Beneš-dekrétumok: újabb értékes telkek elkobzását végezné be az állam

A Pozsonyi IV. Városi Bíróságon hétfőn tartották annak a pernek a tárgyalási napját, amelyet a Szlovák Földalap (Slovenský pozemkový fond, SPF) 2021-ben indított az osztrák állampolgárságú Helga Anderl ellen. A szlovák államot képviselő földalap ugyanis azt állítja, az idős hölgy jogtalanul birtokol bizonyos földterületeket. Az SPF szerint Anderl nagyapja, Martin Pfundtner, akinek a családját a második világháború után a Pozsony melletti Dunahidasról üldözték el, német volt, így a Beneš-dekrétumokban megfogalmazott kollektív bűnösség elve alapján a tulajdona a szlovák államot illeti, ezért Anderl nem örökölhette volna meg az ingatlanokat. A vagyonelkobzást azonban sosem hajtották végre, hiszen Martin Pfundtner az 1946-os konfiskáció idején már halott volt. A földalap ennek ellenére most mégis bevégezné a vagyonelkobzási eljárást. 

Értékes telkek 

A kérdéses földterületek egy jelentős része a pozsonyi autópálya-körgyűrű egyik félkész csomópontja alatt van. A fővárost elkerülő D4-es autópálya Pozsonypüspöki (Podunajské Biskupice) és Dunahidas (Most pri Bratislave) között keresztezi az 572-es utat. A két út összekapcsolását egy csomópont, a Vereknyei kereszteződés biztosítja, amely jelenleg kettő a szlovákiai autópályákról ismert íves becsatlakozással rendelkezik. A csomópont Pozsonypüspöki közigazgatási területén van. Az ingatlan-nyilvántartásban végzett kutatásunk alapján pedig kiderült, a jövőben a kereszteződés jelenleg hiányzó másik két „fülének” megépítésére is sor kerül. Egyebek mellett az is erre utal, hogy az állam már berajzolta a nyilvántartásba a jövőbeni le-, illetve felhajtóíveket, az alattuk lévő telkeket a megfelelő helyeken kettéosztotta és megindult a majdani út alatti ingatlanok állami tulajdonba vétele. A jelenlegi, de a jövőbeni csomópont jelentős része is azonban azokon a telkeken fekszik, amelyek Anderl nevén vannak. Az autópálya ezen szakasza alatti földterületek kivásárlási árát az állam évekkel ezelőtt 65 euró/négyzetméterben állapította meg. Az osztrák hölgy nevén vannak még további, a környéken lévő szántóföldek is, amelyek értéke 1-2 euró/négyzetméter között mozog. Lapunk ingatlan-nyilvántartás alapján végzett összesítése szerint az Anderl nevén lévő földterületek összértéke meghaladja a 450 ezer eurót. Az osztrák hölgy ügyvédje, Tomáš Plank szerint is nagyjából 400 ezer euró körüli értékről van szó. Maga Anderl lapunknak arról számolt be, hogy azok a telkek, amelyek után 2019-ben ingatlanadót fizetett összesen nagyjából 330 ezer eurót érnek. Itt érdemes felidézni, hogy az autópálya esetében a 65 euró/négyzetméteres árat évekkel ezelőtt állapították meg, a Pozsony körüli ingatlanok értéke azóta azonban jócskán növekedett. Ha a bíróság Anderl javára dönt és megkapja a telkek árát, az összeg valorizációjára is sor kerülhet, az állam végül magasabb négyzetméterár kifizetésére kényszerülhet. Az ilyesmi más hasonló ügyben már előfordult.

Az ügy abszurditása, hogy az osztrák hölgy, mivel hivatalosan már megörökölte a telkeket, kénytelen ingatlanadót fizetni. Évente majdnem 400 euró adót szed be tőle a szlovák állam azokért az ingatlanokért, amelyeket nem hogy nem használhat, de az ország peres úton el akar tőle venni. „Adót kell fizetnem, miközben az állam azt mondja, a földterület nem is az enyém. Ráadásul a telkeken már ott van az autópálya, amit ha használok, útdíjat kell fizetnem, miközben a szakasz az én telkemen fekszik. Ez abszurd” – mondta lapunknak Anderl. 

Egy családregény vége 

A 20. század első felében a főleg földműveléssel foglalkozó Martin Pfundtner a családjával a Pozsony melletti Dunahidason élt. 1910-ben a település lakosságának 80 százaléka, de 1921-ben is még 74 százaléka volt német anyanyelvű. Pfundtnerék is ebbe a kategóriába tartoztak, bár inkább osztráknak tartották magukat. Martin Pfundtner felesége Juliána, akinek leánykori neve Sághy volt, pedig magyar családból származott. Pfundtnerék a falu templomához közel, egy takaros és nem is kicsi házban laktak. A mostani bírósági tárgyalás után Anderl a nagyapjáról, akit ugyan személyesen nem ismert, lapunknak azt mondta, a család emlékezete szerint Martin Pfundtner nagyon szorgalmas ember volt, szarvasmarhával is kereskedett és minden pénzét szántőföldvásárlásra költötte. A férfi minden bizonnyal a népes családjának további megélhetését akarta így biztosítani, hiszen nyolc gyermeke volt.

A második világháború és az azt követő időszak azonban Pfundtnerék sorsát is megpecsételte. Martin Pfundtner még a háború vége előtt, 1944 decemberében súlyos betegségben elhunyt. A háború után aztán megszülettek a magyarok és a németek kollektív bűnösségét kimondó Beneš-dekrétumok, illetve ennek nyomán „a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a 104/1945 számú, a németek, a magyarok és a szlovák nemzet árulói és ellenségei által birtokolt mezőgazdasági tulajdonnak a konfiskálásáról és gyorsított szétosztásáról szóló határozata.” Anderl elmesélte, hogy a németek elűzésekor a családjukat mindentől megfosztották, mindössze egy batyuval a kezükben az osztrák határra terelték őket. „Legtöbbjüknek egy váltóruhája sem maradt” – mesélte. Az életüket Ausztriában kellett újrakezdeniük. 

Eközben Csehszlovákiában Martin Pfundtner névre 1946 augusztusában kiadtak egy konfiskációs határozatot, aminek értelmében elkobozták volna a mezőgazdasági tulajdonát. Ezt azonban már nem tudták végrehajtani, hiszen a férfi ekkor már halott volt. A korabeli hatóságok valószínűleg valamilyen adminisztrációs hiba miatt erről nem tudtak. Pfundtnernek így kézbesíteni sem tudták a határozatot, illetve az elkobzás bürokratikus folyamatának további lépéseire sem került sor. A konfiskáció megakadt. Az ötvenes évek legelején aztán elkezdődött a mezőgazdasági tulajdon kollektivizálása. Az ekkor létrejött termelőszövetkezetek azonban nem váltak a kezelésükbe adott földterületek tulajdonosává, így az ingatlan-nyilvántartás szerint Martin Pfundtner maradt a kérdéses telkek tulajdonosa. Az ezt követő évtizedekben, az állampárti rendszer idején pedig egyszerűen nem törődtek azzal, hogy valójában kinek a tulajdonát képezi egy-egy földterület. 

A 2010-es években azonban megindult a Pozsony környéki autópályaépítés. 2015-re végrehajtották az ún. ROEP-eljárást, amely során az állam kiderítette, hogy kik az út alatti ingatlanok eredeti tulajdonosai. Ekkor derült fény arra is, hogy a kérdéses földterületek még mindig Martin Pfundtner nevén vannak. A férfi unokája, Anderl lapunknak elmondta, 2017-ben lényegében a szerencsén múlott, hogy erről tudomást szereztek. „Aztán a széles családban, az unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik körében abban állapodtunk meg, az én nevemre kerül az egész tulajdon, hogy egyszerűbb legyen lefolytatni az eljárást. Illetve azért, mert én vagyok a legfiatalabb és nekem van a legnagyobb esélyem, hogy az eljárás végét is megérjem” – mondta az osztrák hölgy. 2018-ra az örökösödési eljárás rendben le is folyt, Anderl tulajdonba vehette az ingatlanokat. 

2021 januárjában azonban az államot képviselő földalap elindította a pert, amely révén be akarják végezni az ingatlanok elkobzását. A levéltárból előkerítették az említett konfiskációs határozatot. Az elsőfokú bírósági eljárás már a végéhez közelít, Oľga Nižňanská bírónő az ítélethirdetés napját 2024. február 29-re tűzte ki. Bármelyik fél javára is dönt, a vesztes oldal minden bizonnyal fellebbezni fog, az ügy tovább húzódhat. 

Érvek és ellenérvek 

A földalapot képviselő ügyvédi iroda, a Garaj & Partners munkatársa a bíróság előtt azzal érvelt, mivel 1946-ban a konfiskációs bizottság nem tudott arról, hogy Martin Pfundtner a döntés időpontjában már nem él, ezért a határozatot érvényesnek és döntő értékűnek kellene elfogadni. „Martin Pfundtnert és feleségét Juliánát német nemzetiségűnek kell tekinteni. Ez a tény pedig elegendő arra, hogy konfiskációs határozatot adjanak ki rájuk” – érvelt a bíróság előtt a földalap ügyvédje, amit egy korabeli népszámlálásból származó adattal támasztott alá. Ebben Pfundtnerék németnek vallották magukat. „A konfiskációról szóló döntés alapvető kritériuma, a 104/1945-ös határozat alapján, a tulajdonos nemzetisége volt” – hivatkozott a földalap képviselője a kollektív bűnösséget kimondó, fent is idézett jogszabályra. Az ügyvéd hozzátette, a kérdéses konfiskációs határozat helyességét eddig senki nem vonta kétségbe. A földalap képviselője szerint a vagyonelkobzásról szóló döntés érvényességét az is alátámasztja, hogy közvetlenül a Martin Pfundtner halála utáni években nem folyt le az örökösödési eljárás. Ez az időszak azonban egybeesett a második világháború utolsó szakaszával, illetve az azt követő kaotikus időszakkal. 1944 decemberében, Pfundtner halálának idején már zajlott Pozsony harcászati megerősítése, április elején pedig a Vörös Hadsereg és vele a front elérte a fővárost. A földalap képviselője ugyanakkor rámutatott, ha a vagyon még akkor átszállt volna Martin Pfundtner örököseire, akkor, a kollektív bűnösség elve alapján, tőlük kellett volna azt elkobozni. 

A bíróság előtt Anderlt képviselő ügyvéd, Tomáš Plank azonban rámutatott, a korabeli és a mostani jogszabályok sem teszik lehetővé, hogy halott személy tulajdonát kobozzák el. Ráadásul a konfiskációs eljárásban a döntést az érintettnek kézbesíteni kellett és lehetőséget kellett számára biztosítani arra, hogy részt vegyen az eljárásban, esetleg fellebbezzen. Mindez Martin Pfundtner esetében értelemszerűen lehetetlen volt. „Pfundtner hamarabb meghalt, minthogy a konfiskációról szóló törvény megszületett volna” – mondta az ügyvéd a bíróság előtt. 

Plank azt is kiemelte, a földalap által bemutatott konfiskációs határozatot az azóta eltelt évtizedekben a csehszlovák, majd a szlovák állam sem használta arra, hogy a tulajdonába vegye a kérdéses földterületeket, az ingatlan-nyilvántartásban végig Pfundtner szerepelt. „Az állam nem végezte be a konfiskációt” – mutatott rá az ügyvéd és hozzátette, a korabeli hivatalok sem tekintették az elkobzást befejezettnek, hiszen a telekkönyvben, az akkori ingatlan-nyilvántartásban nem az államot tüntették fel a kérdéses földterületek tulajdonosaként. A már említett ROEP-eljárásban pedig a földalap is részt vett és ezen folyamat során sem használták fel a vagyonelkobzási határozatot, ugyanakkor elismerték, hogy a tulajdon Pfundtner nevén van. Plank szerint a földalapnak 5 éve volt arra, hogy az ROEP-eljárás felülvizsgálatát kérje, de ez az időszak 2020-ban lejárt. 

Az ügyvéd arról is beszélt, a vagyonelkobzásról szóló 1946-os határozaton mindössze Martin Pfundtner neve szerepel, de nem található rajta semmilyen más, az érintett személy azonosítására szolgáló adat, így például az illető születési dátuma. A kor szokása szerint egy faluban, egyazon családban több személyt is hívhattak ugyanúgy. A földalap ügyvédje ezzel szemben úgy érvelt, a korabeli népszámlálás adatai azt mutatják, csak egy ilyen nevű személy élt Dunahidason. A határozatra azonban azt sem írták rá, konkrétan milyen tulajdont koboznak el. Plank arra hívja fel a figyelmet, az ennél egyértelműbb esetekben, amikor a konfiskációs döntést élő személy ellen adták ki, a pozsonyi bíróság az elmúlt években rendre úgy döntött, nem az államot illeti meg a per tárgyát képező ingatlan, hanem az egykori földtulajdonos örököseit. 

Jóvátétel lenne 

Az elüldözött család leszármazottja, Helga Anderl lapunknak arról is beszélt, nagyszüleinek a lakhelyükön, Dunahidas községben is voltak ingatlanjai, de azokat végérvényesen elvették tőlük, a telekkönyvből is törölték a nevüket. A negyvenes években a család földtulajdonának fele ugyanis nagyanyjának, Juliánának nevén volt. Mivel azonban a konfiskációk idején ő még élt, ezeket az ingatlanokat elkobozták. Nem sokkal később azonban ő is elhunyt. 1945-ben a családot kitelepítették. „Mint a szarvasmarhát, összeterelték őket. Aztán lényegében átzavarták őket a határon” – mesélte családja történetét Anderl. Elmondta, hogy néhányan később visszalopakodtak az egykori házukba, de csak egy-két fotót tudtak megmenteni. „Az apám, aki ekkor 17 éves volt, nem sokat beszélt erről. Nagyon fájt neki mindez” – tette hozzá azzal, az apja 2006-ban hunyt el, így már nem érte meg, hogy kiderüljön, Martin Pfundtner nevét a pozsonypüspöki telkek kapcsán mégsem törölték az ingatlan-nyilvántartásból. „A családban emlékszünk arra, milyen szomorúak voltak a szüleink, akik a kitelepítést megélték, arra, ahogy a nagymamánk gyakran sírt amiatt, hogy mindenüket elvették. Képzelje el, hogy egyik napról a másikra még csak ruháik, edényeik sem voltak. Ez az élmény mindig ott volt bennük. Ezért aztán örültünk, amikor megtudtuk, ezeket a földeket visszakaphatjuk, mert ezzel talán egy szelet igazságosságot is kaphatunk. És megbékélést, bocsánatkérést is, mert ez a szomorú élmény generációkon keresztül bennünk él” – mondta a kitelepített család nevében Anderl.