Beneš személyes foglya volt

Hubert Masařík emlékiratai (V proměnách Evropy) eredetileg 1970-ben jelenhettek volna meg, s néhány részlete még 1968-ban napvilágot látott. Azóta eltelt néhány évtized, a szerző is több, mint húsz éve halott, de most is szenzáció lett a memoárokban amúgy bővelkedő cseh könyvpiacon. (Ebben némileg hasonlít a cseh könyvkiadás egyik „húzó” ágazata a magyarországira; és lényegesen különbözik a szlovákiai hasonló műfajú kínálattól.) A kéziratot pedig bőven felhasználták a korszakkal foglalkozó történészek.

Persze, az olvasó okkal érdeklődhet, hogy ki is lehet ez a Masařík; ám a legtájékozottabb érdeklődők sem nagyon tudnak többet annál, hogy ő volt az, aki 1938. szeptember 30-án, egyik diplomata kollégájával együtt, hosszú órákig várakozott annak a müncheni tárgyalóteremnek az előszobájában, ahol az akkori négy európai nagyhatalom: Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország első emberei eldöntötték, az érdekelt felet kizárva, a Csehszlovák Köztársaság sorsát. Hitler és Mussolini már Európa meghódítására készültek, kisebb szövetségeseik, akik közül azért egy pillanatra se felejtsük el Jozef Tisót és Horthy Miklóst, valamint a lengyel Józef Becket, pedig különféle vérmes reményeket fűztek nacionalista álmaik beteljesedéséhez. A francia Deladier, az angol Chamberlain pedig azt remélte, hogy Csehszlovákiát feláldozva megmentik a világbékét. Nem illendő ma már Makszim Litvinovra, a szovjet külügyi népbiztosra hivatkozni, aki azt mondotta: a müncheni diktátum már csak azért sem lehet tartós, mivel lehetetlen a chicagói gengszterekkel megállapodni arról, hogy a város melyik részében garázdálkodhatnak szabadon és hol kell tekintettel lenniük a törvényekre. Az is idetartozik, hogy a müncheni alku szoros következményeként a szigorúan antifasiszta Litvinovot Sztálin azonnal leváltotta a posztjáról, és keresni kezdte az alku lehetőségét Hitlerrel. De a Hitlerrel kötött paktum éppen úgy nem mentette meg a Szovjetuniót a háborútól, ahogyan Csehszlovákia is hasztalan volt annyira engedékeny a náci diktátumokkal szemben.

Beneš azonban még a köztársasági elnök, és ugyanezen a sorsdöntő éjszakán rejtjelezett utasítást küld – a nyugati hatalmak támogatásában éppúgy bízva, mint Sztálin szólamaiban – Masaříknak, amely ezekkel a szavakkal kezdődött: „keményen tartsanak ki...” A rejtjelező tisztviselő eddig jutott csak el a megfejtésben, amikor Masařík leintette: hagyja abba a dolgot, időszerűtlen. Ő már korábban is meg volt győződve arról, hogy Beneš hibásan értékeli az európai helyzetet, azon az éjszakán pedig már kezében volt a nagyhatalmak megfellebbezhetetlen döntése: Csehszlovákiát feláldozták egy reménybeli béke oltárán. Tehát nekilátott a munkának: leült az írógépe elé, hogy részletesen tájékoztassa az államfőt. A Kasszandráknak, a rossz hírek megjóslóinak szomorú sorsát, persze, ő sem kerülhette el. Nem hitt neki senki.

Már korábban sem, mint ez emlékirataiból kiderül. Masařík 1920 őszén, alig huszonnégy évesen lépett a frissen formálódó csehszlovák külügyminisztérium szolgálatába, és rögtön a miniszter, azaz Beneš parlamenti referense lett. Nem sokáig: 1921-ben már a brüsszeli követségen dolgozik, majd Szófiába kerül, és csak 1936-ban tér vissza Prágába, ezúttal az új külügyminiszter, Kamil Krofta titkárságára. (A bolgár fővárosban töltött hét teljes esztendőről azt is gondolhatnánk, hogy amolyan mellőzés eredménye lehetett, hiszen Szófia ugyancsak távolesett a világpolitika fontos eseményeitől. Mégis fontos poszt volt, amit – egyebek között – az is igazol, hogy a szófiai pápai nuncius az a Roncalli érsek volt, akit jóval később XXIII. János pápaként ismert meg a világ, és akivel Masařík szoros baráti kapcsolatokat ápolt.) Beneš ekkor már 1935 óta köztársasági elnök, és azt az ajánlatot teszi Masaříknak, hogy legyen ő a külpolitikai referense. Masařík azonban elutasítja az igencsak hízelgő ajánlatot, és ezt azzal indokolja, hogy ismeri Benešt, és tudja róla, hogy nem képes elviselni, ha valaki szembeszáll vele, vagy az övétől eltérő álláspontot képvisel. „Rólam pedig eléggé ismert, hogy gyakran vallok szokatlan nézeteket – írja emlékirataiban. – Tömören: én amolyan magányos macska vagyok. Ha elfogadtam volna ezt az állást, ebből állandó vitákra került volna sor és hamarosan távoznom kellett volna a külügyi szolgálatból.” Ezután következik a már idézett jelenet Münchenben. Egy-két nap múlva Masaříkot akarják elküldeni Csehszlovákia delegátusaként arra a berlini konferenciára, amelynek feladata a müncheni diktátum gyakorlati megvalósítása, azaz Csehszlovákia első megcsonkítása, a szudétanémet vidéknek a Harmadik Birodalomhoz való csatolása.

Masařík ezt a megbízatást sem vállalja, mégpedig nem azért, mert túlságosan kényelmetlen volt a feladat, hanem arra a következtetésre jutott: Hitler nem elégszik meg Münchennel, a náci cél: a csehszlovák állam felszámolása, és távozásra fogják kényszeríteni Benešt, aki pedig abban reménykedett, hogy mind Anglia, mind Franciaország megváltoztatja álláspontját – a közvélemény nyomására. Beneš nem szerette a politikája számára kedvezőtlen előrejelzéseket. És ez már a sokadik ütközése volt a viszonylag alacsonyrangú diplomatával, aki azonban a kulisszák mögött fontos szerepet játszott. Hiszen azt sem felejtette el az elnök, hogy 1938 tavaszán Masařík előre jelzi, hogy Hitler annektálni fogja Ausztriát, ami be is következett, de Beneš akkor „rémhírterjesztőként” bélyegezte meg őt, a miniszterelnök, Milan Hodža pedig egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni ezt a hamarosan bekövetkező előrejelzést. Az sem vált éppen Masařík karrierjének hasznára, hogy élesen bírálta a csehszlovák politika meghátrálását Hitler fenyegetéseivel szemben. Masařík, természetesen, nem volt látnok. Ellenben jó kapcsolatokat ápolt a csehszlovákiai német szociáldemokraták vezetőjével, Wenzel Jaksch-sal, aki tudott arról, hogy a német tábornoki kar figyelmeztette Hitlert: amennyiben Csehszlovákia fegyveres ellenállást tanúsítana, a német hadsereg még nem készült fel a háborúra. Jaksch aztán követte Benešt a londoni emigrációba, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a csehszlovákiai német szocdemek számára tragikus lenne Hitler győzelme a háborúban, ám a szövetségesek diadala esetén, ha Beneš újra hatalomra kerül, őket már nem mint szocdemeket, hanem mint németeket űzik el. Igaza lett: Jakschot ugyanúgy száműzték, mint a több millió szudétanémetet, és élete alkonyán Bonnban volt szocdem parlamenti képviselő.

Masaříkot a háború után nem telepíthették ki, viszont a hazatérő elnök egyenes utasítására letartóztatták a német megszállókkal való kollaborálás vádjával. A ruzyně-i börtön parancsnokának rendszeresen jelentenie kellett Benešnek, hogy miként viseli magát Masařík. Beneš személyes foglya volt. A népbíróság végül megalapozatlannak találta a vádat, és másfél évig tartó vizsgálati fogság után felmentette. A népbíróságok, mint közismert, nem éppen lágyszívűségükkel tűntek ki. És a vád legfontosabb tanúja Hubert Ripka, Beneš egyik közeli munkatársa és akkori miniszter volt. A bíró feltette ne*ki a kérdést, hogy mi volt tulajdonképpen Masařík bűne? „München után nem követte Beneš vonalát” – hangzott a tanú válasza. Mire a bíró szinte rendreutasította Ripkát: „Tanú úr, a népbíróságnak az a feladata, hogy bűnök felett ítélkezzen, és nem politikai vonalakat bírál el.” (Masaříknak azért szerencséje volt, mert a népbíróságok nem minden esetben tartották magukat ehhez a gyakorlathoz. Közismert, hogy a pozsonyi népbíróság elnöke, dr. Daxler, amikor Anton Rašla, a katonai ügyész megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen miért is ítélte halálra Esterházy Jánost, tömören annyit válaszolt: „De hiszen magyar...”)

Masařík végzete Beneš volt. Emlékiratai pedig voltaképpen annak a vitának a folytatása, amelyet egész életében folytatott Benešsel, és nyilvánvaló, hogy az elnök halála után is bizonyítani akarta igazát. Ugyanakkor Masařík képes volt elismerni Beneš diplomáciai tehetségét is. Ezt olvashatjuk, mintegy összegezésként a memoárban: „Minden hibája, gyengesége ellenére Beneš beírta magát a világtörténelembe, mindenek előtt mint rendkívüli diplomata, politikus és kitartó harcos, akinek cselekvési terét azonban behatárolták nemzetének és az államnak lehetőségei. Ezt minden bírálójának el kell ismernie, legyen bár cseh, vagy szlovák, vagy külföldi...” A megállapítás nagyvonalúságra vall. Egyszersmind világossá teszi a két valóban jelentős személyiség közötti különbséget is. Beneš nem tudott és nem is akart nagyvonalú lenni. Masařík nem információinak irányát tette mérlegre, hanem azoknak hitelességét. Igaz, Masařík nem volt, nem lehetett politikacsináló. Ám a politikacsinálók számára is értékes tulajdonsága – a tények tisztelete. Beneš viszont – Masařík szerint – hajlamos volt arra, hogy akár a tényeket is eltorzítsa, ha azok ellentmondottak koncepcióinak. Ezzel végeredményben komoly károkat okozott saját politikájának és sok sikere ezért lett tiszavirág-életű.

A hírek szerint a prágai parlament néhány képviselője törvényben szeretné megörökíteni Eduard Beneš érdemeit. Ez a javaslat éppen úgy hozzátartozik ahhoz a történelmi vitához, ahogyan az egykori cseh diplomata emlékezései. Bonyolult ez a vita és nehéz lesz az objektív ítélethozatal.