Beneš a hátsó udvarban

Az interneten zamatos-szaftos viták szövegutalásai közepette meg is találtam aztán az írást (Hunčík Péter: Mentális váltás és modernizáció, Új Szó, Szalon, 2007. augusztus 11. – a szerk. megj.), és noha alapvető egyetértéssel fontolgattam több megállapítást, bizonyos mértékben elgondolkodásra és vitára is késztetett a mélyenszántó és figyelemre méltó gondolatmenet. Ám tudvalevő, hogy „e tárgyban”, tehát kisebbség, magyarság kérdésében csak a politikailag érintettek, illetve az intézményileg felkent szakértők hivatottak véleményt nyilvánítani. S különösen a „határon túliak” vonatkozásában igaz ez – ahogy az „anyádországban” mondják (ez alkalomra, ha szabad, a virtuális térben vitázók valamelyikétől kérem kölcsön e rafinált kifejezést). Talán ezért is haboztam, hogy végül hol és milyen formában, milyen szinten reflektáljak az írásra. Igazán csak a legújabb szlovákiai politikai jelenség, nevezetesen a Beneš-dekrétumok „sérthetetlenségét” kimondó parlamenti határozat késztetett a válaszra, s egy sajátos tapasztalat nyújtott ihletet egy rövidebb levélre. Maga az ihletadó élmény egy hétköznapi jelenség, mégis az adott „szövegösszefüggésben” különös színben tűnt fel Eduard Beneš egy kis morvaországi folyócska partján. (Persze, mindig elgondolkodom, amikor erre járok: vajon hol van és mit jelent a cseh–morva határ?) Valóban, alig néhány óra alvás, az esti hírekből még a fülemben visszhangzik a magyar és a szlovák politikai vezetők pengéinek suhogása, ébredezés a Dvořák expresszen Brünn felé, s akkor egyszer valahol az Adamov nevű (egykori?) fegyvergyárvidék külvárosi részein, a Svitava mély völgyében, egy raktárépület hátsó udvarában egy pillanatra feltűnik egy egészalakos bronz(színű) szobor, maga az egykori Elnök, s már suhanunk tovább…

Itt az idő, ez tökéletes intő jel, a kihívásra válaszolni kell!

Bizonyára Fico miniszterelnök úr szavaiból kell kiindulni: nem kell ilyen nagy nemzetközi feneket keríteni a dolognak (belgrádi politikai nyelven: internacionalizálni) – az egész „csupán” belpolitikai ügy. Ez bizony elgondolkodtató: mit jelent a „belpolitika” – és akkor mit jelent a „külpolitika” (ld. ismét: interancionalizálás). Több dologra gondolhatunk. Az egyik az a jóformán megszokott jelenség, hogy másként beszélnek politikusaink „otthon” és az EU-ban. Fölöttébb kellemetlen sajátossága a közép- és kelet-európai „kisállamoknak” (Bibó Istvántól nem csupán a kifejezést kölcsönzöm, hanem igyekszem az ő elemzéseinek hozadékaira támaszkodni, és egyúttal emlékeztetni egy érthetetlen módon figyelmen kívülre került szerző teljesítményére). A kiegyensúlyozatlan, alapvetően reflektálatlan és gyenge kontrollal rendelkező nyilvánosságok világában nemegyszer találjuk politikai képviselőinket úgy, mint akik a nemzet elszánt védelmezői akár a „külső”, „idegen” befolyással szemben is, másfelől az európai értékek és integráció elkötelezett hívei a „magasabb” fórumokon. Elsődlegesen (mondjuk a publicisztika szintjén) talán megállapíthatjuk, hogy nincs ezen semmi meglepő, hiszen politikusaink ilyen irányban iskolázódtak (sajnos az újabb generációk mintha öntudatlanul is átvették, örökölték volna a „hagyományokat”): a siker záloga, ha mindig azt mondjuk, ha ki tudjuk találni, mit vár a hallgatóság…

De egy mélyebb értelemben is átgondolhatjuk a határ fogalmát, a „kül-” és „bel-”politika elválasztásának sajátosságait. Nevezetesen, amennyiben a közösségek meghatározása szempontjából közelítünk, akkor azt láthatjuk, hogy a közép- és kelet-európai nemzetállamok kialakulása történelmileg a veszélyeztetett etnikai identitás jegyében zajlott a 19. század folyamán. Ha így tekintjük a politikai közösségeink alapvető meghatározottságát, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az etnicitás jelöli ki az önmeghatározás alapvető kereteit. (Egyesek szerint a magyar nyelv mély szellemi struktúrákkal bír, s ez esetben valóban ezt fedezhetjük fel: az identitás magyar megfelelője, az önmeghatározás eleve magában foglalja a határ fogalmát.) Az én meghatározása a „mi” és az „ők” elválasztásának módozatai, bonyolult alakzatainak kereteiben történik, és mindenkor megvan a maga individuális rétegződése, ha tetszik, a személyes története.

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, s ez már a nemzetállamok általános fejlődésének része, hogy a globális – gazdasági, politikai és katonai – versenyhelyzetben az állam stabilitásának és az erőforrások koncentrálásának lényeges feltétele volt a társadalmi koherencia megteremtése: ez nem csupán a művelődés és a kultúra egységesítését is jelentette, hanem bizonyos értelemben a „homogenizációt” is. A „minden ember egyenlő” elve az adott nemzetállamban a „minden francia”, a „minden brit” stb. állampolgárok vonatkozásában érvényesíthető. Ám az, hogy ki a francia és ki a brit, tehát mi határozza meg egy politikai közösség alapvető meghatározásait, már kontinensek, illetve országok függvényében változik. Előfordul, hogy a nemzeti identitás egyszerűen egy politikai választás kérdése – tehát elegendő azt mondani: én ausztrál vagyok, kanadai vagyok –, és semmi nem akadályozza meg azt, hogy az adott politikai nemzet része legyek, máshol azonban az etnicitás lényeges szerepet játszik, (leg)rosszabb esetben a faj. Közép-Európában az etnicitás játszik szerepet, amely a kulturális meghatározottságokra teszi a hangsúlyt, ám a közös nyelv (s ezzel szoros összefüggésben az irodalom), az együttes „történelmi tapasztalatok” játszanak meghatározó szerepet. Minden politikai közösség számára életbevágóan fontos, hogy újra és újra megteremtse, „reprodukálja” önmeghatározásának határait, ami azonban soha nem automatikus és változatlan mintautánzás. Ez az egyik félreértése a „tradicionalizmus” híveinek – illetve maga a fogalom is éppen ezért problematikus.

Mélyen egyetértek Hunčík Péter elemzésével, amely szerint generációs probléma jelent meg a szlovákiai magyar közösségen belül, amely rövidebb távon feszültséget jelent az egyének karrierje és közösségi önmeghatározása szintjén („magyar legyek, vagy karriert csináljak?”), illetve a közösségen belül is feszültségek forrásává válik. A tradicionalista irányzat, („nemzetépítő”) és a fiatalabb, pragmatikus („karrierépítő”) generáció között egyfajta látens konfliktus alakul ki. Ugyanakkor – hosszabb távon – éppen ezek a feszültségek magának a közösségnek a létét teszik kockára. A dolgok komplexitására utalni talán itt annyival elegendő, ha jelezzük, hogy ez a „veszélytudat” visszahatólag táplálja a jelenlegi feszültségeket, s mint oly sokszor, a veszélyeztetettség hajlamos politikai színben megjelenni – mert kiváló legitimáló erővel bír, s alkalmasint amilyen könnyű, éppen olyan könnyelmű módon mozgósítható. Nem véletlen, hogy mindez a politika nyelvezetének és dilemmáinak fejlődésére is nagy hatással van. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy mindez eltérő módon, de nemcsak a kisebbségi társadalomra, hanem a többség esetében is érvényes lehet.

Amennyiben ezt a kérdést a korábbi gondolatmenetünk fényében vizsgáljuk, a következtetések levonásának igényével azt mondhatjuk, hogy az etnicitás elve a kisebbségi és többségi társadalmaink számára is jelentős szerepet játszik. Az etnicitás által uralt diszkurzust mint határképző tényezőt nemcsak a közösséget kívülről érő hatások, hanem a belső „viták” is befolyásolják. Pontosan ezek a hatások alakítják azt a diszkurzív teret – tehát a nyilvánosság legkülönbözőbb szegmenseiben folyó viták egészét –, amely folyamatosan szerepet játszik a közösség határainak reprodukciójában.

A hagyományokat az identitás fontos részének tartjuk, s a mi szempontunkból az a fontos, hogy valóban része az etnicitás fogalmának – éppen ezért nem a „tradicionalizmus” a végső szint. Érdemes megfontolni, hogy azok a közösségi politikák, amelyek saját kultúrájukat, történelmüket és nyelvüket tekintik a politikai önmeghatározásuk sarokköveként, voltaképpen az etnicitást helyezik a politikai diskurzus fő témájává, és ezen belül arra törekszenek, hogy saját etnikai meghatározottságú közösségüket helyezzék kiemelt szerepbe, elsődlegesnek, akár más közösségek előtt, fölött stb. állónak tekintsék. Az így megragadható közösségi politikát jellemezhetjük az etnocentrikus diskurzus terminusával. Az etnocentrizmus számára tehát az is fontos, hogy megkülönbözteti a „mi” és az „ők” közösségét, a differenciákat radikális perspektívába állítja, eltérő kategóriákkal írja le, mint egy másfajta létezőt. Ezzel magyarázhatjuk a „külső” és „belső” használat szempontjából megkülönböztetett nyelvezet(ek) jelenségét is. Európában a „kettős beszéd” gyakorlata éppen úgy érthetetlen, mint az etnocentrizmus domináns diskurzusa akár a többségi közösségek, akár a kisebbségek vonatkozásában. Más kérdés, mint Schöpflin György is figyelmeztetett rá még az 1990-es évek elején, hogy Európa és a világ komoly kockázatokat vállal, amenynyiben nem hajlandó tudomásul venni, hogy a közép- és kelet-európai államok és társadalmak számára az etnicitás, az etnikai meghatározásra építő nemzeti identitás kikerülhetetlen tényező – és nem csupán valami irracionális és sötét találmány. Igaz viszont az is, hogy a mi kultúráinknak is elsődleges feladatként kellene magukra vállalniuk a múlt és jelen kérdéseinek tisztázását. Hogy kemény munka és elkerülhetetlen, de lényegi viták árán helyére kerüljenek a dolgok a történelemkönyvekben és a fejekben is. A Beneš-szobor a cseh–morva folyócska partján mintegy néma emlékjelként mintha erre figyelmeztetne.