Egy diák, aki felnőtt a vershez

Zselíz. Vékony, szőke srác. Kilencedikes. Külsőleg szinte még gyerek. De aki csak egyszer is hallotta őt Pilinszkyt mondani, az döbbenten csodálkozik: lehetetlen, hogy valaki tizenöt évesen hitelesen adja elő a magyar irodalom egyik legfajsúlyosabb költőjét.

Idén pedig ez történt, s már a járási szavalóversenyen is több volt, mint élmény. Katarzis. Mézes Mátyás felnőtt a vershez. Ám ahogy az alábbiakból kiderül, sok minden máshoz is.

Ősztől például a veszprémi konzervatóriumhoz. Közhely, de épp ezért rá is érvényes: az igazi tehetség nem is tudja magáról, hogy mekkora tehetség. Csak éppen azt csinálja, amit szeret. S igazából azt sem érti, mi van ezen olyan különleges. Hiszen óvodás kora óta mond verset és prózát, több körzeti, járási és kerületi versenyen lépett már fel, s tavaly először sikerült a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjébe jutnia. Igaz, akkor még nem volt dobogós, a múlt szombaton viszont a versmondók III. kategóriájának győztese lett.

Aki évek óta figyelemmel kíséri a pályafutását, az tudta: előbb-utóbb ezért is gratulálhatunk majd neki. Ám Matyiban pont az a legrokonszenvesebb, hogy – bár rettenetesen örült a rimaszombati fegyverténynek –, nem szállt a fejébe a dicsőség , a vers- és prózamondásról is a lehető legegyszerűbben fogalmaz, sőt, félszegen, csendesen, egy kamasz esetlen bájával és őszinteségével. Pilinszky: Ének a kőszívű királyról című filozofikus, verses meséjét az édesanyjával választották, mint ahogy tavaly Illyés Gyula: Bartók című versét is. – A Bartók is nagyon tetszett, de az idei Pilinszky-versnél éreztem először igazán azt, hogy ez az enyém, maradéktalanul. Minél többet olvastam, annál inkább megfogott a képalkotása, a dramaturgiája, a feszültsége, a drámai íve, a hangulata. Ugyanakkor a versenykiírás szerint két szöveggel kellett indulnunk, az elődöntőben tehát Pilinszkyt mondtam, ám a döntőben már Karinthy paródiáját Babits Mihályról. Azt is nagyon élveztem, mert a groteszk és az abszurd humor éppúgy vonz. Pedig hát a vers- és prózamondás számomra csak hobbi, bár azért akad egy-két meghatározó olvasmányélményem. Ilyen volt nemrég Grendel Lajos New Hontja vagy Örkény István egypercesei. Azon viszont már anyuval, apuval is sokat filóztunk: úgy tűnik, ebben a „hobbiban” is most kezdek magamra találni. S bármily furcsán hangzik, én szeretek versenyezni. S ha már versenyzek, akkor igenis győzni akarok. Mert ez a kihívás kell. Kell, hogy tétje legyen annak, amit csinálok. Persze, ha nem érdekelne önmagában az egész, akkor nem mondanék verset, prózát, bármennyi versenyt is írnának ki. Csak épp azt mondom: nekem nem elég, hogy önmagamnak jó legyen, ehhez a megmérettetés is kell – fejti ki Mézes Matyi , s én értem őt, tizenöt évesen másképp nem is érdemes világot váltani. Pedig ő azt sűrűn próbálja megváltani, hegedűsként is. Ez a szívügye. Szó se róla, családi örökség, mondhatnánk vérvonal: Mézes Árpádot és Mézes Zsuzsát, a Pengő zenekart szinte mindenki ismeri nálunk, aki egy picit is figyel a népzenére. Matyi már kisgyerekként, konyhaasztal alá bújva, megbűvölve, átszellemülve hallgatta, amint szülei gyakorolnak, vagy a zenésztársakkal jöttek össze egy kis házimuzsikára. – Egyáltalán nem akartunk belőle mindenáron zenészt. De azt a rajongást a zene iránt nem lehetett nem észrevenni. S bár a hallása, ritmusérzéke remek volt, ma is lejátszik szinte bármit első hallásra, a gyakorlás fontosságát, értékét csak az utóbbi években tudatosította. Egyedül. Nincs kényszer. Döntő inspiráció viszont van, s ez volt az első hegedűversenye – taglalja Mézes Zsuzsa, az anyuka. – Igaz, bár szeretem a zenét is, a rajz – és a festészet is izgat, sokáig csak úgy eljártam a zenesuliba. Viszont Besztercebányán, a Ján Cikker Napokon leesett az állam, amikor meghallottam, hogy milyen hegedűsök vannak. Ez hatott. Annyira, hogy nekiálltam komolyan gyakorolni, s bár azóta nyertem már hegedűversenyt, ezt nem lehet abbahagyni. Olyannyira nem, hogy ősztől a veszprémi konzervatóriumban szeretnék majd továbbtanulni. Felvettek, bár tudom: a Bach-m? nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Igaz, Haydnre készültem, erre bedobták a másik nagy mestert... A modern komolyzenei interpretációm viszont tetszett nekik. Nem is lehet véletlen: komolyzenéből a huszadik század nekem nagyon bejön. Bartók például – az egy #rület. Nem mintha más zenét nem hallgatnék... Például az Emil Rulezt, a Quimbyt...stb. mondja tűnődő mosollyal Mézes Matyi, s míg arról beszélgetünk: zenét hallgatni hangulat kérdése-e , avagy napi létszükséglet, én azon morfondírozom: a régió egyik legjobb vers- és prózamondója ősztől Magyarországon él majd. De nincs kizárva, hogy találkozunk még vele hazai pódiumokon is. – Keresem még magam. Nincsenek kész válaszaim. Most úgy érzem: legszívesebben zenélnék is, rajzolnék, festenék, s verset is, prózát is mondanék – kacag fel Matyi s azt még hozzáteszi: ha idehaza már nem sikerülne, akkor odaát folytatja tovább, akár mindhármat is. Veszprémben lesz rá lehetósége. De neki a hegedűje a szerelme. Egyelőre...

Örülök, hogy megy és tanul, és nekivág. Ugyanakkor szomorú is vagyok, mert fiatal, sokoldalú tehetségekből óriási hiány van. Nem a futtatott, modoros, pozőrködő magoncokból, de azokból, akiket jó hallgatni, ahogy verset, prózát mondanak, muzsikálnak. S az a néhány értékesebb ember se biztos, hogy visszajön. Ide?