Csupán a homok volt a szövetségesek ellenfele

Pőrén álltak az irakiak az amerikaiak előttTASR/AFP-felvéteHogyan teremhetett bő két hét alatt az amerikai haderő Bagdad alatt? Hová tűnt a 400 ezer főre becsült iraki reguláris hadsereg? Miért nem került sor súlyos utcai harcokra Bagdadban, ahogy azt sokan jósolták? Hogyan lehetséges, hogy az irakiak még a hidak és átkelők többségét sem robbantották fel? Teszi fel a temérdek kérdést.

A Kuvait felszabadításakor (1991) alkalmazott taktikával szemben Tommy Franks tábornok, a Központi Parancsnokság 2003-as vezetője egy jóval kisebb, rugalmasabb katonai erővel végrehajtott

gyors csapást

tervezett meg. 1991-ben a koalíciós erők csaknem 750 ezer főre rúgtak, Amerika egyedül több mint félmillió katonát küldött harcba. Franks ennek a felével is beérte. Ráadásul a főparancsnok hosszú előkészítő légicsapás-sorozatot sem tervezett. Egyrészt nem akart nagy járulékos kárt (civil áldozatok), másrészt nem kívánta elpusztítani az iraki infrastruktúrát (hírközlés, áramellátás, közlekedési hálózatok), hisz erre a megszálló csapatoknak a jövőben szükségük volt. A légi csapások így a szárazföldi támadással egy időben kezdődtek 2003. március 20-án, s főleg a terepen lévő iraki csapatok valamint néhány katonai központi létesítmény, az uralkodó Baath párt vezetési épületei és szimbolikus célok (pl. Szaddám palotái) ellen irányultak. A Pentagon háborús propagandája tehát hiába harsogott a „sokkoló és megfélemlítő” légitámadásokról, a tévénéző jól láthatta, hogy Bagdadban az amerikai csapások és az iraki légvédelem értelmetlen légelhárító tüze idején sem állt le az élet. Folyt a járműforgalom, nem volt áramszünet, az alapvető infrastruktúra érintetlen maradt. Franks azért sem alkalmazott szőnyegbombázást, mert már arra gondolt, hogyan tudnak majd Bagdadba betörő páncélososzlopai gyorsan végigszáguldani a széles sugárutakon.

A hadjárat másik kulcseleme a gyorsaság volt. Két főcsapást irányoztak elő: az amerikai 3. gépesített gyalogoshadosztálynak az Eufrátesz völgyében kellett száguldania Bagdad felé, lehetőleg kikerülve minden várost, csak a stratégiai folyami átkelőket tartva, és menetből söpörve el bármilyen ellenállást. A másik főerő a tengerészgyalogság soraiból felállított 1. Tengerészgyalogos Expedíciós Haderő feladata az ettől északra, a két nagy folyam – a Tigris és az Eufrátesz – közötti síkságon történő hasonlóan gyors előrenyomulás volt, hogy keletről intézhessen támadást Bagdad ellen. Irak második legnagyobb városának, Bászrának elfoglalását teljesen a brit hadseregre (I. brit páncéloshadosztály) bízták. Kulcsszerepük volt a különleges egységeknek. Nekik kellett biztosítaniuk a fontos hidakat és folyami átkelőket, megakadályozva, hogy az iraki műszakiak felrobbantsák őket. Emellett a kb. 4000 fős 20. különleges hadviselési különítmény Irak nyugati részén a Szíriába vezető utak elzárásával és az ún.

„Scud-teknők”

elpusztításával foglalatoskodott. A különleges erők bevetése magyarázatot adhat arra, hogy mért nem tudta Irak a környező országok ellen bevetni a Scudokat, és miért kerülhetett a folyami átkelők többsége épségben az amerikaiak kezébe.

A háború első két napján a brit-amerikai csapatok elfoglalták a Bászra alatt 80 kilométer hosszan elterülő rumaljai olajmezőket, a környék olajkikötőit, szivattyútelepeit, az olaj-gáz szétválasztó üzemeket és vezetékeket, s minden szinte „karcolás nélkül” került a kezükbe (a mintegy 1000 olajkútból csak párat robbantottak fel az irakiak). A hadjárat tehát jól kezdődött. A brit csapatok ezután az amerikaiaktól külön válva Bászra elfoglalására összpontosíthattak. Ezt a feladatot nagy profizmussal és minimális veszteséggel hajtották végre. Miközben a britek Bászrát zárták körül, az amerikaiak a terveknek megfelelően száguldottak Bagdad felé. A 3. gyalogoshadosztály 3-4 nap elteltével már elérte Naszirija és Szamava vonalát. Az iraki reguláris erők részéről szinte semmilyen érdemleges ellenállás nem mutatkozott, a helyi területekről besorozott katonák többsége hazaszökött. Naszirijánál azonban – képletesen és szó szerint is –

homok került a gépezetbe.

A várost eredetileg az amerikaiak nem akarták elfoglalni, csak az Eufráteszt átívelő hidakra és az azokhoz vezető főútvonalakra volt szükségük, hogy folytathassák a menetelést Bagdad felé. A városba azonban nagyszámú Fedájin harcos érkezett, akik lecsaptak a 3. hadosztály egyik karbantartó századának konvojára. Segítségükre a tengerészgyalogosok érkeztek, akik két napig tartó kaotikus utcai harcokba keveredtek a félkatonai alakulatok harcosaival. A káoszban egy amerikai A-10-es harckocsivadász repülőgép saját egységekre mért csapást, ráadásul kezdett kialakulni egy porvihar is. A kavarodás akkora volt, hogy egy tengerészgyalogos egység a sajátjaira is tüzet nyitott. A tengerészgyalogosoknak napokba telt, míg felszámolták a Fedájinok maradék ellenállását a városban (a harcosok hollétét a helyi síita lakosság készségesen elárulta), de ez nem zavarta túlságosan a továbbvonulást. Az egyre inkább elhatalmasodó porvihar annál inkább. Az iraki síkságon a megszáradt iszapos talajt és homokot szerteszét hordta a szél, az behatolt a gépekbe az emberek tüdejébe. A porban elrohadt növényi maradványok voltak, ez több napra enyhe lázat, köhögést váltott ki a katonáknál, miközben az éjjellátó készülékek és lézeres célzóberendezések használhatatlanná váltak. A harmadik hadosztályt támogató 11. helikopterezred is komoly gondokkal szembesült. Az ítéletidőben még önmagában a repülés is művészet volt, ráadásul a híradás is akadozott, nem beszélve a műholdas felderítés hiányosságairól (a vihar részben takarta az iraki erőket). Nem csoda, hogy 32 támadó Apacs helikopter szó szerint belerepült a Köztársasági Gárda Medina hadosztályának heves földi elhárító tüzébe – a meglepő, hogy mindössze egy helikopter zuhant le. A vihar mellett utánpótlási nehézségek is jelentkeztek. Március 26-án ezért a hadvezetés egy átmeneti szünet beiktatása mellett döntött, hogy 3-4 napi utánpótlást vonjon előre. Bár a szünetet időjárási és logisztikai nehézségek okozták, nem pedig az iraki ellenállás, a médiák az amerikai támadás elakadásáról harsogtak. Keegan arra hívja fel a figyelmet, hogy a pár napos kényszerszünet ellenére az amerikai előrenyomulás a világtörténelem leggyorsabb támadása volt.

Mikorra az amerikai egységek Bagdad közelébe értek,

az iraki hadsereg jórészt „elolvadt”

a dezertálások következtében, a főváros körül azonban még ott álltak az iraki reguláris erők krémjének tartott Köztársasági Gárda hadosztályai. Az amerikai hadvezetés mindenképpen el akarta kerülni, hogy visszavonuljanak Bagdadba, a légierő ezért a Gárda hadosztályainak mögöttes területét bombázta, ezzel mintegy jelezve, hogy visszavonulás esetén olyan szőnyegbombázás vár rájuk, amilyet már megtapasztalhattak 1991-ben. A taktika bevált, a hadosztályok helyben maradtak, úgy vették fel a harcot az amerikaiakkal. A helikoptereken átszállított 82. és 101. légideszant-hadosztályok a 3. hadosztály oldalát biztosítandó elfoglalták Szamava, Nedzsef és Hilla városát. Mindhárom helyen házról házra folytatott utcai harcokra került, sor. Míg Szamavában és Nedzsefben 2-3 nap alatt sikerült felszámolni a Fedájinok ellenállását, Hillában és környékén április 2-tól 10-ig húzódtak el a harcok. Hillát a Köztársasági Gárda Hamurabi hadosztálya védte, amely – egyedülálló módon – szervezett ellenállást folytatott összehangolva gyalogságát, páncélosait és tüzérségét. A minden iraki egységnél különbül harcoló hadosztály megtörése során az amerikaiak 1000 helikopterről indított Hellfire rakétát, 2000 hagyományos tüzérségi gránátot és 114 ATACMS rakétát használtak fel, miközben a támogató helikopterek 256 légvédelmi állást, 110 löveget és rakétavetőt, 287 páncélost és 800 egyéb járművet, rengeteg bunkert és más tüzelőállást lőttek szét.

Április másodikán a támadását felújító 3. hadosztály már Kerbalát is elfoglalta, nyitva állt az

út Bagdad

és a repülőtér felé.

Az iraki hadvezetés is felismerte ezt, stratégiai és presztízs okokból mindenképpen tartani kívánta a repteret. Április 3-án délután és egész este Fedájinok egymást követő hullámai vezettek szervezetlen támadásokat kevés sikerrel. A Kalasnyikov gépkarabéllyal és RPG-7-es rakétahajtású gránátvetőkkel felszerelt csapatok mártírként nekirontottak az amerikaiaknak: estére már 400 feküdt közülük holtan a csatamezőn. Az elkövetkező 2 napban az irakiak már tankokat is bevetettek, de az eredmény megint csak ugyanaz volt. Az amerikai M1A1 Abrams tankok 120 mm-es lézertávmérős elektronikus irányzékkal ellátott ágyúi, illetve a helikopterek és a légierő tüze valósággal elolvasztotta a T-72-es és az ősrégi szovjet T-55-ös iraki tankokat, mielőtt azok mozdulni tudtak volna. Április 5-én hajnalban a reptér már biztosan az amerikaiak kezén volt, s a hadvezetés bagdadi „mennykőtúrára” küldött egy páncélos osztagot. Az iraki tájékoztatási miniszter „Komikus Ali” még mindig azt szajkózta, az amerikaiak súlyos veszteségeket szenvedtek és visszaszorították őket. Valószínűleg az ő dezinformációs kampányának köszönhető, hogy a Bagdad déli részébe bevonuló amerikai páncéloszlop reggeliző iraki védőkbe botlott, akiknek fogalmuk sem volt az őket fenyegető veszélyről. A bevezető sugárutak belsőbb részein már géppuskák és RPG-7-esek össztüze fogadta az amerikai páncélosokat, de ez hatástalan volt. Mindössze egy Abrams tankot lőttek ki az irakiak, azt is épségben el tudta hagyni a személyzete. A földön vonuló amerikai páncélosokat a levegőből helikopterek és A-10-es harckocsivadász repülőgépek támogatták. Az első mennykőtúra

valóságos mészárlást

eredményezett, a konvoj útvonalát iraki harcosok holttesteinek százai szegélyezték. A nyugati médiák egy része eközben arra számított, hogy súlyos, elhúzódó utcai harcok lesznek Bagdadban, sokan Sztálingrád mintájára már „Szaddámgrádot” emlegettek. Az amerikai hadvezetés ekkor már a végső csapást tervezte. Április 6-án reggelre az amerikai csapatok teljesen körülzárták Bagdadot, majd megindult hetven Abrams tankkal és hatvan Bradley lövészpáncélossal a második mennykőtúra a város központja felé, ezt a hadvezetés már tartós megszállássá készült változtatni. Bár az ellenállás már szervezettebb volt, (a védők felborított buszokból, teherautókból akadályokat rögtönöztek) a páncélosokat nem tudták feltartóztatni. A városban harcoló több ezer Fedájin és külföldi arab harcos elkeseredett ellenállást folytatott, de április 8-án hajnalra a városközpont és a kormányzati negyed jó része már az amerikaiak kezén volt. Keleti irányból a tengerészgyalogosok nyomultak be a városba és házról házra haladtak, festékszóróikkal C betűt (clear = tiszta) festve a megtisztított épületekre. Április 9-én az egyetemi városrész is elesett, az ellenállás végleg összeomlott. A Szaddám-rendszer végét a diktátor egyik szobrának ledöntése szimbolizálta a Fidrosz (Paradicsom) téren egy tengerészgyalogos műszaki mentő páncélos és a helyi irakiak egy csoportja által. Szaddám Huszein diktatúrája általános káosz és fosztogatás közepette ért véget.