Danko elszabadul

A kormányhivatal nyilván szerette volna elkerülni, hogy a Cirill és Metód napjára szervezett megemlékezést bárki összetéveszthesse a dadaizmus nemrégiben tartott századik évfordulós ünnepségeivel, így nem járult hozzá Dadanko fellépéséhez. Mindenki századosa erre egy klasszikus napkirályi manőverrel elszabotálta a vakáció előtti kormányülést, ukázba adva a minisztereinek, ne menjenek munkába, ahogy az egyébként alkotmányos kötelességük lenne. Talán soha nem tudjuk meg, mindössze ennyi húzódott-e meg az ügy hátterében, vagy a felszín alatt egy másik, titkos koalíciós válság fortyogott. Ez a kis epizód is azt mutatja viszont, hogy az SNS elnöke sok mindent magával hozott a Slota-féle nemzetiek fölényeskedéséből, csak épp sokkal rafináltabb hatalomgyakorló, mint elődje, és történetesen nem egy alkoholista vadállat. Danko azonban több okból is komoly veszélyt jelent az országra, s mivel mindössze negyvenes évei elején jár, a veszélyeztetettség hosszabb távú.

A harmadik Fico-kormány több mint egyéves eddigi kormányzása alatt az SNS-hez nem tudunk kötni egyetlen olyan eredményt sem, amely Andrej Danko személyes vágyainak és homályos hátterű terveinek teljesítésén túlment volna. A Danko-féle SNS retorikája is teljesen zavaros: egyszerre kedvezne például a kis- és középvállalkozóknak, illetve végezne masszív államosítást. A veszteséges állami IC-járatok visszaállítása jellemzően olyan döntés volt, amellyel az SNS a dominanciáját demonstrálhatta az egyébként a Híd által irányított közlekedési területen. A beharangozott tizenharmadik fizetésekhez mérhető populista porhintést pedig még ez a bő tíz éve Robert Fico által vezetett ország is régen látott. Az SNS minisztériumai mindeközben bukdácsolnak, a védelmi miniszter elhagyja a munícióját, az oktatási miniszter el is kezdené a reformot, meg nem is, a földművelésügyi miniszter nagy bravúrja pedig, hogy ismét csipeket helyeztetne a kutyákba, hogy aztán az utódja majd megint kivetethesse belőlük. Dankót azonban ezek a malőrök láthatóan nem zavarják, az ő fő elfoglaltsága, hogy minden egyes megszólalásában újra és újra kiemelje, miért lépett ő be a politikába, mit vár el a közvéleménytől, a sajtótól és az ellenzéktől, és mi minden sérti államférfiúi nagyszerűségében. Amíg narcisztikus hajlamait mindössze sajtótájékoztatókon éli ki, nincs miért aggódnunk, legfeljebb a politikai közbeszéd tragikus állapotai felett búslakodhatunk kicsit, ám amikor Danko dühöngeni kezd és képes arra, hogy szabotálja az állam működését, az kellemetlen precedens.

Vajon mi lesz a következő lépés? Képes lenne az önérzetében sértett házelnök komolyan veszélyeztetni a parlament munkáját is? Hajlamos valódi második Matovičként a bulvármédia terepévé tenni a törvényhozást? A legutóbbi incidens előtt az ilyen feltételezések talán alaptalan spekulációknak tűnhettek, de most már megvan az első precedens. Azt pedig semmi, de semmi okunk feltételezni, hogy Danko az idő előrehaladtával alázatosabb arcát mutatja majd felénk.