Egérsors

Már az első osztályban tanítják, hogy kétfajta egérfogó létezik, legalábbis a mi kamránkban, ezt a jó öreg Fogas tanár úr mindig hozzátette, mert ugye, ki tudja, mikor gondol egyet valaki és vándorol ki a kamrán kívüli területekre, ahol más viszonyok uralkodnak, kétfajta egérfogó tehát, a hátul akasztós és az oldalakasztós. Az előbbinek a támasztórúdját egy kis lyukba szúrják be a csalitartóba, míg az utóbbiét oldalt akasztják be, egy hajlított fémlemez segítségével. Az oldalakasztós százszor veszedelmesebb, ezt minden egérkölyök tudja: a hátul akasztós csalitartóján bárki vígan táncra is perdülhet, ha óvatos, nem esik baja, az oldalakasztósnál azonban elég egy szabálytalan lélegzetvétel, és… Persze, az egér?kölykök általában le sem cincogják Fogas tanár úr előadásait, következésképp nem csoda, hogy sokuknak halvány fogalmuk sincs az egérfogóveszély mibenlétéről. Így volt ezzel régi cimborám, Bajusz is, aki aznap reggel egyedül indult felfedezőútra…

Szép őszi nap volt, a kamrában napról napra több megdézsmálnivaló, közelgett a legszebb évszak kicsúcsosodása, amikor is mindennel el vagyunk látva, mi szem-szájnak ingere, s azokra a dolgokra figyelhetünk, amelyek valódi értelmet adnak egy egér életének. Számomra ez persze nem volt más, mint Cinike, az almáriumfiókban lakó mesés hölgyemény, aki mostanában került eladósorba. Érdekesnek találtam, hogy mind ez ideig fel sem tűnt Cinike rendkívüli szépsége, s most, ennek az ősznek a kezdetén mégis ő vált számomra minden gondolatom és tettem kiindulópontjává. Az egyetlen bökkenőt az okozta, hogy régi cimborám, gyerekkori jó pajtásom, Bajusz, akivel ráadásul ugyanabban a szűkös egérlyukban laktunk, szintén szemet vetett Cinikére, pedig mást is kiszemelhetett volna, nem mondhatnám, hogy hiány mutatkozott egérlányokból ezen az őszön. Neki mégis az én Cinikém kellett. Versengésünkről soha nem váltottunk egymás közt egy árva szót sem, nem vallottuk be, hogy tulajdonképpen egymás útjába kerültünk, féltettük régi barátságunkat, a mélyben azonban forrt az indulat. Kevesebbet csevegtünk és lógtunk együtt akkoriban, így hát akkor sem csodálkoztam különösebben, amikor a nevezetes nap reggelén Bajusz korán reggel eltűnt az egérlyukból. Talán Cinikéék felé kószálhat, gondoltam, s ez eléggé el is kedvetlenített, durcásan járkáltam a szűkös kis lyukban, míg meg nem hallottam a halk sopánkodást odakintről. Bajusz volt az. Kinéztem, s először azt hittem, álmodom, valami abszurd álomkép játszadozik velem. Bajusz rémült volt, egész testében verejtékezett, járása pedig... Egy perces néma, megrökönyödött bámulás után eszeveszett hahotában törtem ki, folytak a könnyeim, képtelen voltam türtőztetni magam, pedig azért mégiscsak sajnáltam Bajuszt, hiszen a barátom volt… Tulajdonképpen örülnie kellene, ezt magyaráztam neki, miután nagy nehezen sikerült bepréselnünk a lyukba, örülnie kellene, mert még egyszer nem lesz ilyen szerencséje, hogy nem a nyakára csapódik… Ő meg káromkodva mondta, hogy segítsek leszedni. Nos, mindaddig el sem tudtam képzelni, milyen nehéz lehet egy egérfarokra csapódott egérfogótól megszabadulni, azóta pedig tudom, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Ter?mészetesen oldalakasztós volt, a legalattomosabb fajtából. Bajusz is kénytelen volt belátni, hogy nincs egér, aki ezt a koloncot eltávolítja róla. Bele kellett nyugodnia, hogy ezentúl egy egérfogót kell magával hurcolnia, a saját szép hosszúra nőtt farkán, amelyre pedig oly büszke volt…

Rusnya egy népség vagyunk mi, egerek, az egyszer biztos: én sem sokat keseregtem szegény Bajusz szerencsétlenségén, hanem kapva kaptam a lehetőségen, hogy nincs többé konkurenciám Cinikénél; Bajusz akárhányszor előmerészkedett a lyukból, kuncogó cincogók vették körül, még a vaskalapos Ementáli úr is mély, egérhez aligha illő nevetésre fakadt a láttán. Nekem meg az első dolgom volt, hogy Cinikének, aki akkor éppen néhány csinos barátnőjével gyűlt össze a szekrény lába tövében, beszámoljak Bajusz nevezetes kalandjáról és küzdelméről a farkára csapódott egérfogóval. Kitörő sikert arattam az előadásommal, s végül négyszemközt is sétálhattam egy jót Cinikével, aki újra és újra hallani akarta Bajusz balesetének a történetét, hogy egyre édesebben kacarászva élvezhesse a szavaimat.

Megszédülve a sikertől és az elégedettségtől sétáltam hazafelé késő délután, de az elégedettség mellett az is hozzájárult a szédüléshez, hogy aznap bizony még egy falatot sem ettem. Általában Bajusz szerezte be az ebédünket, ő valahogy buzgóbb és dolgosabb volt nálam, s mostanában, na igen, nem nagyon akart idekint mutatkozni, én meg nem gondoskodtam még a napi betevőről. Ezért is éreztem mérhetetlen megkönnyebbülést, amikor megszimatoltam a sajtszagot! Kivételes ritkaságnak számított, ha sajtmorzsára lelhettünk a kamrában, dió vagy mogyoró gyakrabban akadt, de sajtot találni ünnepnek számított. Nagy vidáman ugrottam át egy-két lusta pormacskát, s már meg is pillantottam a tekintélyes méretű falatot; azonnal összefutott a nyál a számban. Micsoda nap, micsoda élet, gondoltam, s mondtam ki talán hangosan is, mielőtt nagyot haraptam volna a finomságba.

S akkor lecsapódott.