Dőljenek hátra!

VIDA GERGELY

H. Nagy Péter könyve illeszkedik abba a – magyar nyelvterületen is teret nyert – filmes diszkurzusba, amely az esztétikai (és szemiotikai) vizsgálódás tárgyává tette a tömegfilm (zsánerfilm) audiovizuális komponenseit, és ezzel egy időben relativizálta tömegfilm és művészfilm (szerzői film) szembeállítását. Nyilvánvaló, hogy minderre azok a múlt század kilencvenes éveiben induló alkotók adtak ösztönzést, akik zsánerfilmben gondolkodtak (gondolkodnak), de munkáikban markáns szerzői jegyek lelhetők fel (Tarantinón kívül pl. David Fincher, Steven Soderbergh, Guillermo Del Toro stb.). Az Extrák – mely egyaránt tartalmaz elemzéseket mindkét típusból – egyetlen írása (A kaméleon és Nicole Kidman könnyei) tárgyalja e szembeállítás problematikus voltát. S épp azáltal liberalizálja az értelmezést, hogy nem próbálja a tárgyalt filmeket ideológiai alapon eloldani az egyik vagy másik pólustól, illetve hozzákötni valamelyikhez. (A Lány a vízben c. film [r. M. Night Shyamalan] horrorszekvenciájában a szörny első áldozata, a konvencióknak megfelelően, a film legellenszenvesebb alakja, aki a végzetes jelenetben maga mondja fel e klisét: a műkritikus.)

Az Extrák rövid írásai a DVD-recenzió álruhájában (erre még visszatérünk) kínálnak támpontokat a hogyan nézzünk/olvassunk kortárs filmeket abszolúte aktuális és egyébként önmagában is érdekfeszítő kérdéseire. Hogy ezen ajánlatokat a cikkek olvasása nyomán lényegbevágóknak érezzük, az a rendkívüli precizitással kidolgozott, reflektált szerzői nyelvnek köszönhető, mely könnyedén görgeti magával az impozáns mesterségbeli tudást. A szerző beköszöntőjében és A kulisszák mögött c. zárszóban a módszerről maga is értekezik a szerző, így csak egy elemét emelném ki.

A szövegek (nagyjából) fele egy-egy filmnyelvi komponenst (vágástechnika, nyitójelenet, színészi játék, zsánerkeveredés) nagyít ki, s némi elméleti kitérő után bemutatja ezek működését a választott filmben. A szövegek másik fele hasonló módon fejti fel (többségében) a sci-fi és fantasy zsáneréhez tartozó filmek lehetséges tudományos kiindulópontjait, hátterét. Csakhogy teszi a szerző mindezt úgy, hogy az egyenes vonalú narráció helyett a film médiumára jellemző struktúrákat működtet, vagyis mondanivalóját poétikailag is megjeleníti; ugyanis vágások (kitérők), feedbackek (visszautalások), nyitott befejezések (szójátékos, újraolvasásra ösztönző csattanók a szövegek zárlatában) nyomán bomlanak ki e frappáns szövegek.

Ez a „mediális összevonás” a könyv egészére (mint médiumra) is jellemző, gondoljunk csak az említett két keretszöveg címére és egyáltalán megszövegezésére, ezek a (könyvben is szereplő) DVD-kiadványok extratartalmainak köpönyegéből bújnak elő – s ezáltal vissza is kanyarodhatunk ahhoz a kérdéshez, hogy itt a filmre végül is a DVD médiuma által felnyíló szemből (nézőpontból) esik rálátás. H. Nagy fittyet hány az olyan tekintélyek véleményére, mint David Lynch, aki elég lekicsinylően beszél a mozivásznon kívüli filmnézésről. Ez a bizonyos nézőpont azonban nem a fotelban ülő passzív „tescójáróé”, aki bevásárlás közben filmremekek és hulladékok közt turkál, s este a sör mellé, foteljában hátradőlve, elfogyasztja az árut; épp ellenkezőleg: olyan nézőt feltételez, aki nem riad vissza hüvelykujjának más ritmusú és irányú mozgásaitól, mikor az újabbnál újabb tartományok felfedezésére indul a szürke távirányítón. Megnövekedhet így a pause, az előre- és hátratekerés gombok használatának gyakorisága, s ezek az apró mozdulatok egy reflektáltabb, tudatosabb filmélményt alapozhatnak meg (a szerző is utal több helyen hasonlókra). (Miből lesz a cserebogár...)

E tekintetben nyeri el értelmét a tudatosan vállalt „tudományos ismeretterjesztés” és az ehhez kapcsolódó közérthetőség kívánalma. De ha jobban megnézzük e kérdésnek a könyv 7. oldalán szereplő megfogalmazását, azért gyanakodhatunk: „ezek a szövegek minden bizonnyal »olvashatóbbak« az eddigieknél [H. Nagy korábbi műveinél], nem használják az irodalomtudomány fogalmi nyelvét.” Az óvatosság megalapozott, hiszen éppen a film mediális jellegzetességeihez „igazított” nyelvhasználat megy elébe az átlátszóságnak: a szövegek (köz)érthetősége az értelmezői odafigyelés, aktivitás (vö. hüvelykujj) és munka gyümölcse.

Ezen a ponton elmondható, hogy aki ez eddigiekből arra következtet, hogy a mozi lecserélhető DVD-re, az rossz nyomon jár, okvetlen olvassa el az Extrákat újra és újra. Ugyanakkor ha valaki úgy gondolja, hogy H. Nagy szerint érdemes extrákkal gazdagon ellátott DVD-kiadványokra pénzt szánni, az már kapisgál valamit, de ez még korántsem minden. Mert hát mi is az értelme az extráknak? Erre a kérdésre a könyv több és érthető választ kínál, ezért itt inkább a szövegek néhány további jellemzőjére hívnám fel a figyelmet.

A kötet egyik dilemmáját viszi színre a Horror a jég alatt c. kisesszé, melyet a keretszövegek amúgy is kulcspozícióba helyeznek, joggal. A könyv egyik legproduktívabb (természettudományos indíttatású) szövegéről van szó, mely paradox módon az elemzett filmek azon darabjáról szól (Alien vs. Predator), amelyik az esztétikai megformáltságát tekintve kilóg a többi közül (a szerző nem enged meg magának ilyen sarkításokat, én itt most igen). A cikkben a szerző, miután röviden ismerteti a kiadvány extráit, így tereli el a gondolatmenetet: „de talán mégsem ez az érdekes” (67. o.). S ezek után a DVD extratartalmát érintetlenül hagyó eszmefuttatás következik, melynek végén – a kvantummechanika mérési dilemmáit bemozdítva – a horrorfikció meggyőzően kopírozódik rá a tudományosan leírni kívánt valóságra. A dolog valóban extra, az értelmezés hozzáadott értékéből jön létre. E példa eszünkbe idézheti számos csalódásunkat olyan filmekkel kapcsolatban, melyek kiváló alapötletből indulnak ki, s aztán a rosszul működtetett kliséknek köszönhetően még a pazar vizualitás sem képes menteni az élményt (ilyen volt számomra az Alien vs. Predator). H. Nagy sem menteni akar természetesen, sokkal inkább arról beszél, hogy nemcsak a film kulturális termék, hanem a filmélmény is, mely számos „mozzanat” összhatásaként jön létre. Az előbbi film „élménye” ezek szerint így foglalható össze: bár a fikció narratív kidolgozása kívánnivalókat hagy maga után, az Alien vs. Predator érdemes a figyelmünkre, mert tudományos kiindulópontjának átgondolásával fontos kérdéseket vet fel civilizációnk lehetséges múltjaival és jövőjeivel kapcsolatban. Ez a kérdéskör persze továbbiakat nyithat meg, melyekre itt nincs mód kitérni (többek közt a tömegfilm kulturális státuszát illetően, pl. hogyan csatlakozik, ill. alakítja újkori mítoszainkat).

Végezetül nézzük meg a Törjön ki a frász! c. film H. Nagy Péter által is játékba vont DVD-kiadványának rövid extráját, Peter Jackson, a rendező különleges bevezetőjét, ugyanis jól mutatja a kortárs film dilemmáit. Jackson egyebek mellett arról beszél, hogy ezzel a filmmel jutott első ízben nagyobb költségvetéshez, ami lehetővé tette számára, hogy nagy sztárokkal és bonyolult vizuális trükkökkel dolgozhasson (az utóbbiak robbanásszerű fejlődése a film készítése idején, az 1990-es évek közepén zajlott). S ami szempontunkból fontos: túljuthatott így a független új-zélandi filmes keretein (olyan későbbi eredményekkel, mint A Gyűrűk Ura-trilógia). Ezzel Jackson természetesen a filmről mint technikai médiumról beszél, melyhez lényegileg tartoznak a vizuális trükkök által lehetővé vált kifejezőeszközök. Hogy ez mennyire túljutás valamin, az már más kérdés, ennek eldöntésével nem kell sietnünk. Idő van. Addig is dőljenek hátra...

(H. Nagy Péter: Extrák, NAP Kiadó, 2008)