Az út, Tőzsér Árpád útja…

Hogy kerül a csizma az asztalra? Tőzsér, ez a népieken nevelkedett, Illyésből indult s legföljebb az újholdasokig, Kálnokyig eljutott racionalista költő mit keres Joyce-nál, ráadásul éppen a Finnegan’s Wake-nél, a világirodalom legérthetetlenebb könyvének „hősénél”? A kérdést nem mi tesszük föl, mi csak elismételjük a kritika egy (nagy?) részének fej/farkcsóválását, megdöbbenését. Igen, hogy kerül a csizma az asztalra?

„»A történet szomorú, / de azér’ ne ríjjon senki!« — Jó vicc: / ki akar itt sírni?!, eszében sincs senkinek (…) — A szenvtelenséget tekintve Camus, Gottfried Benn / s Fernando Pessoa együtt sem nyomnak annyit, / mint a mai magyar költők bármelyikének / egyetlen verse, sőt verssora.”

E sorok írója többször igyekezett már megfejteni a fogas kérdést. A lényege: Tőzsér, ez a tősgyökeres „csak a nád hajlik, törik a férfi”-költő korunk legbefogadóbb szellemei közé tartozik. Igaz, nehezen mozdul, olykor évtizedekbe telik, amíg megérlelődik nála egy gondolat, de aztán mozdul, és nagyot lendül. A még népies-romantikus Mogorva csillag után jön az újholdas Kettős űrben, s az Érintések. Aztán a nagy fordulat, a Mittelszolipszizmus. E sorok írója közvetlen közelből figyelhette, olykor vitatkozva e fejlődést, olykor türelmetlenül a késlekedő lendület miatt, olykor megdöbbenve a gyors váltáson.

Tőzsér befutása a Mittel-sorozattal kezdődik, jómagam mégis elégedetlen voltam Mittel úrral. Miért? Egyrészt mert túlontúl zavart a nagy népszerűsége — egy Tőzsér típusú bölcseleti költő ne népszerű legyen ! Másrészt túlontúl emlékeztetett ez a Mittel úr Homálynoky Szaniszlóra. Ma, a Finnegan halála magaslatáról visszatekintve, igazoltnak látom akkori elégedetlenségemet. Noha…

Noha ama Mittel-korszakban is voltak már olyan, épp a Finnegan halálához mutató szövegek, mint az Egy felkoncolt születésnap nézőterén, a Tépések vagy a Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról. Vagyis az önéletírásos-metafizikus líra. S a Gömörország-problematika. Mert végül is alighanem így jutunk el Joyce-hoz és a Finneganhez. Hisz az út, Tőzsér útja, akárcsak a Joyce-é, nyílegyenes. Ahány kötet, annyi mérföldkő előre. A Kamarazene ezoterizmusa, a Dublini emberek sültrealizmusa után az Ifjúkori önarckép s az Ulysses — mindegyik egy-egy mérföldkő, s az Ulysses után ugyan mi jöhetett már más, mint a Finnegan ébredése. A tőzséri párhuzam, látjuk, nyilvánvaló. Noha a Finnegan halála korántsem a majd harminc nyelvből „összetákolt” joyce-i Work in Progresst parafrazálja. Hanem mit? A térbeli és poétikai távolságot Gömör és Pozsony (Dublin és Párizs?) és a sültrealizmus (Dubliniek — Mogorva csillag) meg a dekonstrukció (?) között.

S végül is hogy kerül a csizma az asztalra? Ne feledjük: a Finnegan’s Wake ugyanabban a Dublinban „játszódik”, mint az összes többi Joyce-opus a Dublini emberektől az Ulyssesig, s Tőzsér is ugyanoda tér vissza, legalábbis e kötete összegző nagy versében, ahonnan elindult: Gyalog Péterfala határában. Igen ám, de rakjuk egymás mellé a két verset. A távolság majdnem ugyanolyan döbbenetes, mint az első és az utolsó Joyce-könyv közötti távolság.

Helyszűkében a kötet egyetlen verséről szólhattam csak. S noha ez Tőzsér legnagyobb dobása, ugyanez érvényes az egész kötetre. Mind helyett egyetlen versszak: „Ó, már megint e hasmenés! — / Ilyenkor aztán nem eszem, / s nem is iszom, míg tart a vész, / mégis kótyagos az eszem. / Péniszem, mint egy szaxofon, / nem olyan nagy, csak olyan görbe, / ezt az estélyt már b…hatom, / ling-lógok meggyötörve.” Ahogy a címadó vers Joyce-ot idézi, ez Eliotot (Prufrock). S mindkettő, főként ez utóbbi egy eddig teljesen ismeretlen Tőzsért.