Barmai a világnak

A fodrászkodás nagyon jó találmánya az emberiségnek, bár néha az jut eszembe róla, hogy ha fájna, biztos kevesebben mennének. És volna akkora hajzat a fejeken, hogy simán eltűnne egy tankhajó, ha jól van fésülve a haj. Ó… és milyen hülyeség már a szemöldök is. Amikor a fodrásziskolába jártam, megkérdeztem a tanárnőt, mire jó a szemöldök, ő meg csak állt némán az ollóval, és nézett rám, mint egy elromlott hajszárítóra. Egyszer úgy meghajszárítóznám már a hónaljamat, de sose mertem kipróbálni, félek, hogy bekapja a szőrt, és talán behúz egészben úgy, ahogy vagyok, és kereshetnének kutyákkal. Amíg tanuló voltam, nem mertek rám bízni komolyabb dolgokat. Az első hetekben csak hajmosásra, hajsöprésre használtak. A söprés nagyon tetszett, bár először az jutott eszembe, ez olyan, mintha levágott kezeket húznék össze a földön, rá a lapátra. De mivel a haj nem fáj, nekem sem esett aztán rosszul. Az első évben nem dobtam ki a hajat a kinti kukába, csak mondtam, hogy kiviszem, nem kérdezte senki, hova tettem. Az se érdekelte volna őket, ha zsákba gyűjtöttem volna, mondjuk fűteni. Pedig tényleg zsákba gyűjtöttem, aztán beraktam a garázsba a szerszámospolc mellé.

Az fogott meg, hogy mindenféle emberekből itt van egy kis maradék, valami emlékszerű, egy szakasz az életükből, egy kis alkotóelem, amiből más ember összeáll. Tudom, hogy ez az egész hajszálnyira van egy velősebb pszichológiai minősítéstől, de leszarom, kenjék a hajukra a tudományukat. Mondtam is már nemrég valakinek, hogy minden pszichológus álma megőrülni kissé, megérteni a filmszakadást, ahogy az etológus akkor lenne boldog, ha boldogságában csóválni tudná a farkát, nem kézzel persze, hanem reflexileg. Sokszor csak ötletszerűen kiválasztottam egy zsákot a kilencből, kiöntöttem a szobába, és csak néztem a száraz szagú kupacot, hogy hányféle jellem és sors van itt a szőnyegen, vajon miféle történeteket tudnának mesélni ezek a hajak. Nyaralások napszívásairól és jó kis konyhagőzökről, mondjuk nokedliszaggatás után, férfiak belihegésein át, tojásos és talán pörköltszaftos samponokon keresztül egészen addig, hogy ráfolyt a telihold a nagy őszesti sétákon.

Mikor már nem tudott apám beállni autóval a zsákoktól, megkérdezte, mire kellenek azok. Nem akartam neki elmondani az igazságot, így azt mondtam, más ember használt ceruzaelemet gyűjt, én meg hajat. Biztos hülyén nézett volna, ha elmondom, dekorációs és képzőművészeti célokra van, meg néha ötletszerűen jósolok belőle a barátnőimnek, szerelmi dolgok, utazás, ilyesmi szokásos dolgokról. Egyszer lottószámokat is, de egyik sem talált, én meg arra fogtam, ha jól emlékszem, hogy behorpadt valami bolygóspirál, nem tudott szépen menni a szerencsebolygó, lötyögős lett a ballisztika, ami ugye azért jóval kevesebb, mint a fix, biztos állapot. ĺgy leszoktam a lottós jóslásról, nem szerencsés, ha túl sok a konkrétum. Amúgy eléggé szeretem az ilyen csillagos-jóslós dolgokat, csak mindig furcsán néznek rám a barátnőim, mikor a világűr csendjéről és békéjéről beszélek.

Sajnos, apa nem ért a művészetekhez meg a bolygóspirálokhoz, inkább abban különc, hogy megvesz minden új sampont. Legutóbb zöldteásat hozott, hogy örömet okozzon, de ezzel az erővel hozhatott volna tökfőzelékest is. Már várom a reklámot, mikor egy gebe csaj belemondja a kamerába, bele a gebeagyú tévénézők lelkébe, hogy amióta tökfőzelékes sampont használok, ragadnak rám a férfiak (meg a falevelek, kondenzcsíkok, lapradiátorok satöbbik). És a többi férfi meg, aki nem ragadt rá, úgy néz a csajra a reklámban majd, hogy a gebe majd elalél a szexualitástól, csorogna a hónalj, ha nem kente volna be fasírtos golyósdezodorral. Mindegy, hagyjuk, mert beleőrülök, hogy menynyi őrült van a világon. Apámnál tartottam, ha jól emlékszem, meg a művészetellenességénél. Pontosabban nem ellenzi, csak nincs rá nagy hatással. Egy vers elolvasása nem sokkal mélyebb benyomásokat hagy benne, mint egy zacskó tökmag.

Nemrég kicserélték a szalonban a szárítóburát. Azt hiszem, így kell mondani, hogy bura. A réginek már olyan hangja volt, mint a motoros hurkatöltőnek. Meg elég cikin is nézett ki. Leginkább egy túlméretezett bukósisakra hasonlított, amibe hajszárítót épített a tudomány. Ezen csak addig röhögtünk, amíg Jolán néni – a Galkovics Jolán – majdnem bennégett a burában, majdnem belesült. Furcsa szagot éreztünk a szalonban, majd mindenki a Jolán nénire nézett, aki éppen nagyon hunyorgott a fejbőrre olvadó műanyag csavaróktól. Először nem mert ordítani, mert túl nagy lett volna a pánik a szalonban, és nem akart levágott fülekre meg ilyenekre emlékezni, ha később az életben eszébe jut az a szó, hogy bura. Hiába, nem mindennap épül a fejbőrbe műanyag. Aztán mégis úgy ordított szegény, hogy majd berepedtek a tükrök. A mentőket nem is kellett hívni, jöttek maguktól, mint a Göncölszekerek. Először csak nézték, nem tudták, honnan kezdjék, de végül burával a fején mentették ki Jolán nénit, aki úgy nézett ki, mint valami különös autóversenyző, csak ő ordított is hozzá, mint egy nyolchengeres motor. Azt bírom még itt a szalonban, hogy a vendégek minden reklámot elhisznek, és aztán közösen meg is beszélik a sok hülyeséget. Ennek a típusnak döglött tehenet is el lehetne adni, ha azt mondaná a reklám, hogy jót tesz az arcbőrnek. Barmai a világnak…