Belém nevelték, hogy a pénzről nem beszélünk

„A száz leggazdagabb magyar között szerepeltem, mit mondjak, nem éreztem nagy megtiszteltetésnek egyesek társaságát.” (Somogyi Tibor felvételeŐfelsége nem is sejthette, hogy a leghíresebb magyar szeszes italnak adott nevet még mielőtt az forgalomba került volna, mert a királyi orvos leszármazottja, Zwack József csak ötven év múlva 1840-ben nyitotta meg első gyárát Budapesten. Nemsokára már több mint kétszázféle italt gyártott, elnyerte a császári udvar szállítója megtisztelő címet, a siker pedig a gyárral és a titkos recepttel együtt öröklődött apáról fiúra egészen az államosításig. A Zwack márka története évtizedekkel később külföldön folytatódott és errefelé talán nem is sejtettük, hogy amit nagy nehezen a pult alól szereztünk be, az csak utánzata volt a valódi Unicumnak. Az igazi keserédes italkülönlegességet csak azután kóstolhattuk meg, hogy Zwack Péter, az egykori gyártulajdonosok közül elsőként, visszatért Magyarországra és nemcsak a receptet hozta magával, hanem az ezen a tájon azóta szinte már feledésbe merült, bizalmon és minőségen alapuló vállalati kultúrát is.

Az Unicum története annyira elválaszthatatlan a Zwack család történetétől, hogy a kívülálló úgy képzeli, a gyermekeket tudatosan arra nevelték, hogy egyszer majd átveszik a vállalat irányítását. Ezzel szemben Ön többször is azt nyilatkozta, hogy fiatal korában minden jobban érdekelte, mint a szeszes italok gyártása...

Voltak olyan korszakaim, amikor kerestem a helyem a világban, de később kiderült, hogy a neveltetés erősebb bármilyen kíváncsiságnál. Mi annyira ennek éltünk, hogy más pálya fel sem merülhetett, én már iskolás koromban is bejártam a gyárba afféle tanoncként, hogy minden munkafolyamatot pontosan ismerjek. Aztán jött ugyan az a kis, negyvenéves megszakítás, de én a szakmát külföldön is folytattam, mert azt akartam, hogy a Zwack név a köztudatban maradjon.

Magyarországról csak 1948-ban, a gyártulajdonosok közül utolsóként távoztak. Nem is gondoltak arra hamarabb, hogy mentsék, amit lehet?

Apám, mint a generációjából oly sokan, azt hitte, hogy a szovjet megszállás csak ideiglenes lehet és kötelességének érzete maradni. Csak az államosítás után döntött úgy, hogy távoznunk kell. Nekünk sikerült is kijutnunk Amerikába, de Béla nagybátyám a feleségével Magyarországon maradt és az államosított likőrgyár alkalmazottjaként dolgoztak tovább. Az Unicum receptjét azonban nem árulta el, helyette egy fals recepturát adott, úgyhogy amit ezen a néven forgalmaztak, az a valódira alig hasonlított. De még ha ismerték is volna a receptet, akkor se mentek volna vele sokra, mert az Unicum előállításához szükséges fűszerek a világ minden részéről származnak és Magyarországnak nem volt annyi devizája, hogy ezeket meg tudta volna vásárolni.

Ez a recept valóban úgy öröklődik a családban mint azt a hasonló legendák alapján elképzeljük, vagyis széfben őrzik és mindig csak egy ember tudja?

Első hallásra regényes a történet, de ez is a családi hagyomány része. Ezt a terméket a kétszáz éves recept tette azzá, ami, és csak akkor maradhat is az, ha megőrizzük a titkot.

Akik dolgoznak vele, értenek a gyártási folyamatokhoz, azok nem elemezhetik ki az összetevőket?

Nem, mert a füvek már őrölt állapotban érkeznek a gyárba és ezt a „homokot” nem lehet analizálni. Az Unicum alapanyagát alkotó több mint negyven gyógyfű és fűszernövény egy részét párolják – ez az egyetlen digestiv, amelynél ezt az eljárást alkalmazzák –, a másik részét harminc napig áztatással kivonatolják és végterméket legalább fél évig érlelik különleges tölgyfa hordókban. A gyártási folyamat minden egyes lépése különálló titok és még ha valaki meg is próbálná ezeket a mozaikkockákat összerakni, akkor sem lenne képes még megközelíteni sem az eredeti terméket.

Az életrajzában az olvasható, hogy Amerikában végigjárta az italgyártó szakma lépcsőfokait. A valóságban ez mi mindent jelentett?

Fiatalemberként kerültem ki és alkalmazottként dolgoztam nagy whiskygyártó cégeknél. Tényleg végigjártam a szamárlétrát, a termeléstől a könyvelésen át egészen az eladásig, úgyhogy amit én ma prédikálok a cégemnél, azt saját tapasztalatból tudom. Számomra nem volt megalázó a munka, mert kihívásnak tekintettem, hogy bizonyítanom kell. Édesapámat jobban megviselte, hogy mindent itt kellett hagynunk, de sosem törte meg, sőt egyike volt azon ritka emigráns magyaroknak, akik nem olvadtak bele azokba a körökbe, ahol hivatásból nem illett megtanulni angolul. Emelt fővel, tisztességgel tette, amit kellett és még megélte, hogy a magyar államtól perben megvonták a Zwack név használatának és az Unicum exportjának jogát.

Amikor a Zwack márkanév használati jogáért harcoltak a bíróságon, amerikai gyártókkal szerződtek, majd újra saját vállalatot alapítottak Olaszországban, akkor bíztak abban, hogy esetleg még Magyarországra is visszatérhetnek?

Ez nagyon valószínűtlennek látszott, de azt, hogy a Zwack Unicum fennmaradjon, küldetésnek tekintettük. Az időközben Magyarországról ugyancsak külföldre emigrált Béla nagybátyám és felesége már az ötvenes években újrakezdték a gyártását Milánó mellett és a nagybátyám, valamint édesapám 1958-ban bekövetkezett halála után a két özvegy, nagynéném és édesanyám folytatta. 1970-ben meghalt a nagynéném is és anyámmal ketten maradtunk üzleti partnerek, de a cégvezetés az én feladatom volt. Édesanyámnak nem volt üzleti tapasztalata, sőt, a családban rendhagyó módon az Unicumot sem szerette – egyszer, amikor megkóstolta, azt mondta: ebből élünk? Az olaszok viszont szerencsére megkedvelték ezt a számukra addig szinte ismeretlen italt, és hamarosan megnőtt a kereslet is. Ekkor költöztem át Amerikából Európába és minden energiámat ennek szentelem.

Az olasz piacon annyira jól sikerült bevágódniuk, hogy külföldön sokan máig is olasz italnak tartják az Unicumot.

Ez nekünk nem rossz, mert a világon az olasz gasztronómia nagyon népszerű és rengeteg az olasz étterem, amit, sajnos, a magyarról nem lehet elmondani. Nem bánom, ha azok a nyugatiak, akik az olasz pizzériákban Unicumot rendelnek nem tudják, hogy ez valójában magyar ital, a lényeg az, hogy isszák. Ez egyáltalán nem kis dolog, mert ma új márkával bekerülni a szeszes italok vagy borok piacára nagyon nehéz, sőt annak, aki nem tud már meglévő terjesztői hálózatra építeni, szinte lehetetlen. ĺgy is léteznek olyan országok, ahol soha nem számíthatunk áttörő sikerre – az angolszászok és a franciák pl. egyáltalán nem isznak gyomorkeserűt és valószínű, hogy tömegesen az Unicum kedvéért sem fognak rászokni. Az olaszok, németek vagy a hollandok viszont egy életre megkedvelték és stabil piacnak számítanak. Félig tréfásan azt szoktam mondani, hogy nekünk az a legnagyobb szerencsénk, hogy az Unicumot csak utálni vagy szeretni lehet. A fogyasztók ötven százaléka a világért sem inná meg, a másik ötven százalék egész életében ragaszkodik hozzá – ez a márkalojalitás a szeszes italokat tekintve szinte egyedülálló.

Ha ennyire biztosak lehetnek a stabil fogyasztói körben, akkor szükséges egyáltalán a újdonságokon törni a fejüket a megtartásuk érdekében, vagy elég csak szállítani a megfelelő számú butellát?

Az elbizakodottság az üzlet végét jelenti, ezért én máig is minden napot úgy kezdek, mintha egy új márkát építenénk. Állandóan javítani, finomítani kell a terméket anélkül, hogy az alapvető karakterjegyeihez hozzányúlnánk, és az sem mindegy, milyen stratégiával kínáljuk. Ma az a legfőbb célunk, hogy megnyerjük a fiatalokat és ne csak a recept, hanem az italfogyasztási szokások is apáról fiúra öröklődjenek.

A nyolcvanas évek vége felé már ugyancsak benne volt a levegőben a magyarországi rendszerváltozás lehetősége. Gondolt arra, hogy az elsők között térjen vissza, vagy megvárta amíg hívták?

A külföldön töltött évtizedek alatt soha nem készültem vissza, mert meg voltam győződve arról, hogy a szocializmus bukását már nem élem meg. Mire mégis ingadozni kezdett a rendszer, én már berendeztem az életemet Olaszországban és nagyon boldog voltam ott, úgyhogy csak a magyarországi barátaim hosszas unszolására szántam rá magam, hogy mégis belevágok és visszavásárolom apám egykori gyárát. Az elhatározásomban sem honvágy, sem valamiféle elégtétel utáni vágy nem játszott közre, nem ilyen a természetem. Csak amikor már visszajöttem és megláttam az itteni Unicum-imitációt, akkor gondoltam azt, hogy, na azért álljon meg a menet, valami közünk talán nekünk is van ehhez az egészhez! Persze, üzleti szempontból volt abban valami jó is, hogy ezt az utánzatot gyártották, mert legalább megőrizték a folytonosságot. Sőt, nagy meglepetésemre, a Zwack nevet sem felejtették el Magyarországon – ez főleg a vizesember-plakátnak köszönhető, amelyet szamizdatként terjesztettek. Ilyen szempontból valóban volt mire építenem, de a kezdetleges vállalkozási kultúra buktatóit én sem kerülhettem el.

Nagy sokkot jelentett a saját bőrén tapasztalni a körülményes ügyintézést a mindenhol burjánzó korrupciót?

Ettől még ma is szenvedek, mert nyugaton mást szoktam meg. Ott számítani lehetett az adott szóra, tudtam, hová soroljam az üzleti partnereimet, de itt még ma sem mindig tudom kivel beszélek és mennyire bízhatok meg benne. Az alapvető különbség a kétféle felfogás között az, hogy itt nem csak a törvények kiskapui teszik lehetővé az üzleti életben a becstelen viselkedést, hanem a társadalom sem tartja igazán elítélendőnek. Évtizedekig divat volt az államtól lopni és az emberek lassan megszokták, hogy el lehet venni mások tulajdonát anélkül, hogy annak következményei lennének. Ez a játékszabály lényegében még ma is érvényes de az, aki nem itt nőtt fel, képtelen megtanulni és csak az ösztöneire hagyatkozhat.

Amióta Ön is ebben a közegben vállalkozik, érez valamiféle pozitív előrelépést?

Igen, főleg azért, mert ebben a cégben nagyon sok a fiatal és ők már másként látják a világot. Ügyesek, ambiciózusak, tudatosak, de épp ezért a valóban jókat nehéz is megtartani, ma már nem működik az a cég iránti lojalitás, amely régen természetes volt. Nem is a fizetés a lényeg, hanem az előrelépés lehetősége, hiszen minden neves vállalatnál csak korlátozott számú vezetői pozíció van, úgyhogy én nem is veszem rossznéven, ha valaki úgy dönt, máshol próbál szerencsét. Annak is tudatában vagyok, hogy sokan jó ugródeszkának tekintenek egy állást a Zwacknál, a presztízsünknek is köszönhetjük, hogy minden hirdetésünkre több százan jelentkeznek. De nem is könnyű ide bejutni, a vezető pozíciók iránt érdeklődők esetében nemcsak a szakmai tudást vesszük figyelembe, hanem megismerkedünk a családi hátterükkel, sőt a kézírásukat grafológussal is elemeztetjük. Ezek mind fontos apróságok, mert az ember személyiségjegyei, az, hogy ki a partnere és hogyan viselkedik a saját közegében sokkal többet elárulnak róla, mint a szakmai referenciái. Amit viszont soha nem firtatunk és nem is érdekel – ez az alkalmazottaink vallási vagy etnikai hovatartozása és a politikai nézetei.

Sikeres, befolyásos üzletember létére valószínűleg nem a bizonyítási vágy vitte a politikába. Miben reménykedett, amikor független képviselőként indult az 1994-es választásokon?

Volt bennem valami küldetéstudat, hogy meg kellene próbálnom változtatni az itteni politikai és vállalkozói közegen. Néhány korrupcióellenes jogszabályt egyetlen független képviselőként is sikerült elfogadtatnom a parlamentben, de alapvetően számomra ennek a négy évnek a tanulsága, hogy az ember egyedül nem megy semmire. A döntések csoportérdekek és a pártok között a háttérben megkötött alkuk mentén születnek, ami a felszínen zajlik, az csak a nyilvánosságnak szánt színjáték. Üzletemberként mindig szabadon tudtam dönteni, de a politikában ez lehetetlen, lépten-nyomon falakba ütköztem.

Arra az időszakra is így tekint vissza, amikor amerikai nagykövet volt?

Lényegében ugyanaz volt a helyzet, mert a nagykövetség álláspontját és tevékenységét is a kormánypártok akarták meghatározni. Hiába képviseli elvben a nagykövet az egész ország érdekeit, önállóságról szó sem lehetett. Nagyon meguntam a politika világát és ma már azt gondolom, hogy ezt a nyolc évet jobban is kihasználhattam volna. Igaz, rengeteg hasznos tapasztalatra is szert tettem közben. Azt például egy életre megtanultam, hogy ahol érdekekről van szó, ott a hála ismeretlen kategória és ennek a felismerésnek az üzleti életben is nagy hasznát vettem. Ami azt illeti, nincs a két világ között nagy különbség, de legalább az a fajta gyűlölet nincs jelen az üzleti életben, amely a politikát ma teljesen eluralja.

A gyáralapító dédapáról olvastam, hogy még kilencvennégy éves korában is naponta bejárt az irodába és minden számlát, minden levelet figyelemmel követett. Ön is örökölte ezt a munkaszeretetet?

Számomra ez nem munka, ez az életem. Azért is hagytam abba a politizálást, mert túl sok időt vett el tőlem és én igazán csak ebben a közegben érzem jól magam. Ez a családom, ami nem azt jelenti, hogy engedékeny vagyok az alkalmazottakkal szemben, mert a teljesítményt és a tisztességet megkövetelem, de tudom, ha követelek tőlük, akkor adnom is kell. A mindennapi teendőkbe nem szólok bele, hiszen a döntés joga a menedzsmenté, de a fontos dolgokról mindig tudni akarok. És gyakran bizony a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságok a legfontosabbak.

Azt mondta, különösebben nem vágyott vissza Magyarországra, ma mégis itt tölti az év nagy részét. Mi az, amitől Budapest az otthona lett?

Nem felejtettem el a nyelvet, értem a vicceket, ismerem a kávéházakat, munka után elmegyek a Gellértbe egy jó szaunára... Ezek mind olyan apróságok, amelyektől úgy érzem magam, mintha mindig itt éltem volna. De Firenze azért örök szerelem marad, a karácsonyt és a húsvétot mindig Olaszországban töltjük.

Hét gyermeke van. Ők is valamennyien végigjárták a vállalati szamárlétrát?

Rájuk bíztam a pályaválasztást, de ebben a családba hál? istennek valahogy természetesen alakul ki mindenkiben a vállalat iránti vonzalom és felelősség. A második házasságomból született Sándor fiam már több mint egy éve itt dolgozik, ő lesz az utódom, tehát egy általános vezetői kultúrát kell elsajátítania, a lányom pedig most novemberben lépett be. Őt inkább a borszakma érdekli és tényleg ért is hozzá. Az első házasságomból született öt gyermekem Amerikában él: az egyik fiam ezredes és a NATO koszovói katonai elhárítását irányítja, a másik matematikatanár, két lányom ingatlanügynök, a harmadik pedig marketing menedzser. Nehéz ekkora és ennyire szétszórt családot összetartani, de szerencsére nagyon jó a kapcsolat közöttünk és ez nagy részben a mostani feleségemnek köszönhető.

Jut ideje, van egyáltalán igénye arra, hogy költse is azt a pénzt, amelyet ennyi munkával megteremtett? Van olyan kedvtelése, amelyet azért bárki nem engedhetne meg magának?

A vagyonomat sose láttatom, azt belém nevelték, hogy a pénzről nem beszélünk. A Magyar Hírlap kiadványában a száz leggazdagabb magyar között szerepeltem, mit mondjak, nem éreztem nagy megtiszteltetésnek egyesek társaságát. Én nagyon egyszerűen élek, tudom, hogy ezt könnyű mondani, ha az embernek van pénze, de valóban nincsenek költséges igényem. Nagyon szeretnék utazni, de alig jut rá időm és utálok repülni. Azért néhány helyre még szeretnék eljutni, Marokkóban például sose jártam és nagyon érdekel. Szeretek olvasni is, gyönyörű könyvtáram van, de mostanában még csak az újságokat bújom, hogy naprakész legyek. Valószínűleg nagyon unalmas fráter lehetek, mert másra nem is nagyon vágyom, már a társaságot sem szeretem. Unom a semmitmondó beszélgetéseket, és már sajnálok minden percet, amit nem úgy töltök el, hogy élvezem vagy értelmét látom. Nem félek meghalni, de attól félek, hogy nem fogok élni többet és mindent itt hagyok. Ezért azt az időt, ami még hátravan, szeretném olyan emberekkel tölteni, akikkel jól érzem magam.s