Családi fotóalbum

Ha szemügyre vesszük az utóbbi évtized magyar regényirodalmát, tematikus szempontból a következő hangsúlyos kategóriákat találjuk az elbeszélések középpontjában: apafigura, zsidó szenvedéstörténet tragikuma, kommunista félmúlt történései, Magyarország a 20. században. Mindezen témák a legkülönfélébb köntösben kerülnek elénk, de mindenképp fellelhetők bennük a családregényekre és az emlékezet-napló-biográfszerű regényekre jellemző műfaji sajátosságok, legalábbis lehetséges ilyen olvasatuk is. (Példának okán lásd Garaczi László: Mintha élnél, Pompásan buszozunk!; Esterházy Péter: Harmonia caelestis, Javított kiadás; Vámos Miklós: Apák könyve; Kukorelly Endre: TündérVölgy; Bánki Éva: Esőváros; Závada Pál: A fényképész utókora; Németh Gábor: Zsidó vagy?; Grecsó Krisztián: Isten hozott; Dragomán György: A fehér király — Nádas Péter: Egy családregény vége regénye korábbi, de kihagyhatatlan a felsorolásból.) A tendenciának érzékelt tematikai „egysíkúság” (és bizonyos értelemben fikciómentesség), poétikailag nagyon is különféle, ez teszi az említett műveket kitűntetett figyelem tárgyává és többségüket esztétikailag kiemelkedővé.

Az irodalomelméleti érdeklődés egyik favorizált témája az utóbbi években a medialitás és a történetiség kérdéskörei mellett a képi narráció, a kép és szöveg viszonya volt. Ezzel párhuzamosan számos szépirodalmi műalkotásban (újra) megjelent a képek elbeszélhetőségére vonatkozó képesség. Ennek önmagán is túlmutató példája a fenti tematikus blokkokkal átfedést mutató Árnyas főutca, Márton László regénye.

N. Tóth Anikó regénye, a Fényszilánkok a képiséget narrativizáló 20. századi magyar családregényként olvasható, melyben a magyar történelem elmúlt századának tragikus történései is helyet kapnak. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a regény trendkövető, hanem éppen azt, hogy látszólag a szerző sem tudja kivonni magát az irodalom alakulástörténeti hatása alól. Másrészt a kontextus hevenyészett felvázolása inkább alátámasztásul szolgálhat egy lehetséges befogadási attitűdnek, amely nagyobb érzékenységgel és odafigyeléssel közeledik majd a regény által kiépített nyelvi világhoz, hiszen az kellően (és szerencsésen) megalapozott olvasói elvárások közegébe érkezik. N. Tóth regénye nemcsak kellemes és üdítő színfolt ebben a közegben, hanem kimagasló szellemi és nyelvi teljesítmény.

Ha a fentieknél még hátrább araszolunk a magyar irodalomtörténetben (nem kell sokat), akkor egészen Mészöly Miklós elbeszéléseiig kell jutnunk, hogy párhuzamokra, hatásokra leljünk a Fényszilánkok poétikája kapcsán. Ezt részben már meg is tette Nagy Boglárka Leplek és gubancok című kritikájában (ÉS, 2005. június 3., 27. o.). A mészölyi próza alakulása a Volt egyszer egy Közép-Európa gyűjteményes kötettől egészen az 1995-ös Családáradásig látható nyomokat hagyott a regényszilánkokból építkező elbeszélésen.

A három — egymást sorozatosan követő — párhuzamos elbeszélői szólamot használó szerkezet egyben a Bús család nemzedékeinek sorát is lefedi. A szóáradat formájában — a család történetét és a vele összefonódó nemzeti történetet felvillantó — megnyilatkozó nagymama, fia, a fényképész András, aki fotóalbum összeállítása közben eleveníti meg és fel „emlékeit”, és a kisunoka, Anna mesevilágbeli történetei, ezek egymást kiegészítő átfedései alkotják az elbeszélés formáját, amelyből egy gazdag szövésű családi tabló bontakozik ki, amelynek látens középpontjában a nagyapa alakja kap meghatározó szerepet. A nagymama élőbeszédet imitáló megállíthatatlan anekdotázása, Andris poétikus kiszólásai és a kislány mesekölteményei túlburjánzásukkal ellenpontozzák a nagyapa hallgatását mind az elbeszéltek, mind a regény szintjén. A nagyapának titka van.

Ahogy a könyvnek is. Ami ellenállhatatlanná teszi számomra a kötetet, az a miliőábrázolás, amely személyes ismerősként fogad és repít vissza a 70-es, 80-as évek tájékára. A faluhoz és a nagyszülőkhöz köthető személyes emlékezet az elbeszélői hangok által megformálva nagyon is elevenen vonnak hatásuk alá. Ez a hatás (és nem nosztalgia) eredményezi, hogy Nagy Boglárkához hasonlóan a többszöri olvasást (az olvasás élményét) ajánlom az érdeklődők számára.

A megszólítottság személyességén túl további erénye a kötetnek a nemcsak illusztráció gyanánt szolgáló fényképek viszonya a szöveghez. A Tóth István által készített fekete-fehér fotók (köztük a zseniálisan montírozott borító) szorosabb-lazább kapcsolatban állnak az elbeszéltekkel. Az Andris által tervezett fotóalbum végül is megvalósult, igaz, regény formájában. Némely esetben érdekes feszültség jön létre a leírt kép és a képleírás között, rávilágítva nyelv és fényérzékelés korántsem analóg módon megfogalmazható viszonyára.

N. Tóth Anikó világa mesevilág, hasonlóan a szereplő kislány, Anna világához. Különös megvilágítást kapnak az élet mindennapjait ábrázoló fényképek, a pillanat lenyomatai, amelyek egykor az élet folyamának részei voltak, s most újra történetté állnak össze. A mese az újramondás története, ahol a megelevenedett nagyapa mesehőssé válhat.

A Fényszilánkoknak sikerült valami újat megcsillantania a hozott anyagból, nemcsak leporolta az irodalmi kelléktár egynémely darabját, de újra is rendezte azokat. N. Tóth Anikó írói feketekamrájában nagyon ígéretes mű született. Rácz I. Péter