Bádogpultos kocsmában érzi a teljes szabadságot

Cserhalmi György egy korsó Budweiser mellett, este tíz után. Előadása volt a Radnóti Színházban, nem fáradt, csak szomjas, mondja, a cseh sört meg imádja.

„Nem részegít. Olyan, mint a selyem. A sörök között a kínai selyem.”

Ugye, jó éve volt? – kérdezem, miközben nagyokat kortyol. – Trencsénteplic fesztiválján életműdíjat kapott a nyáron, felkerült a neve A dicsőség hídjára. Prágában pedig másodszor is kivívta a cseh kritikusok elismerését. Tíz évvel azután, hogy remekbe szabott alakításával súlyt adott Drahomíra Vihanová A kígyók vára (Pevnosť) című filmjének, az idén Ondřej Trojan alkotásában, a Želaryban remekelt, amelyben egy sokáig magányosan élő, marcona küllemű, de érző szívű hegylakót játszik.

Számomra minden év vegyes. Van benne jó is, rossz is. Trencsénteplicben, ahogy ott álltam öltönyben, réztáblával a kezemben, arra gondoltam, érdekes, itt is el leszek temetve. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy Jiří Menzellel ülhettem egy asztalnál. Nekem még mindig megtisztelő a társaságában ülni. Büszke vagyok rá, hogy kezet foghattam, beszélhettem vele. Pesti újságíró egyébként egy sem volt kint, amikor átvettem a Szlovákiában kapott díjat. Megint bebizonyosodott, amit már régóta tudok: a kultúra nem érdekli őket. Nekik már csak az az érdekes, ha valaki belefingik a porcelán budijába. Volt a nyárnak különben egy másik szépsége is. Együtt lehettem azokkal, akiket szeretek. Nem kellett rögtön, az évad elején betennem a lábam a „nagy életbe”. Lent maradhattam Kékkúton. Nekem majd márciusban kezdődik a szezon. Addig csak játszom, nem próbálok. Ami pedig a Želaryt illeti, tudom, hogy a csehek most ezzel indulnak versenybe az Oscarért. Nem hibátlan a film. És bár több mint tíz éve nem voltam már egyetlen filmem bemutatóján sem, most beültem Prágában a multiplexbe. Pedig nem szeretem. Tolakodó. Hangos. Erőszakkal akar berántani a történetbe. Én a régi kis, köpködős mozit szeretem. Mindegy. Beültem. Furcsa meglepetés volt számomra a film. Talán tudvalevő rólam, hogy nem szoktam veregetni a saját vállamat. Ahogy néztem magam, és figyeltem a szemem, most is attól féltem, hogy a tekintetemben majd ott lesz József Attila vagy Shakespeare, Hrabal vagy Moliére, és tudtam, hogy nekik nem szabad megjelenniük, mert a fának, a balta fokának, a fűrészgép erejének kell ott lennie ennek a nyers, természeti lénynek az állatszemében. És majdnem maradéktalanul ott is volt benne minden.

Valóban nagy erővel van jelen a filmben. Minden gesztusa igaz, hiteles.

Ez az én utcai múltamból ered. Elég balhés fiatal voltam. Még tizenöt évvel ezelőtt is belementem egy-egy utcai bunyóba. Bim-bum-bum, aztán rendben van. Aki ledől, lent marad, aki áll, az már nem rúg, nem bánt, hanem felsegít, leporol, berakja a másikat a taxiba, kifizeti a sofőrt, az pedig elmegy szépen arra a címre, ahol az összevert ürge lakik. Kifejezetten szerettem az ilyen balhékat. Most is nekiállnék néha, csak arra gondolok, hogy nincs értelme. Nem bírok tíz embert megverni. Kettőt-hármat lepofoznék szívesen, mert nagyon pimasz a világ, és csak másodlagosan durva, de ahhoz meg nincs kedvem, hogy kapjak egy golyót vagy kést a bordáim közé. Ez így nemtelen lenne. Ha viszont ott állna velem szemben puszta ököllel, egy szál maga, akkor azt mondanám, hogy „na, gyere”, abban benne lennék, de ilyen már nincs.

A Želaryt megelőzően melyik filmjével volt igazán elégedett?

A Lugossy László rendezte Szirmok, virágok, koszorúkkal, amelyet színészként ma is érdemes képviselni.

Húsz éve készült.

Szeretem, mert abban én is tudtam valamit képviselni. A szabadságharc utáni hangulatban eltelik néhány év, s attól, hogy nem halottjai, nem bebörtönzött mártírjai egy forradalomnak az emberek, attól, hogy „szabadok”, lelkiismeret-furdalásból és embergyűlöletből hihetetlenül gonosz béklyót raknak saját magukra. Ezt nagyon meg lehetett élni, a cseh és a magyar közelmúlt történelme bővelkedik hasonló forradalmakban, és erre az érzésre antennák vannak a nézőkben. Ha ezt az ember valamilyen szinten képviselni tudja, akkor vagy rokonszenvet, vagy antipátiát vált ki, de közönyt azt nem. A szabadsághoz ugyanis mindenkinek köze van.

A kígyók várát nem ugyanabba a sorba helyezte annak idején, mint most a Želaryt?

Dehogyisnem! Bizonyos értelemben az még többet is jelent a Želarynál. Annak a filmnek csak egy baja volt. Az, hogy huszonöt évet késett. Ha a prágai vagy a cseh jó Isten megengedte volna, hogy negyedszázaddal korábban készüljön el, biztos, hogy nagyot durran. Drahomíra Vihanová makacs és bátor ember. Tudta jól, hogy a történet már nem úgy fog szólni, mint egykor szólhatott volna, mégis megcsinálta, mert ha benne ragad, akkor belerohad a film, és akkor ő nagy valószínűséggel meghal. A kígyók vára túlhordott baba, mégis azt mondom: jó, hogy megszületett. Színész és rendező között azonban még mindig élnek előítéletek. Drahomíra hallgatott rám, és a forgatás végére le tudta vetkőzni ezeket. Ondřej Trojan nem.

Megmaradt a határ kettőjük között?

Okkal, ok nélkül, joggal vagy jogtalanul van a cseh filmben egy arisztokratikus hajlam, hogy miközben odahív egy magyar színészt, le is nézi egy kicsit. Jön a csávó egy olyan kultúrából, amely nem kifejezetten összehasonlítható az övével, és akkor azt gondolja: neki itt előjogai vannak. Tévedés. Ha már egyszer engem választott, nincsenek. Annál is inkább, mert jól választott. Meg is békült velem, csak nem alakult ki köztünk emberi kapcsolat, csupán olyan általános rendező-színész viszony. Ez pedig, egy ilyen nagy horderejű munka során, nagyon kevés. Nem elég. Nehezen elviselhető. De ez a határ kulturális határ is. Ondřej Trojan nem nagyon foglalkozott azzal, hogy egy magyar ember mit gondol a világról. Néhányszor elszólta magát, hogy azt mondták neki a barátai: Magyarországról hozol színészt egy hegyi filmbe? Nem is tudta, hogy én ebből mennyi mindenre következtethettem, és hogy hányfelé figyeltem ezután. Pedig már amikor elkezdtük a forgatást, többet tudtam Jozáról, a film főhőséről, mint amennyit ő egészen addig álmodott róla. Nem az volt a bajom vele, hogy nem élte át jól a történetet, hanem az, hogy időnként nem tudta eldönteni, mi a fontos egy jelenetben. Felvétel közben sokszor csak a monitort nézte, ahelyett, hogy odajött volna, és megkérdezi, mi baj van? Például akkor, amikor a nőcit el akarom vinni az esküvőre. Aňának, a partnernőmnek nyolc-kilenc mondata van egymás után, ami már majdnem monológnak is felfogható. Aňa nem színházi színész. Képtelen volt elmondani a kilenc mondatot egymás után. Össze kellett vágni. A szöveget persze nem betanulni kell, hiszen egyik mondat hozza, kényszeríti ki a másikat. Ha ezt Ondřej Trojan tudná, akkor nagyon sokat segíthetett volna Aňának, de monitor előtt ezt fel sem lehet mérni. Ehhez személyes kontaktus kell. Minden fenntartásommal együtt ebben a filmben akkor is van valami. Dél-amerikai pillangó egy gazdag lepkegyűjteményben. Fontossága okán azonban sokkal többről szólhatna, mint amennyiről szól. Nem egy jelenete sajnos „zárórapillanatban” készült. Hirtelen megjelent a pincér, és fizetni kellett. Síkvidéki módon gondolkozva: a producer Ondřej Trojan nagyon kitolt a rendező Ondřej Trojannal. Az ő dolga, hogyan beszéli meg magával. Ami pedig az Oscar-díjra való csehországi felterjesztést illeti: engem ez az egész felcicomázott gála csak dühíteni tud. Irritál ez a vastag szőnyegen járó „vastagság”. Tapló jár a taplón. Az Amerikai Filmakadémia ízlése olyan, amilyen. Marha rossz. Nem vagyok elmélyült ítész, de a Szigorúan ellenőrzött vonatok óta ezek nem jutalmaztak egy rendes filmet. Mindig valami selejtet vagy a saját lelkiismeretüket díjazták. A Farkasokkal táncoló is milyen film volt? Kutyaütő rossz. A legjobb öt külföldi alkotás kategóriájába persze még az én optikámon keresztül is bejuthat a film. Ez csak játék, és abból sem a legjobb. Nem is értem, miért van ekkora tétje a dolognak. Én csökött vagyok ebből a szempontból. Szerintem jobban tennék a derék cseh emberek, ha úgy kezelnék a filmet, ahogy van. Ha tetszik, szeressék, legyenek büszkék rá.

Alakításáról minden cseh lap felsőfokon írt, elismerték karizmatikus egyéniségét, az egyik újság még azt is megírta, hogy piros tornacipőben jelent meg a vetítésen.

Most is az van a lábamon. Tessék! Ugye, milyen szép? Mielőtt kimentem volna Prágába, nagyon csúnya cikkek jelentek meg a magyarországi melegekről. Ezért aztán szépen felöltöztem. Zöld ing, fehér nadrág, piros cipő. És amikor megkérdezték tőlem, miért vagyok ebben, azt feleltem: ez a trikolór. Majd hozzátettem: Magyarország egyharmada meleg, kétharmada fradista. Azóta kussolnak. A karizmára meg magasról sz...k. Nem érdekel.

Látva a magyarországi és a másfél éves forgatásnak köszönhetően megtapasztalt csehországi helyzetet, nagy különbséget lát a kettő között?

A cseheknek az a szerencséjük, hogy nem volt húszmillió dolláros adósságuk, mint nekünk. De most rajtuk a sor. Elfogyott a pénzük. Még nem tudják szegények, hogy Európai Unió ide, Európai Unió oda, nagyon cudar idők jönnek. Sok terület van, ahol nem lehet sumákolni, mert európai szabványok vannak. Ez őrületesen szép dolog. A telekspekulánsok ideje pedig lejárt. Eljön végre az igazi építészek ideje. Nálunk sajnos kapcsolati tőkések vezetik az országot. Csúnya és buta kapcsolati tőkések. Hányok tőlük. Sok bajom van a magyar politikusokkal. Nagyon rosszul működnek nálunk a dolgok. Egy ellenzéki párt nem lehet olyan, mint az operett fináléja. Ráadásul hamisan szól. De a szocialista párt is úgy dalol, hogy nem értem a szövegét. Először tanuljunk meg dalolni, és utána próbáljunk meg együtt muzsikálni. Karmester nélkül torz a finálé. Prágára egyébként úgy tekintek, mint egy császárvárosra. A szocializmus éveiben szürkébb, lerobbantabb volt, mint Budapest. Most viszont, hogy ennyire megszépült, sajnálom a régi Prágát. Felnézek a házakra, a falakra, és azt kérdezem: ez most nekem szól? Vagy laknak is ott emberek? Pest javára azt írom, hogy itt még van néhány ócska, szocreál kocsma, ahol jól érzem magam. Az a réteg, amely ott iszogat, se nem munkás, se nem paraszt, se nem értelmiségi, hanem ennek a háromnak a katyvaza. Lerobbant agyú, de csillogó fantáziájú emberek. Ezek a kocsmák masszív „támaszpontok” voltak régen is. Itt az elnyomók és az elnyomottak egy asztalnál ültek. Az V. kerületben még van egy-két ilyen hely ma is, és ahogy megyünk kifelé, a külvárosban egyre több. Ott érzem a teljes szabadságot. Párizs, London nem adja meg ugyanezt, de még Stockholm, Osló vagy Moszkva sem. Európában egyedül Amszterdam, Amerikában pedig New York, de az is csak bizonyos fokig.

Kékkúton, ahol csendesebb a világ, így év vége felé mivel telnek a napjai?

Égetem a leveleket, fát vágok, befűtök, kutyát sétáltatok, néha megfőzök. A múlt héten még a kertet gereblyéztem. Kétszázhetven négyszögöl a belső kert, ami kint van, a szántó, a legelő nem nagy, abból csak három hektár az enyém. Ha majd egyszer abbahagyom a színészetet, veszek egy tizennyolc funkciós Yamaha traktort, és úgy fogok élni, mint a rendes emberek.

Vetni és aratni fog?

Szántani, trágyázni, mindent, amit a föld megkíván. A színészet kezd beárnyékolódni előttem. Az a fajta ízlés és értelem, amiért színész lettem, fokozatosan elhagyja a szakmát.

Ezért nem szabad elhagyniuk azoknak, akik...

... én nem vagyok tényező a szakmában. Magyarországon ezerháromszáz színész van. Egyik sem tényező. Sem az első tizenhárom, sem a többi. Kezd a szakma kidögleni. Hullanak az emberek. Aki nagyobb teljesítményt futott, annak elfogyott a levegője, azok pedig, akiknek nagy a szívük és a tüdejük, s a fejükben is tudják ezt koordinálni, kevesen vannak. Valahogy nem lettek kinevelve, maguktól meg nagyon ritkák.

Mikor költözött le Kékkútra? Még mielőtt elutazott volna Amerikába?

Negyvenkét vagy negyvenhárom éves lehettem. Ez még bőven New York előtt volt. Akkor kezdtem el gondolkozni. Nagy szerencse, hogy Kékkúton van erre lehetőségem. A gondolkodáshoz ugyanis tér kell. Amikor aztán mindent megelégelek, zenét hallgatok.

Klasszikusokat?

Kortárs zenét. Ligetit. Jeneyt. Az öreg és a kis Kurtágot. Szőllőssyt. Vidovszkyt. Melis Lacit. Gyűjtöm őket. Régi mániám, hogy csak az a jó munka az életben, ami folytatható. Ha valaki elkezd valamit, és le is zárja, az ott marad, mint egy sziget. Bartók fantasztikus ember volt. Lehet folytatni, amit ő végzett. Melis Laci is ezt teszi. Csodálatos muzsikus! Vagy Szőllőssy! Nézem a képét a lemezborítón... egy szépséges öregember a kutyájával... Úristen, hogy tud valaki az elmúlás küszöbén ilyen gyönyörűen beszélni az életről?! Nem tudom megfejteni. És ami még jobban fáj: mesterkurzust adott itthon az öreg Kurtág. Négyen sem hallgatták. Tokióba ezren lettek volna kíváncsiak rá. Senki sem próféta a saját hazájában, hallom a „kórust”. Csakhogy ő nem próféta. Zenész. És mégsem kellett. Nem kellett, mert agyilag döglött a magyar nemzet. Az értelmiség színe-java élen jár ebben, ő szenvedi el elsőként az agyhalált, a többi másodkézből kapja meg. Az ő helyzetük rosszabb. Ők már nem is szenvednek tőle. Elsőre egyébként nem értettem ezt a zenét. Aztán megfogott. Most lúdbőrös a karom, a hátam, ha ezt hallgatom. Illyés Gyula szavai jutnak eszembe, bocsássa meg az öreg, az egyetlen jó verse. „Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz...” Én ugyanis ezt éltem át. A vigaszt. Megértettem, hogy a zene filozófia. Mint az építészet. Az igazi zene a kozmosznak szól. A mikrónak és a makrónak. Az építészet pedig tud egy trükköt. Elhiteti az emberrel, hogy neki szól a zene. A templom is tud egy építészeti trükköt: elhiteti az emberrel, hogy Isten neki van. Ezt értik sokan félre. A főpapok és az alpapok, ahogy a magyar kártya mondja, az alsó és felső királyi disznók. A hozzám hasonló, pórias gondolkodású emberek azonban nem értik félre. Ők komolyan veszik. Az új szellem vagy a zenével, vagy az építészettel kezdődik. Vagy együtt a kettővel. Vatikán kész van. Ott nincs folytatás. Oda nem tud beférkőzni az új szellem. Ott a penész virágzik, nem az új szellem.

A karácsonyokat is Kékkúton tölti?

Nagyon szép a karácsony ott lent. Sokkal szebb, mint Pesten. Ha van hó, és nem fúj a szél, minden évben apró gödröket vájok, és abba rakom a mécseseket. Nagy meló, de megéri. Ragyog a kert. Ég a hó. És a lányok, akikkel ott élek, a lányom és a feleségem, tudják ennek a hangulatát. Ágyba hozzák a reggelit, és hogy kikeljek, azt mondják: „Ja, és kikészítettünk egy üveg bort neked.” És iszom az egészségükre. A feleségem a finom krémlikőrt szereti, a lányom a szilvapálinkát. Aztán nekiállok szépen főzni. Füstölt lebbencstészta, rántott fogas, kapormártás.

ĺzharmónia.

De nem fagyasztott fogas, hanem amit kikaptak a vízből. Ezt már előző este elkészítem. Beáztatom fokhagymás tejbe, majd bepanírozom. Fenséges! Ezt minden évben én csinálom. A lebbencstésztát pirított szalonnában átforgatom. Nagyon finom az is. Aztán lemegy az ebéd, este a lányok karácsonyfát díszítenek, nyolc után pár perccel pedig megrázzuk a csengőt, de addigra már jól összeveszünk, és ordítunk, bőgünk, mint a barmok. Éjjel persze kibékülünk, és kezdődik minden elölről. Huszonhét éves a lányom. Filozófiából szerzett diplomát Londonban. Mindig azt hittem, megmaradok jó kis nyers embernek, amilyennek én képzelem magamat. És ez az okos fruska most átalakít. Hordja a nyakamba a könyveket, amelyeket fontosnak gondol. Belekerget, hogy ötvenöt éves koromban értelmiségi legyek. Borzalmas dolog, amikor az ember már senkinek és semminek nem akar megfelelni, csak a gyerekének. És én jó tanuló vagyok.