Domináns események, izgalmas nüánszok

Tudományos közéletünket és sajtónkat régóta foglalkoztatja, hogy valakinek végre meg kellene írnia az első csehszlovák köztársaságbeli magyarság történetét. Néhányan már komoly kísérletet tettek rá, sőt egy-egy részkorszakot aprólékosan föl is tártak, de eddig valahogy senki nem jutott a szintézisig. Hogy miért, azt nem tudom. Azt azonban tudom, hogy Angyal Béla végre megírta a szlovákiai magyarság 1918–1938 közötti történelmének első szilárd, önálló kutatásokkal alátámasztott vázát.

Angyal könyvében minden eddiginél érthetőbben és világosabban magyarázza el az első csehszlovák köztársaságbeli magyarság politikai életének három legmeghatározóbb jelenségét: a magyar kormány és a csehszlovákiai magyar pártok viszonyát (benne az eddig egyáltalán nem kutatott pártfinanszírozás kérdését), a pártok egyesülési törekvéseit (illetve az annak megakadályozására tett lépéseket), végül pedig annak a motívumnak kidomborítását, hogy az első köztársaságban nemcsak a szlovák–magyar ellentét létezett, hanem cseh–szlovák és magyar–magyar is. A könyv végigveszi a korszak politikatörténetének gerincét, azaz az ország választási szisztémáját. Aprólékosan adatolja, értelmezi és értékeli a helyi, regionális és országos választásokat. A másik erőteljesebb vonulat a könyvben a Csehszlovákiában működő magyar vagy magyar jellegű pártok jellemzése és tevékenységük bemutatása. Beleértve a jól ismert pártokat (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt), nem feledkezve el a kevésbé ismertekről sem, mint például a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége (más néven Csánki-párt), sőt kitérve oly nüanszokra is, amiről felénk eddig nemigen beszélt senki, hogy tudniillik Szlovenszkón működött egy kis csoport monarchista is, Fischer Colbrie kassai püspök vezetése alatt.

Nem könnyű módszertani kérdés, miként kell/lehet megközelíteni a két háború közötti pártok tevékenységét. Szerzőnk azt az utat választotta, hogy a politikai aktivitást vagy passzivitást tette meg vezérelvnek. Ebből az következik, hogy mind a választások sorrendjének tekintetében, mind a politikai aktivitás tekintetében a könyv ugyanazt a vonalat követi, ahogyan a (cseh)szlovák történetírás is hagyományosan megragadja az ország történelmét, tehát hogy a pártok, jelen esetben korabeli magyar pártjaink támogatólag vagy ellenzékként viszonyultak-e a prágai kormányhoz. (Az aktivizmus-passzivizmus szempontja a magyar történetírástól sem idegen. Például a 19. század végi nemzeti kisebbségi pártokat is szokás ebből a szempontból betagolni a pártok rendszerébe.) Ez a jelenség Angyal munkájának első nagyon figyelemre méltó vonása. Végre megtalálta valaki azt a formát, ahogyan a mi magyar történelmünk a (cseh)szlovákság történelméhez simulhat. Nem szembe megy vele, hanem beleágyazódik, ugyanakkor megtartja a magyar pártok önálló szellemi karakterét.

Ez a fent leírt, s látszólag pusztán technikai megoldás egyben egy roppant fontos történelemértelmezési paradigmaváltást is jelent kisebbségi történettudományunkban. Azok a szerzők ugyanis, akik eddig megírták nemzetünk 1914–1938 közti történetének egy-egy részletét, szinte kivétel nélkül a kisebbségi, elnyomott és kisemmizett nemzet paradigmájában gondolkodtak. Angyal Béla munkájában többszörösen is bizonyítja annak a képnek a hamisságát, hogy a csehszlovák köztársaságbeli magyarok teljes egységben élték meg (azaz utasították el) az új ország életébe való betagozódást. Tény, s ezt Angyal maga is kimondja, hogy a felvidéki magyarok évekig el sem tudták képzelni, hogy mostantól nem Magyarországon fognak élni. Ennek megemésztése valóban évekbe tellett. A politikai felállás viszont idővel árnyaltabbá vált. Közemberek és politikacsinálók egyaránt érezték annak kényszerét, hogy például gazdaságilag érdekük lenne talpra állni. Az ebből származó konfliktus nemcsak a két nagy párt között állt fönn, hanem magában a keresztényszocialista pártban is. (Példa erre a Körmendy-Ékes Lajos és Lelley István csoportja közötti elvi konfliktus, amelynek során az utóbbi „a Prágával szembeni politikai enyhítést” szorgalmazta.) Angyal könyve szépen kifejti azt a képet is, hogy az akkori csehszlovákiai magyarság a mainál sokkal rétegezettebb volt: a társadalom szélesebb spektrumú, a pártok pedig sokkal specializáltabbak. Történetszempontból ez éppenséggel a korabeli államrendszer szabadságának bizonyítéka, noha világos, hogy mai irredentáink károsnak tarthatják ezt a történelmi tényt.

Angyal Béla ha nem is professzionális történészként, de igazán professzionális módon nyúlt a témához. Ez alatt főleg a forráskutatást kell érteni. A csehszlovákiai magyarság társadalmi életéről eddig megjelent munkák rendszerint a korabeli sajtó információira és véleményére épültek. Ebben a könyvben olvashatjuk – mégpedig bőségesen – első ízben azokat a rendőrségi forrásokat, amelyeket a politikusok és pártjaik háza táján készített a csehszlovák rendőrség. És az ember nem győzi leplezni csodálkozását, hogy ezeket a roppant kézenfekvő dokumentumokat eddig senki nem lapozta föl. (Lehetséges, mód sem volt rá, bár szerintem inkább az ötlet hiányzott.)

A könyv dunaszerdahelyi bemutatóján volt olyan olvasó, aki a korabeli történelmi személyiségek önálló portréit hiányolta a könyvből. Simon Attila tankönyvíró-történész véleménye szerint tudományos közéletünkből mind ez idáig hiányoztak azok a kutatók és azok az alapkutatások, akik és amelyek lehetővé tennék egy-egy önálló történelmi monográfia megjelenését. Szerinte hiányos tudományos közéletünk éppen mostanában kezd felkészülni arra, hogy egy-egy korszakot professzionális szinten tudjon megfogalmazni. A könyvet egyébként nagyon használható jegyzetapparátus és praktikus névmutató zárja le, de ettől eltekintve számomra éppen az a szép ebben a könyvben, hogy nem is próbálja végigvinni egyetlen történelmi alak sorsát sem. Ehelyett mindenkit (Szüllő Gézát, Esterházy Jánost, Jaross Andort, Szent Iványi Józsefet stb.) a pártjában betöltött korabeli szerepe szerint, az adott pártstruktúra kontextusában és a korabeli pártemberek erőviszonyainak, pártbeli befolyásuknak fontossági vonatkozásában látjuk. Monográfiát írni szép dolog, szócikket meg egyenesen könnyű – de egy politikus fontossági helyét megtalálni hetven év távlatából az adott kor szövevényében, nos, ez felemelően nehéz történészi feladat.

És ez Angyal könyvéhez a másik kulcs. Szerzőnk képes volt a kor domináns eseményei mellett kitapogatni a roppant izgalmas nüánszokat, adalékokat is. Holott nem egyszerű egy ilyen korszakban eligazodni. Valljuk meg őszintén, a szlovákiai magyar politikai életnek 1918–1938 között sok jelentősége nincs sem a csehszlovák, sem a magyar, sem az európai politikai kontextusban, kivéve talán egy-egy momentumát, mint például a müncheni és a bécsi döntés. Könnyű volt Winston Churchillnek könyvet írnia a második világháborúról, ami tele volt globális sorsfordulókkal. Ám nem könnyű olvasmányos könyvet írni egy olyan eseménysorról, amelynek nagy része unalmas pártmindennapokkal telik, s csak időnként szakítják meg olyan roppant izgalmas események, mint Batthány Vilmos nyitrai püspöknek és titkárának, Jozef Tisónak a története az impériumváltás első napjaiban, vagy Esterházy, Szüllő, Jaross meg Korláth tárgyalásai Milan Hodzsával 1938 márciusában, vagy az az érdekes részlet, hogy az esztergomi érsek fennhatósága csak 1927-ben szűnt meg a Szlovákiában fekvő egyházmegyék fölött. A Magyarországra vonatkozó részletkérdések között számomra az volt a legtanulságosabb, mennyire tévesen mérték fel a helyzetet az anyaországban. A dezinformáltságnak persze megvolt a maga oka. Az egyik ok például az volt, hogy a magyar kormányszerveket a Felvidéki Liga „őrszemei” látták el jelentésekkel, márpedig ezeknek a kémjelentéseknek abszolút semmi valóságalapjuk nem volt, csupán vágyak voltak. Budapest viszont sokszor hitt nekik, úgyhogy 1921 környékén katonai tervek is születtek a hadügyminisztériumban a Felvidék visszafoglalására. Bennem fölmerült, ezek az őrszemek vajon nem Edvard Beneš ügynökei voltak-e? (Angyal ezt a szempontot nem mérlegeli, pedig tudjuk jól, Beneš roppant fondorlatos politikus volt.) Paradox módon a Felvidék egyetlen realista magyar kémje a Hlinka-féle Szlovák Néppártba beépülő Tuka Béla volt, akinek rejtélyes és fordulatos sorsáról izgalmas kémregényt vagy drámát lehetne írni.

Meglepődik valaki azon, hogy a történelem időnként kísérteties hasonlóságokat mutat? Angyal könyvének olvasója nem győzi elhessegetni magától azokat az áthallásokat, amelyek a két háború közti korszak és a mai szlovákiai politikai valóság hasonlóságai miatt bukkannak fel újra meg újra. ĺme, álljon itt néhány hír a két háború közti szlovákiai magyarság életéből: fölmerült egy magyar katolikus püspökség létrehozásának gondolata; a községi, járási és megyei választások helyi szinten érdekes és bonyolult koalíciókat eredményeztek; a csehszlovák hatóságok nem honosították a fiatal, Magyarországon végzett diplomások diplomáját; a magyar hatóságok néhány év tapasztalat után döbbentek rá, hogy nem a Magyarországon, hanem az utódállamokban tanuló fiatalokat kell támogatni. Na és persze a legelrettentőbb hírek arról, hogy kisebbségi politikusok bőröndben hozzák Budapestről a pénzt. Szó szerint, magánemberek járnak kofferral, a magyar pártok meg egymással rivalizálva verekednek a koncért. Mert a kisebbségi politikusnak a jóléte függött Budapesttől. Ha azoknak nem tetszett ezek itteni politikája, és ha esetleg nem tudták meggyőzéssel eltávolítani, akkor egyszerűen pénzügyileg kiéheztették. (Pontosan ez történt Szüllő Géza és Esterházy János pártelnöksége ügyén, az előbbi kárára.) A szerző természetesen sehol nem szólítja meg a ma politikusait, mondván: vigyázzatok, szavaimat nektek is súlyos tanulságul szánom! Ilyesmit okos történetíró a priori kötelezően elkerül. De azért érezni ezt a háttérben. S talán lesz, aki tanul belőle.

A téma nagyon szakszerű feldolgozása indokolja leginkább azt a végső kérdést, miért határozza meg a szerző könyve alcímében úgy munkáját, hogy az csupán válogatott fejezeteket tartalmaz az adott korszak eseményeiből? Angyal könyvét – s külön a címet is – véleményezték a budapesti Teleki Intézetben, s ott arra jutottak, hogy ebben a formájában ez a könyv nem tekinthető átfogó történeti munkának. A magam részéről úgy vélem, napjainkban mind a szlovákiai, mind a magyarországi könyvpiacon jelen vannak olyan munkák, amelyek Angyalénál jóval kevesebb eredeti kutatást tartalmaznak, mégsem átallják a teljességet sugalló „Dejiny Slovenska” vagy a „Magyarország története” címet a borítóra nyomtatni. Igaz, Angyal munkája tényleg nem tér ki legalább két olyan vonatkozásra, ami nélkül valóban nem lehet teljes szintetikus történeti munkát írni. Ez pedig egyrészt a történések kauzális összefüggéseinek pontos föltárása, másrészt a történeti események gazdasági-szociográfiai háttere. Ennek ellenére a könyv de facto átfogó képet ad arról az impériumváltásról, amelynek során a Magyar Királyság északi területeinek lakói a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai lettek. A szerző a kötelező szerénység okán talán nem mondhat ilyesmit saját művéről, de szerintem mostantól kezdve nem lehet a szlovákiai magyarság politikatörténetéről úgy beszélni, hogy ne utalnánk Angyal Béla könyvére.

(Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Fórum Institute-Lilium Aurum, 2002.)