Boldogan lenne David Attenborough munkatársa is

Somogyi Tibor felvételeRacionális ember. Állítása szerint meglehetősen gyakorlatias. De mindazt, amit az esze diktál, az érzelmei is átitatják. Pár évvel ezelőtt Emir Kusturica, a Macska-jaj világhírű rendezője hívta készülő filmjébe, de ugyanarra az időre már igent mondott egy másik rendezőnek, akit azóta sem ismer a világ. Kassai Csongor mégsem bánkódik az elveszett lehetőség miatt. Egyébként a színészet sem „egy élete, egy halála”. David Attenborough-val például ugyanolyan szívesen dolgozna, mint Robert de Niróval vagy Jack Nicholsonnal. Vakon követné, ha mondjuk a Galapágos-szigetekre felfedező útra hívná. Boldogan lenne a munkatársa.

Ha valóban kabaré az élet, ahogy MC Konferansziéként énekelte a nyitrai színházban, akkor most ne cáfoljon rá, mondja azt, hogy...

... az én életem is kabaré? Igen. Egyszer fönt, máskor lent. Ez tényleg szórakoztató. Ha éppen nem fáj. A mű szerzői mindenesetre a nagybetűs életből merítettek. De ami a darabbeli Kit Kat Klubban történik, az nem egyenlő a kinti eseményekkel. A Konferanszié is azzal fogadja a nézőket, hogy „Hagyjátok kint a gondjaitokat!” Kint ugyanis egészen más a világ. Hideg. Kegyetlen. Nem olyan, mint bent. „Itt felmelegítünk titeket!”

Tehát megvan a kis Kit Kat Klubja, ahol most jól érzi magát.

Igen, nemrég költöztem új lakásba. Érzelmileg pedig most éppen felszálló ágon vagyok. Kimásztam a gödörből. Rakom össze magam.

Lelkileg akkor sem volt igazán jó passzban, amikor az Őrült nők ketrecére készült a pozsonyi Új Színpadon.

Ez 2002 tavasza volt. Annyira megviseltnek látszottam? Lehet. Én nem emlékszem rá. 2003 nyarán viszont nagyon jól éreztem magam, azt tudom.

Akkor 2004 őszén...

... november 13-án már iszonyú rossz volt. 20-án volt a mélypont. Szakítottunk. Pontosabban szakítottak velem. A dátumokkal sosem álltam hadilábon. Ez is megmaradt bennem. A Kabaréban pedig erről is szó van. Egy fájdalmas szakításról. A portálból néztem a próbát, és minden egyes párbeszéd érvényes volt rám. Az elevenembe vágott. Ezt a rendező is észrevette.

Nem tudta leplezni?

Egyszerűen nem úgy próbáltam, mint két héttel korábban.

Gyakran elérzékenyült?

Nem voltam jó! Ha már készen lett volna az előadás, és játszani kell, az egészen más. Abban nem gátolt volna, amit akkor éreztem, de egy próbafolyamat során, amikor még a rendező is keresgél, te meg nem tudod, milyen irányba menj, hogyan is közöld a partnereddel, amit neki kell címezned, nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy közben tele vagy fájdalommal. Ráadásul olyan mondatokat hallasz, amelyek teljes mértékben rád is vonatkoznak, vagyis telibe találnak. Tehát gondod van a szereppel, és rossz lelkiállapotból dolgozol... ez így együtt nagyon nagy teher.

És meddig volt rossz?

A bemutató 2004 decemberében volt. A szereppel addigra elkészültem, lelkileg azonban még sokáig nem voltam rendben. Négy hónap kellett ahhoz, hogy el tudjak távolodni attól, akit korábban nagyon szerettem. Ő volt az első ember az életemben, akit meg kellett gyűlölnöm, hogy érzelmileg el tudjak szakadni tőle. Azt mondta: „Végre! Megtaláltam az igazit.” Aztán három hét múlva már nem én voltam az. Mindegy. Elmúlt. Már nem foglalkozom ezzel. Tavaly szeptember óta nem vagyok egyedül. A Kabaré pedig évad végéig műsoron van.

Testhezálló szerep lehet a Konferanszié. Alkatának, színészi habitusának nagyon megfelelő.

Szerettem játszani. Az Őrült nők ketrecét próbáltuk Jozef Bednárikkal, amikor szólt, hogy „jó legyél, mert jössz velem Nyitrára, a Kabaréba!” Attól a perctől fogva sokkal jobban ment a próba. Lelkileg nagyon sokat segített, hogy a szerepálmomat kínálta fel. Senkinek sem kellett megemlíteni vagy könyörögni, hogy mennyire örülnék, ha elővennék ezt a darabot. Tálcán kínálták fel a lehetőséget. Amikor a filmet láttam, Bob Fosse alkotását, valamikor a nyolcvanas években, még nem is akartam színész lenni. De a Konferanszié erősen megmaradt bennem. Már akkor is tetszett. Főiskolás koromban aztán egyre gyakrabban gondoltam rá, hogy ez mennyire jó szerep, és milyen jó lenne eljátszani, de ugye, hol, mikor és kivel? Erre felhívtak Nyitráról, és vendégként ott játszhattam... sajnos havonta csak egyszer. Technikailag ez így irtó nehéz volt, hiszen nem öt percre mentem ki a színpadra, mint annak idején az Ahogy tetszikben, a Nemzetiben. Itt több volt a dal is, a koreográfia is, sőt még prózai szövegem is volt, tehát percről percre maximálisan koncentrálni kellett.

Most hány darabban játszik?

Hétben. A Radošínai Naiv Színházban, az Arénában, az Új Színpadon, és van egy vígjáték, amellyel járjuk az országot. Hiányérzetem nincs. Dolgozom eleget. S bár az utóbbi években több zenés-táncos darabban kaptam szerepet, nem tartom magam kifejezetten musicalszínésznek. A Rocky Horror Show-ban egyébként is rockot énekelek. Azt meg kellett tanulnom, mert egészen más műfaj. Rugalmas, sokoldalú színész szeretnék lenni, aki bármit el tud játszani. Mozgásszínházi produkciókban ugyanolyan boldogan vennék részt, mint bármilyen musicalben. De jöhet próza is. Boldogan vállalom.

S ha magyar társulatba hívnák? Nem rettenne meg a feladat súlyától? Egy szlovák vonalon befutott magyar kolléganője mondta nemrég: tapasztalatok híján ő bizony már félne magyar színészekkel, magyar színpadon játszani.

Én azért nem félnék. Szívesen kipróbálnám, csak egyszerűen nincs rá lehetőségem. Nekem azzal kell elégedettnek lennem, ami van. Ott tartok a pályán, ahol harminchárom évesen tartanom kell, és úgy dolgozom, ahogy dolgozni akarok. Jó társulatokban kapok jó szerepeket. A magyar színház, Kassa és Komárom számomra messze van. Ha felülök a buszra, egy óra alatt Nyitrán vagyok, és a próba után még vissza is jöhetek Pozsonyba, ha este előadásom van. Komáromból erre sajnos nem lenne lehetőségem, Kassát pedig ne is említsük ilyen szempontból. Bármelyik helyen szeretnék is játszani, a pozsonyi életemet arra az időre le kellene zárnom. Anyagilag viszont teljes ráfizetés lenne. Szép szóból, elismerésből nem lehet megélni. Azért nem adnak semmit a boltban. Az én életem Pozsonyhoz kötődik. Augusztus közepétől február tizedikéig szinte egyfolytában dolgoztam. Két szabad napom volt csupán, ezért el is határoztam: évad végéig már nem vállalok semmit. Hozzáteszem: ha kibírom. Elképzelhető ugyanis, hogy májusban az Astorkában fogok próbálni. Az egy olyan darab, amelyből nem szeretnék kimaradni, és már régóta szó van róla, hogy műsorra tűzi a színház. Visszatérve a kolléganő megjegyzésére: én azért értem őt. 1995-ben, amikor főiskolásként a Nemzetiben játszottam a Szentivánéji álomban, még nem mozogtam olyan magabiztosan a szlovák nyelvben, mint most, ennek ellenére mégis nagyon szabadnak éreztem magam a színpadon. Ebben a nyelvi közegben kellett helyt állnom, itt kellett megtalálnom a kötődéseket, az érzelmi szálakat. Ugyanakkor, ha csúnya szavakat kell mondanom a színpadon, mindig azzal vigasztalom magam, hogy nekem ez nem okozhat nehézséget, hiszen nem az anyanyelvemen káromkodom.

Tehát nem zárkózik el a magyar nyelvű előadástól?

Ha a körülmények lehetővé teszik, bármikor boldogan megyek. Félelem nincs bennem, sőt kimondottan motiválna a helyzet. A szerep felépítésében nem lehetnek nyelvi akadályok. Attól sem riadnék meg, ha német filmbe hívnának.

Az utolsó vonat is német film volt.

De csak részben. Német–cseh koprodukció. Ott csehül beszéltem. Cseh közegben amúgy is előszeretettel beszélek csehül, mert ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy...

...tartsa a pozícióját?

És hogy edzésben tartsam a nyelvemet.

Erre most Jan Hřebejknél is lett volna alkalma, akivel hat évvel ezelőtt az Élet mindenáront forgatta.

Az új filmjében játszottam volna szőkén. Már be is festették a hajamat, amikor a rendező végül is úgy döntött, hogy másvalakinek adja a szerepet.

Nem sokkal később viszont már fent ült az utolsó berlini vonaton, amely a német fővárosból indult Auschwitzba.

Egy német zsidót játszom a filmben, akinek felesége és három gyereke van. A film arról az útról szól, amely a halálba viszi őket. Hat nap a vonaton étlen-szomjan, összezárva, elviselhetetlen hőségben. Tizennégy éves fiamat, akit a Hódeszkásokban népszerűvé vált Vojta Kotek játszik, rábeszélik a többiek, hogy másszon ki a vagon szűk kis ablakán, húzza el a reteszt, és ha majd lassít a szerelvény, akkor kiugorhatnak, tehát megmenekülhetnek az emberek. A fiú vállalkozik is a feladatra, de kizuhan és szörnyethal. És itt van nekem egy nagy érzelmi kitörésem.

Zokognia kellett?

Tombolni! Aztán egy konfliktusból eredően szívrohamban meghalok. A feleségem sem éli túl az utat, csak a két kislányom.

Mi volt nehezebb, a tombolás vagy az infarktus?

Ott állt az orvos szakértő a közelemben, és elmagyarázta, hogyan viselkedik a test, amikor beáll az infarktus. Színészileg ez nem okozott gondot, technikailag viszont úgy kellett megoldanom, hogy közben arra is gondoljak, hol fogok összerogyni. A kamera látószögéből ugyanis nem eshettem ki. A sminkeseknek mindenesetre nem volt sok dolguk velünk. Mivel júliusban és augusztusban forgattunk, olyan hőség uralkodott a vagonban, hogy valóban izzadtak és koszosak voltunk.

Ismerve a németek pontosságát, precizitását, Josef Wils-meiertől, a film rendezőjétől mennyi szabadságot kapott a figura megformálásához?

Ilyen szerepben – egy kilátástalan helyzetben levő zsidó a vagonban – nincs mód szélsőségekbe bocsátkozni. Szövegben azt kell mondani, ami le van írva, ötletekkel pedig felesleges előállni. Én egyébként is olyan színész vagyok, aki szereti meglepni a rendezőt. Nem mondom el előre, hogy mit fogok csinálni. Megmutatom, aztán vagy elfogadja, vagy nem. Josef Wilsmeier bizonyára látott Hřebejk filmjében, tehát nem zsákbamacskát vett velem.

Az Élet mindenáron ott volt az Oscar kapujában. Egy ilyen tény sokat lendít a színész pályáján.

Én erre nem tudok mit válaszolni. Nem kérdeztem meg ugyanis egyetlen rendezőmet sem, hogy a tőle kapott filmszerepet ugye, az Élet mindenáron zsidó fiújának köszönhetem? Játszottam a Kegyetlen örömökben, a Tájképben, a Napos országban... ezek kisebb szerepek voltak, de mindegyikben érdekes figura lehettem. Az elsőben vörös hajú tanító, aki érzelmi kivetettsége miatt verte a diákjait, a másikban egy sorkatona, aki karóráért a férfiasságát is képes volt bevetni, a harmadikban pedig egy habókos fiú, akit örökké elpáholnak.

Juraj Nvota bemutatásra váró filmjében, a Muzsikában is játszik.

Kis szerep, de jó szerep az is. Egy vízmérőállomáson dolgozó férfi megmosolyogtató munkatársa vagyok.

Évad végéig tehát lazábbak lesznek a napjai.

Többet fogok aludni, és gyakrabban megyek az edzőterembe. De lesz még egy tévéfilm is. Dušan Trančík rendezi Bűvészek tele címmel. Abban is egy szerencsétlen flótást játszom. Tele leszek tetkóval és piercinggel, mindig valami bajba keveredek, meg is vernek párszor, de van egy nagy álma a fiúnak: bankot akar rabolni. Nincs pénze, lakása...

... önnek egy ideig kettő is volt.

A régit sokáig nem tudtam eladni. Kint volt Vereknyén. Most Pozsony-Újvárosban lakom egy bérházban. Öt évet adtam magamnak, hogy beköltözöm a belvárosba. A Tesco mögött szeretnék lakni, a Duna utcában. Az minden álmom.

Zárszó?

Pont. Köszönöm, jól vagyok.

Akkor hívom Attenborough-t, hogy ha netán asszisztensre lenne szüksége...

... nyáron szabad vagyok. Menteném vele a partra vetődött delfineket, fára másznék, hogy közelről nézhessem a makimajmok viselkedését, vagy hogy lássam, hogyan eteti fiókáit a kondorkeselyű. Szóljon, ha mehetek!