Bakeliterdő, villanyszikla, lézerleves

SZÁVAI ATTILA

Talán azért bírom az erdőt jobban, mint mások (például ez a Galkovics is mellettem, ahogy rúgkapálva vágja a fába a baltáját), mert harminc évig voltam katona. És mivel minden estére kaptam rétest, mert szerintem és az asszony szerint is egyszerre léptem a korral, vagyis hát a hadiléttel, persze hogy hamar haptákba vágta bennem magát az önérzet és a bizonyítási vágy. Nézd, nincsenek nekem illúzióim az élet legaljával kapcsolatban, de a múltkor is megbeszéltük a Galkoviccsal, mikor szügyig voltunk már a hóban, hogy ez azért nem semmi, az angyalok vagonszámra túrják a havat a felhőből, nagy lehet a vidámság odafent. Vannak a világnak olyan elkövetői, akiket nem érintenek a válsághelyzetek. Ilyenek például az angyalok. Vagy a vaddisznók. A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozik. Ezt csak úgy mondom. Elsoroltam ezt így az erdésznek is, de leginkább csak azt kérdezte, hogy oké, de az angyalok azok hová tartoznak?

Ezt az erdőzést a fakivágással az orvosom javasolta, mondván, ha a sok jó nehéz téli levegő kellően átjárja a sejtfalakat, kellően láthatom majd a fától az erdőt. Ezt így gyorsan még egyszer elmagyaráztattam vele, levitézlett katona vagyok én, nem pedig rejtvényújság. Végül is megértettem: az a lényeg, hogy nem csak az a fontos, ami jön szembe egyenest (tehervonat, tepsi, diófaág), az ütközés előtt még jól szét kell nézni, hogy lássuk a többit is, mielőtt becsapódunk. Muszáj a jó pannorám is, a széles látókör, érdemes betartani a látó- és hallótávolságot.

Hiába, nem kis dolog azért a favágás, érezni a friss illatokat, amik eddig be voltak gyűrűzve a törzsbe, most meg jönnek ki, mint amik utoljára jöhetnek. Én sose láttam még ilyen közelről évgyűrűket, kérdeztem is a Galkovicsot, hogy mi baja van, pontosabban volt ennek a fának, amit nemsokára kályhába raknak valahol. Galkovics, miközben nagyokat köpködött a tenyerébe, hogy jobban ragadjon a munkakedv, az ordította, szerinte ezeket hívják évgyűrűknek. Úhhh… tehát az idő szorult bele a fába, és annak van ilyen jó illata, gondoltam. Aztán én is hangosan már, hogy ne ordíts itt két pofára, mint a fába szorult évek, még megijed a vadállomány, aztán kereshetik a vadászok tavaszig.

Miután megmutatták, miként kell használni a baltát, fűrészt, gumicsizmát, máris belevághattuk magunkat a kitermelésbe. Miután úgy izzadtunk, mint az Amazonas, gondoltuk, nekivetkezünk a mínusz tíznek, rakni le szépen sziklára száradni a kabátokat. Az erdész szerint ez nem túl jó ötlet, még összeszedünk egy kiadós meghűlést, és leshetünk otthon nekidőlve a cserépkályhának, se pénz, se erdő, se évgyűrűk. Márpedig az idő pénz, ahogy mondják ezt. Meg szerinte nincs villanyból a szikla, hogy megmelegedjen télen rajta akármi is. Galkovics erre azt találta mondani, hogy márpedig erdész uram, most nincsen igaza, mert a tavaszi kabátmeleg igenis ott van a sziklában, csak még nem adja oda, nincs itt az ideje. A kabátszagú erdész nem felelt erre semmit, csak gyanús volt, hogy kissé eltávolodott tőlünk, majd térddel rúgott párat egy fenyőcsemetébe.

Galkovics mostanában, akármit mondott, az idő mindig benne volt. Azt mondta, hogy míg otthon volt segélyen, volt ideje elgondolni néhány dolgot a világban. És főleg mióta kijárunk ide a természetbe, gyakran időzik el ilyesmiken ez a derék, de egyszerű ember, szerinte ez már természetes állapot nála. Főleg az állatok nyomait szeretem nézni a vattafényű havon. Jönnek-mennek ezek, mint akiknek fontos dolguk van, pálcikalenyomatok, patahorpaszok a friss hóban. Azt bírom az erdészben, hogy ránéz az egyik ilyen nyomsorra, amit mintha valami különös gép sorozatolt volna be ötletszerűen, ránéz, és elmondja, milyen állat mit csinált. Az egyikre például, hogy kan disznó, itt aludt, makkal álmodott, aztán hajnalban továbbállt. Nem semmik ezek a disznók azért, ekkora fetrengést leverni az erdőben, tényleg mélyek lehettek a benyomások az álomtól. Mondtam is a Galkovicsnak, miközben hátba veregettem, hogy édes komám, nézd meg, milyen nyomokat csináltál magad után az erdőben. Aztán ebéd közben azon tanakodtunk, talán létezhet valaki, aki tud rólunk, de nem akar beleszólni konkrétan a hétköznapi zörejeinkbe, csak nézi, miféle nyomokat rugdostunk szét a hóban, az élet eme karcfényű sójában. Igen, talán képes látni valaki a nyomaimból, hogy most én fiúember vagyok, vagy lányember, beteg volt-e a Galkovics, mikor ment körbe-körbe a fa körül, vagy csak boldog volt, hogy végre van itt egy élőlény, akit át lehet ölelni együttérzéssel, szolidaritással, mint két bűnsegéd, cinkos, két elkövető. Az élet elkövetői.

Hát, elkövető az a Galkovics is volt, bűnsegédileg. Ezért van itt, közmunkára ítélték, miután megtalálták nála a plébános eltűnt kecskéjét. Ezt akkor mesélte, mikor ebédeltünk a kocsiban. Öreg orosz terepjáróval jöttünk ki, a falon is felmegy a sofőr szerint, csak legyen benne gázolaj. Olyan a fűtés benne, mint a trópusokon. Jó benne falatozni, rakódik szépen az érfal. Galkovics szerint az eddig általa látott orosz férfiak talán ezért hasonlítanak a medvékre, mert ha van elég gázolaj a terepjárásukban, felmennek a falon is. A sofőr szerint erdőn nem illik politizálni, méltatlan, így Galkovics kénytelen volt abbahagyni a falra mászást. Csendben ette tovább a paprikalevest, amit a felesége, a Jolán készített neki. Közben hallgattuk a rádiót, hitelválság, fellőttek egy műholdat, körrekord, holnap reggel mínusz tíz. A maradék kilencven százalékot inkább nem is mondom, sok vér, lőporszag, politikai vircsaft. Galkovics nem is figyelt, csak izzadt a paprikalevestől, amit úgy csináltat mindig, ahogy senki. Ahogy mondani szokta, csípős, mint a lézer. Lézerleves.