Civilek üzenete a döntések frontvonalában

MIKLÓSI PÉTER

A Csallóköztől a Bodrogközig évtizedek óta már-már az imádságos könyvek buzgalmával hirdetjük, hogy a magyar iskola a magyar gyerekek számára olyan megalapozott tudás megszerzését teszi lehetővé, amelytől bizony elesik az a magyar családban felnövekvő kisdiák, akit a szülei nem magyar iskolába járatnak. Ennek ellenére a szlovákiai magyar alapiskolások egynegyede-harmada mégsem anyanyelvi oktatásban részesül – hiába az évről évre, szokványosan ismétlődő beiratkozási kampányok, a szülők számára rendezett találkozók. Ezért ütős és újszerű azon óriásplakátok ötlete, amelyekről négy fiatal és egyben ismert közéleti személyiség: Orosz Csaba olimpikon, Kovács Koppány zenész, Nagy Myrtill etnológus és György András református lelkész egyszerűen „csak” üzen, ám kérdez is. Röviden és velősen: „Nekünk TERMÉSZETES, hogy gyermekeink MAGYAR iskolába járnak! ... és Neked?” Ami tehát nekik természetes, annak széles körben szintén természetesnek illenék lennie. Az olvasóra bízom, hogy eldöntse: a mindennapokban valóban így van-e – ha körülnéz saját családjában, tágabb környezetében... Az óriásplakát négy arca közül, a Fórum Intézet egyik szobájában Nagy Myrtill a riporter beszélgetőtársa.

Mennyit gondolkodott, hogy vállalja-e a megjelenést az óriásplakáton?

Semennyit. Az ötletgazda, Kovács Koppány, a Rómeó Vérzik együttes frontembere fölhívott hétfőn telefonon, szerdán elmentünk a fényképészhez, és támogatóinknak hála, pénteken már kint is voltak az óriásplakátok.

Akadtak, akik esetleg eltanácsolták, netán óvták ettől?

Nem. De számomra ez egyébként sem volt kérdés. Már csak azért sem, mert bár születésileg nem vagyok idevalósi, viszont azóta, hogy hét éve itt lakom, sikerült tágabb körben is ismert somorjaivá válnom. Főként a Csali gyermeknéptánccsoport révén vagyok sok gyerekkel és szülővel élénk kapcsolatban. De különben sem tanácskoztam volna erről senkivel, hiszen az én tízéves lányom, Dorka szintén magyar alapiskolába jár Tejfalun. Ahogy az sem titok, hogy minden évben nálunk is elég sok fáradságba kerül kellő létszámú gyereket verbuválni a magyar tannyelvű első osztály megnyitásához. Pedig a kisiskolák megtartását valóban fontosnak tartom, mert azok kisebb létszámú évfolyamaiban alapos és tartós ismeretekre lehet szert tenni. Magam is ilyen iskolába jártam, s az édesanyám szintén kisiskolában tanított a kelet-szlovákiai Péderben. Amikor hát most Kovács Koppány előállt az út menti óriásposzterek gondolatával, rádöbbentem, talán ez a legjobb módja annak, hogy „elmondjuk”, megmutassuk az embereknek: mi is magyar iskolába jártunk, elértünk valamit az életben, sikeresek vagyunk, rendezett körülmények között élünk, és a gyermekeink is biztosan ilyen jövő előtt állnak.

Viszont a statisztikai adatok tükrében arról is illendő őszintén szólnunk, hogy a szlovákiai magyar családok jelentős hányadában mégsem ez a felfogásmód a magától értetődő. Ön szerint miért?

Nyilván nem mindenki számára fontos, hogy a gyökereihez, a múltjához, az anyanyelvéhez, a saját kultúrájához kötődjön. Ezt otthonról, a szülői házból kell hozni. Ellenkező esetben nem eléggé erősek a ragaszkodásnak ilyen irányú szálai. Ez lényegében az a szituáció, amikor az érintett szülők számára nem az a lényeges, hogy a beiratkozásnál magyar vagy szlovák iskolába kerül-e a gyerek, hanem hogy olyan iskolába küldjék, ahová többen járnak. Mert az a trendi, az ő szemükben bizonyosan az a jó, a jobb iskola... Ráadásul, szerintük, szlovákul is egyből megtanul a gyerek, ami egyáltalában nem igaz. Emellett nemegyszer azt is látom, hogy a szülők, alibizmusból, sok esetben a saját kudarcaikat szintén az egykori magyar tannyelvű iskolájukra fogják, ahelyett, hogy őszintébben, árnyaltabban elemeznék kisebb-nagyobb sikertelenségeik valós okát.

Myrtill, hazai magyar etnológusként, illetve a Csali együttes szakmai vezetőjeként hagyománytisztelet dolgában ön azért sokakkal szemben mégiscsak lépéselőnyben van. Villamosmérnökként vagy közgazdászként is ugyanígy gondolkodna?

Határozottan. Kitűnő példa erre a férjem, aki gyógyszerész, és a szakmájában egy nagyon komoly cég topmenedzsere; sőt, volt idő, hogy Prágában is dolgozott. Az anyanyelvi oktatás kérdése viszont az ő számára is ugyanilyen fontos. Pedig soha nem járt néptánccsoportba, sohasem szavalt, népművészeti szakköri munkában sem vett részt soha. Mégsem jut eszébe, hogy Dorka ne magyar iskolába járjon!

Esetleg van-e már hírük arról, hogy a somorjai „négy arc” kezdeményezése előbb-utóbb országos kampánnyá terebélyesedhetne?

Helyi projekt a miénk, persze, motiváló lehet másutt mások számára is, aminek végeredményben csak örülni lehetne. Mi négyen itt, a Somorja környéki mikrorégióban vagyunk ismertebb közszereplők. Viszont Dél-Szlovákia egyéb tájain is bizonyosan akadnak ismert arcok, a politika örvényléseitől mentes hiteles civilek, akik az anyanyelvi oktatás tekintetében példaképekként állíthatók a vacilláló, az iskolaválasztás dolgában még hezitáló szülők elé. Felkarolhatná az ötletet például a pedagógusszövetség, a szülői szövetség, a Csemadok – természetesen, szigorúan megőrizve a kezdeményezés civil jellegét. Kizárva belőle a napi aktuálpolitikának még csak a gyanúját is.

Miért hangsúlyozza kiemelten a dolog kizárólagosan civil jellegét?

Egyrészt azért, mert az utóbbi időben a hazai magyar civil szféra több tekintetben is erőre kapott. Napjainkban már számos közéleti kérdésben hallatja a hangját. Ugyanakkor a beiratkozások ügye, a civilek körében, egyelőre az elhanyagoltabb témák egyike, holott ez szintén megérdemel akár egy országos kampánnyá izmosodó erőfeszítést. Másrészt valóban nem tartom jónak, ha a politika bevonul egy-egy civil kampányba. És nem azért, mert magam sem politizálok, hanem inkább azért, mert akkor az eredeti szándék könnyen célt téveszthet. Ugyanis az emberek sok politikusban, még a mi hazai magyar „top” politikusainkban is, már jó párszor csalódtak. Ha a civilek képviselte összefogásban megjelenik/megjelenne a politika – például az iskolaválasztás sarkalatos kérdésében –, azonnal érezhető lenne ott a pártkampányok felhangja is. Nekünk viszont nem ez utóbbi, hanem a határozatlan szülők meggyőzése a célunk az anyanyelvi oktatás természetességéről. Az eszközünk pedig – pártszínek helyett – nem más, mint egy-egy hiteles civil személyiség országos vagy éppenséggel regionális ismertsége.

Önöknél a családban mennyiben jelent problémát, hogy a kislányuknak többletfeladatként magyarul ÉS szlovákul kell tanulnia a tejfalui magyar alapiskolában?

Semennyiben. Egy gyerek, akár a szivacs, mindent magába szív. Ez a plusztantárgy aligha okozhat bárkinek is különösebb fejtörést. Ellenben tény, hogy az órákon általában eléggé kevés a konverzáció, noha ez nemcsak a szlovákra, hanem minden idegen nyelvre vonatkozik. Németül, angolul sem beszélgetnek eleget. Sajnos. A szlovákiai iskolarendszer évtizedek óta egyszerűen így van fölépítve. Szepsiben én is a lakótelepen tanultam meg szlovákul. De ebből a kislányomnál sem csinálok gondot, hiszen akinek szüksége van egy nyelvre, az becsülettel meg is fogja tanulni.

Nagy Myrtill neve, egész alakos fotója ott látható az óriásplakáton. Ha ezen felbuzdulva most fölhívná önt egy magyar szülő, hogy még nem választott iskolát hatéves csemetéje számára, mivel próbálná az illetőt meggyőzni az anyanyelvi oktatás kétségtelen előnyeiről?

Rábeszéléssel, sablonérvekkel semmiképpen. Hiszen ha az ő számára magyarként nem lényeges, hogy a gyermeke jártas legyen például a magyar irodalomban, akkor azt a családot valószínűsíthetően a szlovák irodalom sem érdekli. Inkább megpróbálnám kifürkészni, hogy voltaképpen ki is az, akivel beszélgetek, aki megtisztelt a bizalmával. Bele tudom-e élni magam az ő helyzetébe, az ő szemszögéből nézve megértem-e ezt a ki tudja mióta húzódó dilemmáját? Ha ugyanis meg tudom őt győzni, akkor csakis az ő érvrendszerét mérlegelve. És ha ebben a párbeszédben kellőképpen nyitott marad, esélye van annak, hogy megértse: magyar család gyermeke természetesen magyar iskolába való.

Ön egyetért avval a meglátással, hogy a magyar gyerek számára a szlovák iskola a nyelv- és nemzetiségváltás kezdete?

Persze. Lampl Zsuzsa készítette azt a szociológiai felmérést, amelyből kiderül, hogy akik magyarok ugyan, de szlovák iskolába jártak, azok a saját gyermekeiket is már szlovákba adják. A harmadik generáció pedig egyszerűen identitást vált. Ez viszont gyorsítja az asszimilációt.

A hazai magyar iskolák szemszögéből vizsgálódva van-e szerepük a helyi önkormányzatoknak is a beiratkozások sikerességében?

Őszintén szólva, az önkormányzat pozíciója ebben a tekintetben eléggé necces. Helyzetéből adódóan nem teheti meg, hogy egyoldalúan a magyar iskola mellett kardoskodjon, szemben a helyi szlovák iskolával. Megteheti viszont azt, hogy élénken figyelemmel kíséri a szóban forgó tanintézmények munkáját, s rugalmasan fölhívja a fiatal szülők figyelmét arra, melyek az érintett iskolák pozitívumai.

Mi a véleménye a házról házra járó, sokak által mindmáig varázsszernek tartott személyes meggyőzésről?

Gondolom, ez a módszer jó pár esztendeje még hatásos volt. A tanárok, az iskolaigazgató személyesen látogatta meg a családokat, hogy meggyőzze a szülőket. Manapság már nem tenném ki a pedagógusokat egy ilyen, bizonyos pillanatokban talán megalázó feladatnak. Napjainkban egészen más csatornákon özönlenek az információk. Ezért is tartom jó ötletnek ezt az óriásplakátot. Tematizálni kell a magyar iskolák ügyét.

Kellőképpen érdeklődnek a szülők az iskolák nívója iránt?

Szerintem igen. Egyre fontosabbnak tartják, hogy a gyermekük jó iskolába járjon. Utánanéznek, minő eredménnyel milyen szakkörök működnek; hol és hogyan érvényesülnek az iskolából kilépő végzős növendékek. Elkerülhetetlenül fontos hát, hogy a magyar iskolák diákjaik eredményessége révén saját maguk is folyamatosan fölhívják önmagukra a figyelmet. Menjen híre, jusson el a köztudatba, hogy mely területeken mit értek el. Ez nagyban befolyásolhatja az ingatag szülőket.

Az intézmény nívójáért alapvetően a tantestület, duplán pedig az igazgató a felelős?

Szerintem igen. Számukra döntő fontosságúnak kell lennie, hogy a szülő nyugodt szívvel bízza rájuk gyermekét. Sőt! Az igazgató sok tekintetben ma már nem pedagógus elsősorban, hanem jó stratéga, akinek az előrelátásán, a döntésein is múlik, vajon – az elvárt nívónak köszönhetően – tíz év múlva tele lesz-e diákokkal a már ma is jó hírben álló iskola!

Tájainkon családtag az iskola?

Ahol jó a tanintézmény és a szülői közösség kapcsolata, és ahol a szülők szakmailag is segítik az iskolát, ott igen. Mert akkor ez az iskola jó hangulatú, ahová öröm belépni. Gyerekként, felnőttként egyaránt.

Az ön édesanyja tanítónő volt. Otthon mit hallott a pedagógus szakmáról?

A nagyszüleim szintén pedagógusok voltak, s ahol tanítottak, ott még a haláluk után is sokáig tisztelték őket. Édesanyámat pedig máig jóban emlegetik mind Szepsiben, mind Péderben. A szó nemes értelmében voltak ők szigorúak, következetesek, de emberségesek.

A felmenőitől ezt kapta örökül?

Ezt. Meg hogy becsülettel csak százszázalékosan lehet dolgozni.

A szlovákiai magyar iskolák jövője érdekében egyformán gondolkodnunk, vagy inkább együtt gondolkodnunk kellene?

Az óriásplakátunkon sem az áll, hogy nekünk fontos; hanem az: nekünk természetes, hogy a gyerekeink magyar iskolába járnak. Gondolom, féltéglás megoldások helyett a rendszeres és aprólékos munkával lehet eredményeket elérni. Ha együtt gondolkodva minden évben teszünk valamit az iskoláinkért, annak szükségszerűen meglesz a remélt eredménye.