Cseh irodalomtörténet – magyarul

A recenzens – szokásától eltérően – zavarban van. Meg van győződve ugyanis, hogy 966 lapos könyvről nem lehet rövid recenziót írni. Amikor a felvidéki magyar irodalom kiváló ismerőjének, Görömbei Andrásnak megjelent A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 c., alapműként számon tartott monográfiája, Koncsol László 21 oldalas bírálatot közölt róla. Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 c. kötetének kritikai visszhangjából pedig újabb, a könyvhöz csaknem hasonló terjedelmű kötetet lehetne összeállítani. Holott ezek a könyvek csak pár évtized irodalmát dolgozzák fel. És akkor itt fekszik munkaasztalunkon a majd’ ezer oldalas könyvmonstrum: A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Maga az extenzív totalitás! ĺgy jelen dolgozatunkban legfeljebb ha a monumentális munka ismertetésére vállalkozhatunk, persze kétségeinket sem hallgatva el, s bízunk benne, hogy a magyarországi bohemisták népes tábora nem marad sokáig adós a kötet alapos, részletes bírálatával.

A kötet szerzői Hankó B. Ludmilla és Heé Veronika, akik nemcsak a cseh irodalom iránt érdeklődők, hanem a csehül tanulni vágyók körében is ismertek lehetnek, ugyanis nem ez az első közös munkájuk, írtak már együtt cseh nyelvkönyvet is. Mindketten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszékének oktatói, tanulmányok és tanulmánykötetek szerzői. Újabb közös kötetük több évtizedes kutatómunka végeredménye, mely vélhetően felülírja Szalatnai Rezső 1964-ben megjelent A cseh irodalom története c. kötetét. Szakmánkhoz méltatlan magatartás lenne az irodalomtudomány, az irodalomtörténetírás-elmélet mai nézőpontjából lekicsinylő módon nyilatkozni Szalatnai úttörő munkájáról, de meggyőződésünk, népszerűsítő-ismeretterjesztő könyve már megjelenése idején sem volt korszerűnek mondható. Szalatnai ugyanis nem alkalmazta az irodalomtudomány korában kurrens eredményeit (sem). Ugyan a strukturalista szakirodalom egy része nem volt elérhető a szocialista tábor országaiban, az amerikai új kritika, a lengyel integrális iskola – elsősorban Roman Ingarden és Manfred Kridl írásai – és a cseh strukturalisták alapszövegei hozzáférhetők, ill. nyelvileg hozzáférhetők lettek volna számára.

FELIX VODIČKA

már 1942-ben megjelentette a Literární historie, její problémy a úkoly c., igen fontos tanulmányát, melyben kijelöli az irodalomtörténet helyét és feladatkörét az irodalomtudományon belül. Eszerint az irodalomtörténetnek nyomon kell követnie az irodalmi formák immanens irodalmi fejlődését; rekonstruálnia kell a mű és a történelmi valóság, a költő és társadalom kapcsolatát, az irodalmon kívüli tendenciák irodalomra gyakorolt hatását. Tanulmányoznia kell a művek befogadását és hatását, az irodalmi szokások, normák és értékek változásait. Ehhez képest Szalatnai a pozitivista hagyományokat ötvözi az impresszionista kritikával, így fordulhat elő, hogy irodalomtörténete helyenként „poézisbe” csap át: „A regény központjában Markéta áll, a jámbor, tiszta nemes szűz, akit elragadnak a beste lelkek, s a fehér lány áldozatává válik a szerelemben is harácsoló szenvedélynek”; „A múltján tűnődő nemzet, mint lánynézőben járó ifjú, tüzet fogott”. S vállalkozását az sem menti, hogy az utószóban leírja, a bensőséges hangvétel szemléleti adottsága (mint ahogy azt a Juhász Gyula hatszáz napja c. kötetében is megfigyelhettük). Mindazonáltal 39 évig ez volt a legteljesebb magyar nyelvű cseh irodalomtörténet.

Szerzőpárosunk vállalkozása terjedelmében több mint két és félszerese Szalatnaiénak, részben a terjedelmesebb, alaposabb elemzéseknek, részben a gazdag szemelvényanyagnak köszönhetően. S persze azért, mert lényegesen több szerző bemutatására vállalkozhat. A kötet két részre oszlik. Az első rész – szerzője Heé Veronika – A cseh irodalom története a kezdetektől a 19. század végéig címet viseli, terjedelme 567 oldal. A második rész – Hankó B. Ludmilla munkája – címe A huszadik századi cseh irodalom története a kilencvenes évekig, terjedelme 324 oldal, a maradék 75 oldalt bibliográfia és a mutatók teszik ki.

Heé Veronika öt fő fejezetre osztja munkáját. Ezek az Ócseh irodalom, A huszitizmus és a humanizmus korának irodalma, Barokk kor Csehországban, A nemzeti újjászületés kora és a Modern cseh irodalom születése.

A szóbeliség koráról szóló részben már megelőlegeződik az a fajta esszéisztikus, nem bizonyosan kellően egzakt hangvétel, mellyel aztán a kötet olvastán többször találkozhatunk. A szerző ezt írja: „A bizonyos (sic!) hagyományok szerint az első szláv államalakulat valahol Pannónia területén keletkezett.” Ebben a kontextusban sem a „bizonyos”, sem a „valahol” nem tarthat igényt arra, hogy tudományos megszólalásként fogadjuk el.

Az ószláv és latin írásbeliség kora c. alfejezet Cirillel és Metóddal, Szent Adalbert, Vencel és Prokop legendáival, és Kosmas krónikájával foglalkozik. A következő rész a cseh nyelvű irodalom 13. századi fejlődését vázolja, bőséges kitekintéssel a cseh történelemre; ez a szemlélet egyébként a könyv sajátja, minden nagyobb (irodalomtörténeti?) periódust bemutató részt megelőz egy hosszabb-rövidebb történelmi vázlat, valamint kitekintést a zenére, képzőművészetre stb. Erre még viszszatérünk a későbbiekben.

A CSEH KÖLTÉSZET

első alkotásai imák voltak, ezek közül négyet mutat be.

Az ócseh irodalom virágkorát a 14. századra, a Luxemburg-ház uralkodása idejére teszi. Ekkor bontakozik ki – a nyugat-európaihoz képest egy százados késéssel a cseh nyelvű verses epika, melynek reprezentánsa a lovagi költészet, az ócseh Alexandreisz, a terjedelmes Dalimil-krónika; s persze továbbra is jelen van a vallásos témájú verses epika. Az első fennmaradt cseh drámai töredék, A kenőcsárus is ebből a századból, a negyvenes-ötvenes évekből való. Ekkor bontakozik ki a cseh nyelvű széppróza is, megjelenik az útirajz műfaja, s megteszi első lépéseit a filológia, valamint természettudományos könyvek is készülnek. Tehát valóban virágkorról beszélhetünk.

A 2. fejezet a huszitizmus és a humanizmus korának irodalmát ismerteti, kezdve a népi prédikátorok fellépésével, Husz Jánoson át követőiig, bemutatva a népi vallásos énekeket és a huszita kori szatírákat. Petr Chelčickývel bővebben is foglalkozik. Ebből a huszita kultúrából nő aztán ki s erősödik meg a 15. század második felének humanista kultúrája, mely a katolikus alkotók esetében az európai kultúrával való közösséget, a protestánsoknál a nemzeti öntudatot és a nemzeti nyelv iránti felelősség elmélyülését jelentette. A latin és cseh nyelvű humanista irodalom mellett tovább fejlődik a didaktikus irodalom és a drámaírás. Új szín a palettán a történetírás mellett a politikai irodalom. Daniel Adam z Veleslavína és Prokop Lupáč történeti munkái mellett Jan Dubravius, Martin Kuthen és Václav Hájek írtak jelentősebb történeti munkákat; Karel Starší ze Žerotína pedig kimagasló szónoki stílusú politikai iratokat írt. A virágzó humanista korszakot a tragikus fehérhegyi csata zárta. Az üldözések elől sok protestáns kivándorolt, így ebben az időben számottevő emigrációs irodalomról beszélhetünk. Közülük a magyarok számára is oly kedves Comeniusnak szentel nagyobb terjedelmet a szerző, nemcsak szépirodalmi műveinek, pedagógiai munkáinak is.

A barokk kort Csehországban a szerző szerint a katolikus restauráció, s ennek következtében a hittérítő irodalom előtérbe kerülése jellemzi. Jelentősebb barokk költőként az otradovicei Adam Michnát, Bedřich Bridet és Felix Kadlinskýt emeli ki. Külön fejezetet szentel a szentek kultuszának és a prédikációknak. A 18. század irodalmát viszont csupán népnek szóló, gyakran igénytelen és romló nyelvállapotú termékekként jellemzi; ez a tendencia a „magas” irodalom hanyatlásával, a műértő, műpártoló közönség lélekszámának csökkenésével hozható összefüggésbe. Éppen ezért a szerző az irodalmilag legértékesebbnek a kor népköltészetét tekinti.

A barokkal foglalkozó rész a kötet egyik legrövidebb fejezete, mindössze 30 oldalt szentel a másfél évszázadnak.

A következő fejezet a nemzeti újjászületés kora címet viseli, s egészen az 1770-es évektől a 20. század elejéig tekinti át a cseh irodalom történetét. S ugyan tovább korszakolja a tudományos előkészület korára, a preromantika idejére, a romantika korára, az ötvenes évek klasszikusaira, a „Május” nemzedékére, a Ruch és Lumír nemzedékére, mi úgy gondoljuk, talán túlzás 120 évet, mely gyökeresen eltérő poétikai normákat érvényesített, egyetlen társadalom(?)- / politika(?)- / eszmetörténeti korszak alá besorolni. A Modern cseh irodalom születése c. fejezetnek pedig már csak egy alfejezete van, ez A kilencvenes évek irodalma címet viseli. S ez már megelőlegezi a II. rész periodizálását, mely évtizedek szerint osztja fel a 20. század cseh irodalmát. Erről a szerzők a következőképpen vélekednek a bevezetésben: „Minden irodalomtörténet nehéz problémája a korszakolás, hiszen a kultúra és a művészet, akárcsak az élet, megbonthatatlanul egységes folyamat: alkotók folyamatosan születnek és halnak, az ízlés- és stílusváltozások is folyamatosan, legtöbbször alig észrevehető módon következnek be.

A NAGY TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK HATÁSA

a kultúrában nem azonnal mutatkozik meg stb. Tehát valójában a kialakított korszakok többségét elsősorban a tárgyalhatóság kényszere teszi szükségessé. Éppen ezért a korszakolásban nem törekedtünk sem eredetiségre, sem pedig elméleti tisztaságra: keverednek a történelmi (»a Fehérhegy utáni kor«), az eszmei áramlatokhoz (a nemzeti ébredés kora) művészi stílusokhoz (romantika) kötődő megjelölés, illetve a legújabb irodalomnál nemegyszer az évtizedek szerinti korszakolás (pl. a húszas, a harmincas stb. évek irodalma). Az egyes írók-költők pályáját azonban egészében igyekeztünk bemutatni.” Attól azonban, hogy ez előrebocsáttatik, még nem lesz kevésbé problematikus. Mindez a gyökerekhez visz vissza, s alapvető kérdéseket vet fel, pl. hogy mi az irodalom, ill. irodalomtörténet, melyet hasonló léptékű munka esetében nem ártott volna problematizálni. Kizárólagos, „üdvözítő”, „igazi” válasz nyilván nincs, nem létezhet ezekre a kérdésekre, de a szerzőknek saját álláspontjukat jobban kellett volna artikulálniuk, ill. – fentebb idézett – periodizálás-választásuk motivációit jobban megvilágítani.

Természetesen tudjuk, mindez olykor olyan gyakorlati szempontoknak is alárendelődhet, mint pl. a könyv terjedelme.

DIDAKTIKAI ÉS RETORIKAI SZEMPONTOK

egyaránt jogosak lehetnek. El kell dönteni, hogy a konvencionális, közérthető formánál maradnak-e a szerzők, vagy vállalják annak ódiumát, hogy nem az oktatási rendszer fogalmain szocializálódott olvasó eligazítását tűzik ki célul, hanem a minél pontosabb korszakolást. Esetlegesen jogos lehet, ha a „fizikai” idő határaival jelölünk ki egy periódust, gyűjtőfogalmat alkotva, mert ha sikerül a korszakra nézve domináns tipológiai jegyeket kimutatni, a kronológiai határokat ehhez igazíthatjuk, s a fogalom jellege így megváltozhat. Ha a periódust elég markánsan és széleskörűen azonos típusú jelenségek töltik ki, a kronológiai megközelítés formaalkotóvá alakulhat. (Annál is inkább, mert egyes kutatók szerint a korszaknevek „afféle ragadványnevek”.) Erre való törekvést szerzőinknél nem tapasztalhatunk.

Az irodalomtörténet-írónak állást kell foglalnia az irodalmi fejlődés kérdésében is. E területen legalább „két tendenciát észlelünk. Az egyik a korszakelvű fejlődéskoncepció empirikus megalapozását tartja szem előtt, vagyis nem mond le arról, hogy fölfedezze a strukturálódás vonásait a korszakon belül és a korszakok egymásutánjában. A másik az elméleti általánosítást a leíró értelmű történeti konkrétságok körében próbál lehorgonyozni, amikor a korstílusok és stíluskorszakok, illetve általában a nem pusztán kronológiai kereteket jelentő korszakok helyébe az áramlatokra és irányzatokra épülő fejlődéskoncepciót állítja.” A két koncepció között nincs kibékíthetetlen ellentét, sőt, kiegészítik egymást, mindazonáltal meg kellett volna fontolni, eklektikus alkalmazásuk hogyan fog működni (hogyan nem fog működni?) egy kötetstruktúrán belül.

Az irodalomtörténet írójának meg kell találni a helyes arányt a kultúrkör irodalma egészének leírása és az egyes művek „lényegének” feltárása közt, ill. az egyes mű és a korstílus elemzése között.

Az arány kérdése szintén alapproblémára megy vissza. Mit kell tenni, amikor irodalomtörténetet írunk? Tablót készíteni portrékkal, vagy „az irodalom időbeliségéből következő beszédmódváltozások gyakorlata felől értelmezni a poétikai világok alakulásának ... történetét”? Szerzőink az első, pozitivistának (ami nem szitokszó!) tűnő megoldást választották:

MONUMENTÁLIS TABLÓT

készítettek, melyben él- és másodvonalbeli alkotók, eredeti szerzők és epigonok egyaránt helyet kaptak. ĺgy a kánon kialakításának problémájáról nem beszélhetünk, ahol „mindenki” helyet kap, a lényegi különbségek elsikkadnak. Aki mindent hangsúlyoz, semmit nem hangsúlyoz. Kérdéses számunkra, hogy azok a – (z) olykor egy-egy vers- vagy prózaszemelvény részletekbe menő, aprólékos, általában téma- és motívumtörténeti, ritkábban strukturális – elemzések, melyek nagy számmal vannak jelen a könyvben, ilyesfajta összefoglaló munkába valók-e. Ezek ugyanis aránytalanságokhoz vezetnek. Ha a szerzők ezt a gyakorlatot vitték volna végig a köteten, a jelenlegi terjedelmének többszöröse lett volna, így viszont a végeredmény aránytalannak hat. Ha az otradovicei Adam Michnáról és Bedřich Bridelről terjedelmes portré készült, verselemzésekkel, Felix Kadlinskýról miért nem? Versidézetek, ill. elemzés híján nem tudjuk eldönteni. Ha a (csupán) terjedelmében szerény életművet hátrahagyó Karel Hynek Mácha tizenhat oldalt kapott, hogyan lehet mindent elmondani az életében 82 verseskötetet, 29 drámát, 4 elbeszéléskötetet, 1 regényt, 7 tanulmánykötetet és 100 körüli fordításkötetet készítő Jaroslav Vrchlickýről 14 oldalban? A Magyarországon legismertebb, felsőoktatási tananyagot is képező Hašekre és Čapekre – a Szalatnai-könyv könyvtári példányában láthatóan a leginkább érdeklődéssel forgatott részek – nem kellett volna-e nagyobb terjedelmet fordítani?

Tudjuk, mindezek kicsinyes rőffel méregetéseknek hathatnak, a tudomány mértékegysége pedig nem ez. E sorok írójának kétségei és kérdései arra vezethetők vissza, hogy a kötet nem győzi őt meg e koncepció helyénvalóságát illetően. Saját olvasmányélményei pedig nem működtethetők összehasonlítási alapként, ui. messze elmaradnak a szerzőkéihez képest. A már említett Vrchlický példájánál maradva: 82 verseskötet, 29 dráma, 4 elbeszéléskötet, 1 regény, 7 tanulmánykötet és 100 körüli fordításkötet elolvasása ahhoz, hogy mindössze egy fejezet legyen egy monumentális munkában, nem is beszélve Alois Jirásek trilógiáiról, tetralógiájáról, pentalógiájáról, mindenképpen tiszteletet ébreszt, s úgy gondoljuk, kettejükön kívül jelen pillanatban Magyarországon nincs még egy ember, aki a kezdetektől a kilencvenes évekig végigolvasta volna a cseh irodalmat, lehet, hogy Csehországban sem sok... Azonban éppen ez a kizárólagos – foucault-san szólva – hatalmi pozíció ébreszt kétségeket is az olvasóban az imént felvetett arány- és módszerbeli kérdéseket illetően.

Ahogy abban sem vagyunk bizonyosak, hogy a politika- és társadalomtörténetnek, a képzőművészetnek, a zenének, az építészetnek, a filmnek helyet kell-e kapnia ilyen összefoglalóban, hiszen a fent említettek nem képezik az irodalomtörténet részét; természetesen van köztük átjárhatóság, de úgy gondoljuk, nem történeti szempontból.

Summa summarum, a hol halványabban, hol kontúrosabban megrajzolt portréesszék – noha egy-egy alkotó pályáját jobbára érdekfeszítően mutatják be – éppen az irodalom folyamatszerűségét fedik el azzal, hogy egy-egy alkotóra koncentrálnak, „X. Y. élete és műve”-típusú kisesszéket írva, így lényegileg nem jöhet létre dialógus a szövegek között. A folyamatszerűség ellen dolgozik a dolgozatunkban már kifogásolt periodizáció is, az, hogy egy-egy alkotó pályája indulásának időpontjához rendelődik hozzá. ĺgy pl. az 1986-ban elhunyt Jaroslav Seifert és az 1973-ban elhunyt Egon Hostovský a húszas-harmincas évek irodalmába lett besorolva. Azt pedig naivitás volna feltételezni, hogy a hatvanas évekbeli Seifert vagy Hostovský azonos lenne a húszas, harmincas évekbeli Seiferttel vagy Hostovskýval. Mintha a strukturalizmussal kezdődő elméleti fordulatok sokasága meg sem történt volna. Némileg leegyszerűsítve a problémát: nem a cseh irodalom, hanem a cseh írók története tárul fel a kötet lapjain, ami pedig e sorok írója szerint nem ugyanaz.

1998-ban Richard Pražák távozott a Cseh Köztársaság budapesti nagykövetének székéből. A professzor kezdeményezésére konferenciát tartottak a cseh-magyar kulturális kapcsolatok témaköréből. Itt az irodalomtörténet mindkét szerzője előadott, mégpedig irodalomtörténetük koncepciójáról. Vessünk most egy pillantást arra, mire irányult a szerzői intenció.

A szerzők szerint az irodalomtörténet-író előtt két vezérelv áll a válogatás során, vagy az esztétikai érték vagy az irodalmi megújulás szerint fog szelektálni. Ők az előbbit választották, mert könyvüket jobbára laikus közönség számára tervezték. Felvetődik a világirodalomhoz, ill. a magyar irodalomhoz való viszonyítás kérdése is, ez részlegesen valósul meg. (Az előadások további részében a szerzők történeti összefüggésekről, a két irodalom kapcsolatáról, ill. a magyarországi bohemisztikai népszerűsítő és szakirodalomról szólnak.) Hankó B. Ludmilla pesszimista kicsengéssel zárja előadását: „Most, amikor munkánk vége felé közeledünk, eleve érezzük, hogy sok szempontból támadható lesz. De reméljük, hogy hiányai ellenére a cseh irodalom iránt érdeklődő magyar olvasóközönség számára hasznos kézikönyvként szolgálhat majd.”

Meggyőződésünk azonban, hogy

EZT A MUNKÁT NEM TÁMADNI KELL

hanem továbbgondolni. El kell olvasni egyszer, kétszer, többször, hogy erényei és hibái feltáruljanak, s esendőségeiből – ha ténylegesen vannak, nemcsak e sorok írójának fantazmagóriái – levonva a megfelelő következtetéseket, elgondolkozni további sorsán. S ha az alapkoncepciót nem is, a számos sajtóhibát – főként elválasztási hibákról van szó – mindenképp ki kell küszöbölni egy esetleges második kiadásban. El lehetne gondolkodni a kötet többszerzőssé bővítésén is. Azonban az volna az elvárható minimum, hogy a (magyarországi) bohemisták tanácskozást rendeznének a kötet kapcsán, hisz – fenntartásaink ellenére is – mérföldkővel van dolgunk.

Sajnos, a kötet „hasznos kézikönyvként” nem szolgálhat, mert nem kézikönyv, hanem egy nagyon becsületesen, szakmai tisztességgel megírt népszerűsítő munka. S aki ennél többre vágyik, tanuljon meg csehül!

(Heé Veronika – Hankó B. Ludmilla: A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Magyarországi Eszperantó Szövetség, Budapest, 2003.)