Ebben a rendszerben a hülyeség megállíthatatlan

MÓZES SZABOLCS

Mennyire lefutottak az országgyűlési választások?

Nem állítanám, hogy lefutottak. Érdemes összehasonlítani a korábbi választásokkal. Két jó példa van: a 2010-es, amely egy klasszikusan tét nélküli választás volt, már hónapokkal előre mindenki tudta, mi lesz a végeredmény, illetve a 2006-os és a 2002-es, amikor kiélezett, komoly kampányenergiákat mozgósító választás volt. A mostani valahol a kettő között van.

Akkor nézzük másként ezt a kérdést: hogyan vesztheti el a Fidesz a választást?

Beszéljünk inkább arról, most mi a helyzet. Bár van különbség a Fidesz szavazótáborának megítélésében, az összes közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy jelentős fölénnyel vezet a kormánypárt. Ugyanakkor több tényező is bizonytalanságot visz a választásokba. Részben ilyen a közvélemény-kutatás, mivel a korábbi választásokon mindig felülmérték a Fideszt. Másrészt vannak bizonytalan választók, akikről nem tudjuk, kire fognak szavazni. A későn döntők általában nem a kormányra voksolnak, hanem protestszavazatot adnak le. S van egy harmadik bizonytalansági elem, ez pedig az, hogy mégiscsak van még több mint egy hónap a választásig. Április 5-ig történhet bármi, ami átrendezheti az eredményt – vannak rá példák. Nagy a különbség, de nem annyira jelentős, hogy egy politikai atombomba ne tudjon rajta változtatni. Az sem lepne meg, ha a Fidesz kétharmadot érne el, de az sem, ha nem lenne többsége. Mivel van egy negyedik bizonytalansági tényező is, az új választási rendszer, amely képes a kis különbséget felnagyítani, ám képes arra is, hogy az abszolút többséget se adja meg a győztesnek. A vártnál szorosabb eredményre számítok – az időközi választások, valamint a közvélemény-kutatásokkal való tapasztalatok alapján.

Mi a Fidesz sikerének a titka? Kormánypártként óriási előnnyel vezet, úgy, hogy a négy év alatt volt számos hiba, botrány. Mintha ezek nem hatottak volna a választókra.

Két fontos okot látok. Az egyik a sztori, a narratíva. A Fidesznek van egy következetesen ápolt, kidolgozott és ahhoz elképesztő fegyelmezettséggel magát tartó története arról, hogy mit akar, ki ellen küzd. A kik vagyunk és mit akarunk kérdésére van a Fidesznek mondanivalója – ez persze ezer sebből vérzik, ám az a lényeg, hogy a szavazói számára van egy pozitív története arról, amit tesz. A Fidesz mindig ügyelt arra, hogy a választóinak adjon gondolatmankókat, amik segítenek az értelmezésben. A Fidesznek van győzelmi stratégiája. Gyurcsánynak 2006 után nem volt mondanivalója. A szocialisták csak túl akartak lenni a négyéves cikluson. A másik fontos ok pedig a hatalomgyakorlás módja. Ebből sok probléma is keletkezik, de nagy versenyelőnyt is ad a Fidesznek. Soha nem volt még olyan kormánya Magyarországnak, amely a politikai kormányzást ennyire tudatosan valósította volna meg, amelyik ilyen centralizált módon képes lett volna az akaratát átvinni. Azt szokták mondani: a rossz stratégia is jobb, mint a stratégiai váltás. Ebben az értelemben abból, hogy a Fidesz az akaratát mindenen keresztülveri, elképesztő következetességgel, a sok hiba mellett sok előny származik: tudni lehet róluk, hogy mit akarnak, s ezt meg is csinálják, mindenféle ellenerőt legyőzve.

Sok kritika is éri emiatt a kormánypártot.

Értelmiségi diskurzusokban erről negatívan szoktak beszélni, de az „orbáni mű” nem a tartalomban mutatkozik meg – ezek változnak, 25 éves pályafutása alatt volt ő már minden –, de bármit is képviselt, azt elképesztő következetességgel, beleéléssel, tudatossággal, munkabírással tette. Közben pedig ki tudott kapcsolni minden nem politikai szempontot. Bármi is volt a célja, azt elsősorban politikai szempontokból mérlegelte – mindig a szavazókat, a fejeket számolta magában. Nem az esztétika, nem az igaz–hamis megközelítések, hanem a politikai szempont állt gondolkodásának középpontjában.

Vagyis végig azt nézte, mi tetszik a választóinak?

Amitől neki több választója lesz, mint az ellenfelének. Ami az üzletben a pénz, az a politikában a szavazó. És Orbán Viktor ezt számolta, ezt teszi 25 éve. Sokan beszélnek arról, hogy a Fideszben ha van egy döntés, akkor az végigmegy a rendszeren. Igen, de ez nem magától állt elő. A Fideszben is vannak ellenakaratok, az „orbáni mű” versenyelőnye abból fakad, hogy létre tudott hozni egy ilyen helyzetet. Olyan választói csoportokat és politikai elitrétegeket egyesít, akiket ha ő nem lenne, nem tudnának egyesíteni. A baloldal bénázása mutatja meg nagyon jól, hogy ez nem egy kívánság kérdése, hogy legyen egység. Ma a baloldalnak három vezére van, akik ideiglenesen fegyverszünetet kötöttek, ám április 7-től újra, bármi is lesz a választás eredménye, meg kell, hogy küzdjenek. Mert az egység nem kívánságműsor. Mondhatom, hogy legyen francia nyelvvizsgám, ha nem megyek el tanulni, nem lesz. Ezek az ellenzéki fiúk azt mondták, legyen egység, de nem dolgoztak meg érte. A munka alatt azt értem, hogy egyikük sem tudta a másik kettőt legyőzni, pacifikálni, domesztikálni, maga alá gyűrni. Ezeket a harcokat a jobboldal lerendezte, mézesmadzaggal meg korbáccsal. Honnan indult a Fidesz? 1994-ben a legkisebb pártként jutott be a parlamentbe. Ha kellett, szövetséget kínált, ha kellett, „kivégezte” az ellenfeleit. Ahogy a kisgazdákból, az MDF-ből vagy a kereszténydemokratákból szövetségeseket vagy politikai hullákat hozott létre, az elképesztő mestermunka. Az orbáni mestermunka a jobboldal egységében áll. Ez a szimpla hatalomtechnikai leírása volt annak, ami történt, de ebben a választási rendszerben ez a minimum feltétele annak, hogy valaki sikeres lehessen.

A fejeket számolja s azt nézi, mi kell a választóinak. A politikatudomány nem ezt hívja populista, demagóg hozzáállásnak?

Vagy sikeres politikusnak.

Ez a kettő nem zárja ki egymást.

Nem. Gyűjtőpártok élén ma már nem lehet sikeres az a politikus, aki nem populista – nevezhetjük persze populárisnak is –, aki nem figyel arra a szempontra, ami a választói érzékelés fogalmával írható le. Amikor normatívan értékelünk politikusokat, nem is ennek kellene szempontnak lennie, hanem, hogy mi az a cél, ami miatt ezt alkalmazza. A második Orbán-kormány négy éve ebből a szempontból mintaadó lesz a következő generációk politikusai számára – nem a tartalom, hanem a hogyan szempontjából, hogy mit kell tennie az ellenakaratok elnyomásáért. Ha Mesterházy Attilából miniszterelnök lesz, formai szempontból ugyanezt fogja követni, s láthatóan erre is törekszik.

A sikeres kormányzás egyik okának a kormányzás módját jelölte meg, pedig pont ezzel kapcsolatban fogalmazódik meg nagyon sok kritika.

Itt azok a szempontok játszanak szerepet, hogy mit mondanak erről a választók. Most lehet azt mondani, hogy demagóg, populista, de arról szól a demokrácia, hogy mit mondanak a választók. Tény ugyanakkor, hogy ez a fajta működésmód sok hibát eredményez. A hatékonysága – bár egy bizonyos szempontból megkérdőjelezhetetlen – a döntések tartalma szempontjából hagy kívánnivalót, hiszen kikapcsolja a kontrollt. Ha el tudod érni, hogy ne legyen veled szemben ellenerő, csak a saját bölcsességeden múlik, hogy miből lesz megvalósított döntés. Ezzel szemben a pluralistább döntésmód előnye, hogy a hülyeséget időben meg lehet állítani. Itt, ebben a rendszerben nem lehet megállítani.

A baloldalon mi hiányzik leginkább a győzelemhez: az egység vagy a sztori?

Mind a kettő. Adott egy történelmi kontextus: 2010-ben a baloldal olyan katasztrofális vereséget szenvedett, hogy felmerült, teljesen eltűnik vagy olyan végletesen meggyengül, hogy újak jönnek helyette, esetleg egy lengyel típusú jobboldali kétpártrendszer alakul ki. Ehhez képest a baloldal odáig eljutott, hogy úgy tűnik, visszaállt a kvázi kétpártrendszer. A 2014-es választás eredménye jobban fog hasonlítani a 2006-osra vagy a 2002-esre, mint a 2010-resre. Bizonyos értelemben, akármilyen furcsán is hangzik, elég sokat elért a baloldal. Azt nem tudom, hogy elérhetett volna-e többet.

Mi akadályozta meg ebben?

Leginkább a múlt. Itt nem egy új szereplők által vezetett baloldalról beszélünk, hanem egy olyan baloldalról, amely 2006 után elképesztő sérüléseket szenvedett, ráadásul ugyanazokkal a szereplőkkel, vezetőkkel jött elő. Viszont nem maradt közöttük olyan vezető, akinek megkérdőjelezhetetlen tekintélye lett volna. Ha lenne a baloldalnak egy Orbán Viktora, egészen más lenne a helyzet, s fordítva is igaz ez: ha nem lenne a jobboldalnak Orbán Viktora, egészen más lenne a helyzet.

Ha nyerne a baloldal, képes lenne kormányozni, vagy egy idő után széthullana, mint 2010 után a Radičová-kormány?

Nagyon nehéz kormányzás lenne. Nemcsak a belső ellentétek miatt, hanem az objektív feltételek miatt is. Számos tekintetben meg lenne kötve a kezük, részint intézményi, részint személyi szempontból. A jobboldal ugyanakkor kiválóan alkalmas lenne arra, hogy egyben tartsa őket. Ha Orbán Viktor marad a jobboldal vezetője, akkor a baloldal ki fogja húzni a ciklust. Lehet, hogy tartalmi szempontból nem fognak eredményeket elérni, de nem hiszem, hogy bármelyikük kockáztatná azt, hogy visszajön Orbán. Ez volt 2002-ben Medgyessy Péter ügynökügyében is: egy nyugodtabb berendezkedésű országban simán felbomlik a koalíció. 2006-ban, az őszödi beszéd után miért nem bukott meg a kormány? Mert ott volt a jobboldal. Ha a jobboldal nem gyakorol rájuk olyan nyomást, akkor lehet, hogy megvonják a bizalmat Gyurcsánytól, de rettegtek attól, hogy visszajön a jobboldal. Ebből a szempontból Orbán Viktor ma a magyar politika legfontosabb összekötő személyisége: ő tartja össze a jobb- és a baloldalt is. Ebben a kampányban mi a baloldal ígérete? Egyvalami: hogy Orbán Viktor elmegy. És mi a jobboldal számára az ígéret? Hogy Orbán Viktor marad a miniszterelnök. Jönnek a külföldi elemzők, kérdik, mik a kampány témái, s nem tudok mit mondani. Mert amit mondok, az lényegtelen, csak egy eszköz, hogy bemutassák: Orbán Viktor egy diktátor vagy bemutassák, hogy a haza megmentője és bölcse. A jobboldalon belül rajonganak Orbánért és gyűlölik a kommunistákat, a baloldalon pedig marad az Orbán iránti gyűlölet.

Pár hónapja azt írta blogjában: apokalipszis, pofon kell ide, hogy rájöjjünk, hová vezet, ha a politikát csak a politikusokra bízzuk.

A magyar politika legnagyobb problémája az, hogy párt- és személyiségirányításúvá vált. Minimális az önálló választói gondolkodás. A szavazó nem úgy választ politikai oldalt, hogy megnézi, melyik azonos a nézeteivel, hanem választ egy politikai személyiséget, akivel azonosul – vagy ma már ez úgy néz ki, hogy szereti Orbánt vagy nem szereti Orbánt – és utána amit ő mond, az lesz az, amit szeret. Ha én oroszbarát vagyok és Orbán Viktor azt mondja, hogy az oroszok felé közeledünk, akkor tetszik, de ha az ellenkezőjét állítja, akkor is tetszik. És ez persze a másik oldalra is jellemző. Csak az a különbség, hogy ott nem a baloldali vezetők álláspontja határozza meg a baloldali választók gondolkodását, hanem Orbán gondolkodása – amit Orbán mond, annak az ellenkezője az, amit a baloldal gondol a világról. A politikai vezetők ebben szabad kézzel rendelkeznek, egyik hétről a másikra 180 fokkal megváltoztathatják a véleményüket, mert tudják, hogy a választók úgyis követik őket. Orbán Viktor ma rendelkezik azzal a meggyőző erővel, a másik oldalon pedig azzal az utálattal, hogy ma bármit mond, az elegendő orientáció. Ez lehet, hogy túlzás, néhány értelmiségi nem így viselkedik, de nagy választói csoportok számára minden eladható.

Mi várható a következő egy hónapban? Lesznek meglepetések?

Miután ez korábban is gyakorlat volt, mind a két szereplő tudja, hogy a végére kell tartogatni a csodafegyvereket. Lehet, hogy lesznek még nagy durranások. Miután aszimmetrikus a helyzet – a baloldal támogatottságban nagyon le van maradva –, a jobboldal érdeke az, hogy legyen túl rajta, s csak akkor vet be csodafegyvereket, ha úgy látja, hogy muszáj. A baloldal esélye az, mivel csak így tud feljönni, ha megpróbál valami kiszámíthatatlan, váratlan helyzetet előidézni.