációvá vált kifosztása alkalmával mintegy negyven halottat hagytak maguk után, nagyrészt civileket. Sztálin otthonosan mozgott az alvilágban, amorális személyiségéből kifolyólag erkölcsi gátak nem korlátozták a véres tettek végrehajtásában, mint ahogy Lenint sem, aki annak ellenére, hogy a pártkongresszus mensevik követelésre betiltotta az ilyen kalandor vállalkozásokat, titokban fegyverekkel látta el legnagyobb pénzbeszerzőjét.

A grúz mensevikek a kezdetektől fogva támadták Sztálint, aki egy velük folytatott vita alkalmával elvesztette a fejét, és a következőket vágta oda vitapartnereinek: „Marx egy seggfej. Amit írt, azt úgy kellett volna írnia, ahogy én mondom!” – és elviharzott. (101.) Hajszál híján kizárták a pártból. (Később a többségükben mensevik tbiliszi és a bakui helyi szervezetek ezt meg is tették, de a párt legfőbb vezetése nem erősítette meg döntésüket.)

Az átlagos termetű, himlőhelyes arcú, közepes szónoki ké?pességű és oroszul grúz akcentussal beszélő Sztálint állandóan kisebbségi komplexus gyötörte a briliáns szónoki képességekkel megáldott zseniális zsidó értelmiségi elvtársai, például Trockij, Kamenyev vagy Zinovjev szereplései láttán, ezért legtöbbször inkább a bűnözők társaságát kereste, mert – saját szavaival élve – a „politikusok között annyira sok volt a patkány”. (89.)

Már diákkorában az orosz titkosrendőrség, az Ohrana látókörébe került, később a szervezet tagjaival szüntelen macska-egér harcot vívott. Legkevesebb kilencszer letartóztatták, öt alkalommal volt száműzetésben, ahonnan négyszer szökött meg. Utolsó száműzetése során négy évet töltött Szibériában, az északi sarkkörhöz közeli Kurejka településen, osztjákok és tunguzok között. Az orosz rendőrség számos kémet szivárogtatott be a forradalmárszervezetekbe. A kémektől és besúgóktól való félelem méregként hatott az illegális szervezkedésekre, állandó gyanakvást és kölcsönös bizalmatlanságot generálva tagjai között, nemegyszer hisztérikus boszorkányüldözésbe csapva át. A vélt vagy valós kémekre halál várt. Az Ohrana olyan sikeresen alkalmazta ezt a módszert, hogy ügynökei még a forradalmi szervezetek legfelsőbb vezetésében is megtalálhatók voltak. Közéjük tartozott például a bolsevik Roman Malinovszkij, aki Duma-képviselő, a párt Központi Bizottságnak a tagja, Lenin és Sztálin feltétlen bizalmasa és mellékesen az Ohrana legjobban fizetett ügynöke volt. Kémtevékenységére az 1917-es eseményeket követően derült fény. „Sztálin, a megszemélyesített paranoia – írja Montefiore – nem gyanakodott politikai karrierje legnagyobb árulójára. A Malinovszkij-ügynek megvolt a maga szerepe abban, hogy ő és elvtársai megszállottan paranoiássá váljanak... Ha Malinovszkij áruló lehetett, miért nem lehetnének azok a szovjet marsallok, vagy az egész vezérkar, akár Zinovjev, Kamenyev, Buharin és a KB többsége, akiket Sztálin parancsára mint kémeket végeztek ki az 1930-as években.” (242–243.)

Sztálin fiatal korában ritkán nélkülözte a nőtársaságot. Hódításai a 13–16 éves diáklányoktól az érett parasztasszonyokon át a munkásmozgalmi értelmiségiekig terjedtek, utóbbiakhoz tartozott barátjának és elvtársának a felesége, Olga Allilujeva, későbbi tulajdon anyósa is. Talán gyermekkori traumáiból adódóan soha nem tudott normális családi életet élni. Életében a nők mindenkor a politika, a politikai barátságok ápolása és az intellektuális tevékenységek után következtek. Első felesége, Jekaterina „Kato” Svanidze, 1907-ben, házasságuk második évében halt meg. Sztálin a maga módján szerette Katót, ravatala mellett fájdalmában összerogyott, majd a temetésen a sírgödörbe vetette magát a koporsó után. Nagy fájdalma azért annyira nem vakította el, hogy fel ne figyeljen a gyászolók között felbukkanó két ügynökre, és még a szertartás alatt kereket oldott. Házasságából egyetlen fiú született, Jakov, akit Kato nővérei neveltek fel. Sztálin fiatal forradalmár korából két törvénytelen gyermeket is hagyott maga után, de soha nem kereste velük a kapcsolatot. A szovjet titkosszolgálat a harmincas években mindkettejükkel egy nyilatkozatot íratott alá, mely értelmében hallgatni fognak apjuk kilétét illetően.

Sztálin 1917 márciusában szibériai száműzetéséből hazatérve a forradalmi események sűrűjébe vetette magát, és bár nem a reflektorfényben dolgozott, újságszerkesztőként és a rejtőzködő Lenin utasításainak tolmácsolójaként kivette részét a hatalom megragadásából. „Az októberi forradalom a XX. század egyik ikonszerű eseményévé vált – írja Montefiore. – Mindazonáltal az igazság az, hogy a forradalom inkább volt bohózatba illő, mint dicsőséges. Tragikus módon az igazi véres és könyörtelen forradalom abban a pillanatban kezdődött, mikor ez a komédia véget ért.” (292.) De ez már egy másik történet.

(Simon Sebag Montefiore: Young Stalin. London, Weidenfeld & Nicolson, 2007)