Csapdába esett Európa

A téma sok szerzőt megihletett, hozzájuk csatlakozott idén megjelent művével Gyurgyák János. Az Osiris Kiadó alapító-vezetőjének védjegyévé váltak az alapos felkészültséggel és kutatómunkával, igényesen megírt társadalomtudományi kötetek. Gyurgyák, miután befejezte nagyívű magyar társadalomtörténeti trilógiáját (A zsidókérdés Magyarországon, Ezzé lett magyar hazátok, Magyar fajvédők), úgy érezte, épp eleget írt a magyar szerzőkről és gondolkodókról, a magyar valóságról, ezért terepet váltott.

Amikor öt éve hozzálátott az Európával kapcsolatos kötet kutatómunkájához, a brexit még csírájában sem létezett, sőt, a migránsválság sem. A vizsgálat alanyát közben az aktuális történések is változtatták, amire a szerzőnek is reflektálnia kellett. Igaz, a migráció ügyét már nem tudta beletuszkolni a szerkezetbe – szerinte szétfeszítette volna a mű kereteit, ugyanis gyökereit tekintve külső, civilizációk közötti jelenség, ő pedig Európa határain belül akart maradni.

Gyökerek és identitás

A kötet hat fejezetből áll. Az elsőben a szerző az európai identitás nyomait keresi, olyan gondolkodók műveinek megszólaltatásával is, amelyek egy része még értelmiségi körökben sem feltétlen ismert. Ezek egyike a lengyel Oscar Halecki, aki szerint Európa a 10. század óta alapvető egységet képezett. A kontinens Halecki értelmezésében olyan történelmi közösség, amely két pilléren, a görög–római humanizmuson és a keresztény erkölcsi és szellemi értékeken nyugszik. Halecki szerint a két pillér egymással feleselő dinamizmusa határozta meg a kontinens történetét, s Európa akkor virágzott, amikor e két alapérték nem került egymással éles ellentétbe.

Európa és a Nyugat válságáról írni az utóbbi egy évtizedben jött ismét divatba, ám a kérdéskörnek komolyabb hagyománya van, a 20. század elejétől vissza-visszatérő téma. A kötet második fejezete az egyik legeredetibb s egyben legvitatottabb „alkonyatszerző”, Oswald Spengler főművével és annak korabeli és később recepciójával, kritikáival foglalkozik. Gyurgyák itt szintén értelmezés tárgyává tesz olyan műveket, amelyekkel jórészt csak a szűken vett téma szakértői szoktak találkozni, ám szélesebb érdeklődésre is számot tarthatnak. Ezek egyike Giambattista Vico, akit sokan Spengler gondolati előfutárának tartanak. Vico háromszáz évvel ezelőtt élt, délolasz jogtudós volt, aki az Új tudomány című vaskos főművében az elsők között fogalmazta meg a civilizációk ciklikusságának, haladásának és hanyatlásának gondolatát.

A fejezet másik fontos szereplője Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij, akinek Oroszország és Európa című kötete a szlavofil mozgalom alapművévé vált. Danyilevszkij a kötetben olyan alapvető kérdéseket feszeget, amelyek ma is élénken foglalkoztatják a térséggel foglalkozó kutatókat: mennyire és hogyan modernizálható az orosz társadalom, milyen szemüvegen keresztül nézi Európa az oroszokat, valós képet alakít-e ki róluk? Vico és Danyilevszkij műveiből Spengler merített, míg a fejezetben utolsóként tárgyalt Arnold J. Toynbee a német gondolkodót tartotta a meghaladni kívánt mesternek. Toynbee Spenglerhez hasonlóan úgy vélte, az emberi történelmet leginkább az egymást váltó civilizációkon keresztül lehet megragadni, a civilizációk alapja pedig szerinte mindig vallási.

A filozófiai-geopolitikai kitérő után a kötet harmadik fejezetében Európa őskatasztrófáját, az első világháborút járja körül. Érthető és logikus, hogy az Európa vezető pozícióját megrengető világégés megemlítése és hatásainak elemzése nem maradhat ki egy ilyen témájú könyvből, az arányokkal viszont gond van. Véleményem szerint a kötet íve ezen a ponton kissé megtörik, a szerző a mű tárgyához képest túl részletesen elemzi ezt az eseményt, sokszor magát az eseményt nézve, nem pedig annak az európai gondolatra kifejtett hatásait.

Permanens válságok

A világháborúról szóló fejezet megalapozza a negyedik, leglényegesebb részt, amely az Európai Unió körüli dilemmákat, a közös állam eszméjének kialakulását, illetve a lehetséges jövőbeni forgatókönyveket járja körül. Gyurgyák messziről indít, számba véve a középkortól az újkorig megjelenő legfontosabb írásokat, amelyekben a közös Európa mint megvalósítandó cél fogalmazódott meg. Olyasvalami, ami még a két világháború között is csak délibábos víziónak tűnhetett, ám a második világégés és az azt követő kettéosztott Európában nagyon gyorsan megkerülhetetlen realitássá vált.

A szerző az uniós projekt legfontosabb szereplőjének egyértelműen a francia Jean Monnet-t látja és láttatja. Gyurgyák szerint gyakorlatilag Monnet-nak köszönhető az unió jelenlegi permanens válsága is, pontosabban a francia politikus által elrejtett, a szerző által Monnet-kódnak nevezett „cselfogásnak”. Ennek lényege, hogy az EU a föderáció irányába tett állandó reformokra kényszerül, ez a rendszer logikája, ám közben nincsenek meg az ehhez szükséges alapok – elsősorban a közös identitás. A brüsszeli rendszerben emiatt állandóan újratermelődik az ezt megakadályozni akaró ellenállás. Az uniós szervek – az Európai Bizottság, az Európai Parlament – szövetségi logika alapján cselekszenek, míg a kormányfőket tömörítő – és de facto továbbra is a legnagyobb hatalommal bíró – testületben, az Európai Tanácsban viszont a nemzetállami érdekek harca zajlik. A Monnet-kódnak köszönhetően alakult ki a „haladás” lépésről lépésre politikája, az egyre szorosabb egység (ever closer union) eszméje és gyakorlata.

Ez a koncepció viszont egyfelől feltételez egy végcélt, amely a ködbe vész, részleteiben sosem fogalmazódott meg. Másfelől egy feltételt, hogy kialakul az egységes európai politikai közösség – ennek egyelőre nyomát sem látni. Arról nem is beszélve, hogy az EU rendszerét és formáját sem lehet egyértelműen meghatározni: ebben az uniós dokumentumai sem adnak fogódzót. Ahogy a könyvben idézett John McCormick, az unió egyik legkitűnőbb kutatója és értelmezője fogalmazott: hogyan tudunk egyáltalán gondolkodni vagy véleményt formálni olyasvalamiről, amiről azt sem tudjuk, micsoda? Államszövetség, szövetségi állam, föderáció, konföderáció? Ahogy Gyurgyák fogalmaz, egy kentaur jelenség, amely időben és térben változik, akár két uniós alapszerződés aláírása között is.

Németek és oroszok

A kötet utolsó két fejezete egyfajta appendixként keretezi a megtárgyalt kérdéseket: az ötödik rész a németek és Európa, míg a hatodik az oroszok és az öreg kontinens viszonyát taglalja. Gyurgyák magyarázata szerint azért, mert ez a két nemzet alapvető hatással volt az elmúlt évszázadokban és a jelenben is az európai projektre – vagy azért, mert alakítója volt, vagy azzal, ahogy a tőlük való félelem alakította az eseményeket.

Az európai jövő egyik legfontosabb kérdése kétség nélkül hosszú idők óta a „németkérdés”: a kontinens közepén elhelyezkedő politikai-gazdasági túlhatalom képes-e hosszú távon önkorlátozó, konstruktív és integráló szerepet játszani? Az orosz történelem megkerülhetetlen kérdése pedig az ország nagyhatalmi pozícióját megalapozó és radikális modernizációs kísérleteivel ismertté vált Nagy Péter uralkodása óta ugyanaz: az orosz állam, társadalom és kultúra lényegét tekintve nyugati vagy keleti, egyedi jelenség-e? Hová tartozik Oroszország? Európához, Ázsiához vagy külön utakon jár? Ezeket az izgalmas kérdéseket járja körül Gyurgyák, bemutatva az egyes eszmei irányzatok tételeit és belső dinamikáit, ám az olvasóban mindvégig ott motoszkál a kellemetlen kérdés: még ha önmagukban érdekesek is, a kötet tárgyához képest nem elnagyoltak a zárófejezetek? A német és az orosz rész egyben a szerző közép-európai perspektívájáról is árulkodik: joggal feltételezhető, hogy az Európáról, az unió jelenéről és jövőjéről író francia, angol vagy portugál szerző nem e két nemzet dilemmáinak szentelt volna külön fejezetet. Akaratlanul és közvetve, de talán ez is példája a hiányzó közös identitásnak.

Gyurgyák könyve olyan, mint az unió: nehezen definiálható. Ahogy a szerző az előszóban töredelmesen bevallja: sem nagymonográfia, sem tanulmánykötet, miközben a megközelítések is változatosak: hol történetiek, hol társadalomtudományosak, máshol eszmetörténetiek. Ez viszont nem válik a mű kárára, egyszerre alapos és gondolatébresztő, ráadásul a szerző saját nézetét is gondosan becsomagolja, teret adva az olvasónak, hogy maga alkosson véleményt a kontinens és az Európai Unió jelenéről és jövőjéről.

Konföderális megoldás

Gyurgyák fő mondanivalója, hogy Európa csapdába esett. Véleménye szerint vissza, a nemzetállamok felé nem vezet út, a föderációhoz viszont hiányoznak az alapok, elsősorban a közös identitás. Közös európai identitás nélkül pedig nincs európai politikai közösség, s e nélkül az egész terv veszélyes kaland. A szerző úgy véli, Európa gazdasági, társadalmi, kulturális és nemzeti sokszínűsége meghaladhatatlan, a 21. században nincsenek arra eszközök, hogy lakóira felülről lehessen oktrojálni egy új identitást.

A szerző a pesszimistának tűnő felütés ellenére sikertörténetnek nevezi az EU fél évszázadát, a kezdetben leírt nagy célok, a béke, a prosperitás és az európai hálózatok létrehozása mind megvalósultak, mára számos praktikus vívmány is teljesen magától értetődőnek tűnik – ezért sem nagyon lehet visszatérni a nulladik ponthoz.

Gyurgyák úgy véli, a kiút a 60-as években félredobott konföderációs terv lenne, melyet két másik francia, Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet kreált. A konföderáció lenne ugyanis legkompatibilisebb a sokszínű Európával. A terv szerint a legfőbb döntéshozó szerv az állam- és kormányfők testülete, az Európai Tanács, míg a Bizottságra csak döntés-előkészítő és végrehajtó szerep hárulna. Ez a minimálisabbnak ható módozat kevesebb belső feszültséget szült volna, s az európai polgárok számára is átláthatóbb, egyértelműbb irányítási formát jelentett volna, jóval kevesebb belső, tagállam kontra Brüsszel súrlódással. A szerző szerint, ha ezt a tervet követték volna, azzal megelőzhető lett volna az a szakadás, amely bekövetkezett az európai társadalmakban. A rossz hír, hogy a közös valuta bevezetése szinte megoldhatatlanná tette a visszalépést, ám Gyurgyák szerint az egyre szorosabb egység koncepciójának ellentmondásai és problémái miatt lehet, hogy az európai országok egyszer még rákényszerülnek erre a fájdalmas lépésre.